Áttörés történt az idei klímacsúcson – elmondjuk, miért

Idén a globális szén-dioxid-kibocsátás várhatóan egy százalékkal emelkedik, miközben 2030-ig 43 százalékkal kellene csökkenteni ahhoz, hogy egyáltalán esély legyen – a párizsi megállapodás szerint – a felmelegedés 1,5 Celsius-fokra történő korlátozására az iparosodás előtti, 1850–1900-as szinthez képest. Eközben az ENSZ szerint a különböző országok vállalásai továbbra is a katasztrofális 2,8 Celsius-fokos felmelegedési pályán tartják a Földet, és a bolygó már idén 1,15 fokkal haladta meg az iparosodás előtti időszak átlagát. Így pedig szinte bizonyos, hogy nem sikerül a hőmérséklet emelkedését másfél fok alatt tartani az évszázad végére, ami beláthatatlan következményekkel jár az emberi élet fennmaradása szempontjából.

A helyzet igazságtalanságát fokozza, hogy a fejlődő országok és sok apró óceániai sziget bár nem járultak hozzá jelentős mértékben a klímaváltozásért felelős üvegházhatású gázok kibocsátásához, azok káros hatásait a gazdag országoknál sokkal nagyobb mértékben kénytelenek elszenvedni. Ez még akkor is így van, ha a „fejlődés” számos vívmányát maguk is élvezik, és törekednek ezek további elérésére.

Éppen a vállalások és a célok közötti óriási szakadék miatt vált jelentőssé az a szemléletváltás, ami idén történt az egyiptomi Sarm es-Sejk-i klímavédelmi konferencián. Míg a korábbi csúcstalálkozók a felmelegedési folyamat megállítását helyezték középpontba, és ilyen irányú projektek támogatására tettek vállalásokat, a mostani találkozón már az elszenvedett veszteségek és károk kérdése is napirendre került.

A jóvátétel, vagyis a „veszteségek és károk” finanszírozása rendkívül vitatott kérdés, amely a klímacsúcs múlt heti megnyitóján történelmet írt, miután a Pakisztán által vezetett 48 órán át tartó tárgyalásokat követően először vették fel hivatalosan a napirendre. A kérdést a fejlődő országok már a COP-találkozók kilencvenes évekbeli kezdete óta a klímacsúcs hivatalos témájává tennék, ám az iparosodott országok részéről mindeddig nem mutatkozott hajlandóság erre. A gazdag nemzetek – amelyek fejlődésüket részben a fosszilis tüzelőanyagok intenzív használatának köszönhetik – eddig azért akadályozták a veszteségek témájának napirendre tűzését, és a károk kezelésére szolgáló jóvátételi alap létrehozását, mert döntéshozóik attól tartottak, hogy a kérdés megnyitása és a felelősségvállalás perek sorozatát indíthatná el, ami miatt dollármilliárdokra rúgó követelésekkel szembesülhetnek az éghajlati katasztrófák által leginkább sújtott országok részéről.

A COP27-nek helyet adó Egyiptom külügyminisztere, Szameh Sukri elmondása szerint a mostani áttörést is azzal sikerült elérni, hogy az együttműködésre helyezik a hangsúlyt a kérdés kapcsán, nem pedig a felelősségre és a kártérítésre.

Ezzel szemben a diplomáciai siker elérésében oroszlánrészt vállaló pakisztáni külügyminiszter mégis azt emelte ki, hogy az elmúlt időszak újabb és újabb katasztrófái, köztük a borzalmas áradások, amely miatt Pakisztán egyharmada víz alá került, ismételten rámutatnak arra, hogy a gazdag országoknak jóvátételt kell biztosítaniuk. Pakisztánban a közelmúltban lezajlott áradások legalább 40 milliárd dolláros kárt okoztak, és emberek millióit kényszerítették lakóhelyük elhagyására.

Noha a téma napirendre tűzése önmagában diplomáciai siker, a fejlődő országok számára önmagában sovány vigasz, hiszen azt a 2009-es tervet sem valósították meg mindeddig, amelynek értelmében a gazdag országok évi 100 milliárd dollárral segítenék a kevésbé szerencsés országokat.

Az sem világos, hogy a jóvátétel iránti kötelezettségvállalás meddig mehet el. Szintén kérdés, hogy mely országokat tekintjük fejlődő országnak: abba például Kína, a világ legnagyobb szennyezője beletartozik-e vagy sem. Az Egyesült Államok Kínát már nem tekinti fejlődő országnak, és úgy tűnik, ebben az Európai Unió is mindinkább Amerika oldalán áll. Emellett azonban további probléma, hogy gyakran éppen a fejlett, és az iparosodásban történelmileg is jelentős szerepet vállaló országokat sújtja leginkább a klímaváltozás negatív hatása. Noha ezek az országok legtöbbször sokkal jobban fel vannak készülve a negatív hatások kivédésére, vannak olyan változások, amelyek jóformán kivédhetetlenek. Ilyen például az, hogy 1993 óta megduplázódott a tengerszint emelkedésének üteme, ami erősen fenyegeti többek között Hollandiát is. Ezen túlmenően az is fontos felismerés, hogy Európa az elmúlt három évtizedben több mint kétszer annyit melegedett, mint a globális átlag, és a kontinensek közül itt volt a legnagyobb a hőmérséklet-emelkedés, miközben a légköri keringés változásai miatt „a hőhullámok központjává” vált. Relatív tehát, hogy melyik térség, milyen mértékben van kitéve a klímaváltozás negatív hatásainak, tud-e arra reagálni, mindez pedig szintén meghatározó lehet a jóvátétel elvi kereteinek kialakítása során. (Európa felmelegedésének témájáról laptársunknál, az Mforon írtunk bővebben.)

Joe Biden, az Egyesült Államok elnöke, akinek a kormánya csaknem 370 milliárd dollár összértékben szán beruházásokat az éghajlatváltozás lassítására, és más gazdag országok vezetői is kerülték a jóvátétel témáját felszólalásaikban. John Kerry, az Egyesült Államok éghajlatvédelmi megbízottja is jelezte korábban, hogy az USA nem hajlandó kártalanítást fizetni az éghajlati katasztrófát elszenvedő országok veszteségeinek és kárainak jóvátételére.

A múlt héten azonban módosított álláspontján, és kijelentette, hogy Washington nem akadályozza a veszteségek és károk jóvátételi elveinek kialakításáról szóló tárgyalásokat, amelyekről 2024-re születhet végső döntés.

A tárgyalási folyamatnak azonban már most született eredménye: néhány európai ország, Belgium, Dánia, Skócia és Németország létrehozták a Globális Pajzs nevű biztosítási alapot, amely kiegészülve a világ iparilag legfejlettebb hét államát tömörítő csoporttal (G7) – ennek soros elnöki tisztét éppen Németország tölti be – már most kötelezettséget vállalt az éghajlatváltozás okozta árvizek és szárazságok ellensúlyozásának támogatására. A kezdeményezés a klímaváltozás által leginkább érintett országokat tömörítő V20-as csoporttal együttműködésben született meg. Pakisztán az elsők között kap a felajánlott pénzből e kezdeményezés keretében, de mellette Banglades, Costa Rica, a Fidzsi-szigetek, Ghána, a Fülöp-szigetek és Szenegál szintén az elsők között részesül az alap támogatásából.

Bár a Globális Pajzs létrejötte igazi sikernek tekinthető, az ennek keretében felajánlott szerényebb összeg azonban messze elmarad attól a több százmilliárd dollártól, amelyre a szakértők szerint 2030-ig évente szükség lesz ahhoz, hogy a katasztrófák sújtotta területek helyreállítását és újjáépítését segítsék.

A Nagyító rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.