Holnapután jönnek a sorsdöntő német általános választások, és elképesztő módon a polgárok 40 százaléka még nem tudja, hogy kire adja le szavazatát. Alig pár órával a választások előtt tehát az Angela Merkel székéért folytatott versenyfutás teljesen nyílt.
A választás előtti utolsó Politbarometer-felmérés szerint a szociáldemokrata SPD 25 százalékon áll, a CDU/CSU 23 százalékon, a Zöldek 16,5 százalékon, a liberális FDP pedig 11 százalékon.
Mi várható tehát ennek fényében vasárnap, milyen belpolitikai, valamint külpolitikai következményekkel számolhatunk?
Hármas koalíció
Merkel 16 éves kancellársága alatti négy kormányzati ciklusból 3 alkalommal nagykoalíció (Grosse Koalition) volt hatalmon a CDU/CSU és az SPD részvételével. Az egyetlen kivétel 2009-2013 között történt, amikor a kereszténydemokraták a liberális FDP-vel fogtak össze. Más szóval Németország kormányzó koalíciója csak két pártból állt.
Most viszont – először az 1950-es évek óta – hárompárti koalícióra lesz előreláthatóan szüksége az országnak egy életképes kormány felállításához. Ha a várakozásoknak megfelelően az SPD végez az első helyen, akkor a CDU/CSU – amely az elmúlt 70 évben 50 éven át hatalmon volt – ellenzékbe szorulhat. Az SPD győzelme esetén sokkal valószínűbb egy úgynevezett "közlekedési lámpa koalíció" létrejötte, vagyis az SPD összefogna a Zöldekkel és a liberálisokkal.
Mi várható tehát egy ilyen rendkívül szokatlan hármas koalíciótól? Nos, először is hosszú időbe fog kerülni, mire egyáltatán megalakul. Merkel számára a legutóbbi alkalommal 171 napba (!) került, mire minden lényeges prioritásban megegyezett a már régóta ismert SPD-vel és megalakulhatott a kormány. Három párt esetén a tárgyalások még bonyolultabbak és kimerítőbbek lesznek, már csak azért is, mert a három politikai formáció bel- és külpolitikájában érzékelhető távolságok vannak.
Markáns szakpolitikai eltérések
A liberális FDP például szinte bizonyosan nem egyezik bele a Zöldek azon elképzelésébe, amely hosszabb távon mellőzné a Stabilitási és Növekedési Paktum szigorú deficitcéljait, mint ahogyan abba sem, hogy közös európai adósságleveleket bocsássanak ki.
A külpolitika vonatkozásában szintén komoly szakadékokat találunk és itt is a Zöldek jelentik a kakukktojást. Talán a legfontosabb, hogy kemény vonalat akarnak vinni Kínával szemben - beleértve az ujgur kérdést – és importvámokat akarnak bevezetni a „szennyező” kínai árukra. Májusban a Zöldek terjesztették be azt a törvénytervezetet, amely a német cégeket tevékenységük korlátozására kényszeríti az ujgurok által lakott Hszincsiang tartományban.
Ehhez a forradalmi hozzáálláshoz az SPD-nek és az FDP-nek is lesz egy-két szava, hiszen 2020-ban Kína már ötödik éve Németország legnagyobb kereskedelmi partnere volt, a kétoldalú kereskedelmük elérte a 212, 7 milliárd eurót.
Berlin számára nem kis kereskedelmi kockázattal járna egy új, konfrontatívabb kurzus Peking irányába. Több német óriási cég számára már Kína a legnagyobb külföldi piac. A BMW, a Daimler, az Infineon és az Adidas teljes forgalmuk ötödét Kínában bonyolítják, a Volkswagen esetében pedig ez több mint 40 százalék.
Ugyanez vonatkozik a Moszkvával fenntartott viszonyra, ahol a Zöldek követelik a már elkészült Északi Áramlat II. gázvezeték felülvizsgálatát.
Politikai aknamezőnek bizonyulhat a Zöldek megengedő hozzáállása a migrációhoz is – beleértve legutóbb az afgán menekültek beáramlását.
Mindezek után nem lehet meglepő az a kijelentés, hogy a Zöldek az eddigieknél sokkal szorosabb kapcsolatokat követelnek Washingtonnal, ahogyan azt két vezetőjük januárban ki is fejtette.
Aggodalmak Párizsban
De hogyan alakulhatnak a német-francia kapcsolatok? Nos, Párizs komolyan tart egy „gyenge kormány” létrejöttétől. Ezt jól megfogalmazza Dominique Moïsi politológus az Institut Montaigne számára írt jegyzetében, amelynek már a címe is árulkodó: „Növekvő félelem a meggyengült Németországtól”.
A politológus szerint, ha a Bundestag-választások után hárompárti koalíció jön létre, a koalíciós partnerek egymás kezdeményezéseit olthatják ki, és megakadályozhatják a messzebbre mutató szakpolitikák végrehajtását. Moïsi különösen a védelmi és biztonságpolitika területén tart ettől, márpedig mindkét terület különösen fontos lesz az elkövetkező években.
A szerző szerint a következő berlini adminisztrációnak fel kell ismernie, hogy európai partnerei nagyobb elkötelezettséget várnak el a Bundeswehrtől és a közös biztonsági érdekek tekintetében. Ebből a szempontból különösen az SPD szerepét bírálja, a szociáldemokraták szerinte „nagyon keveset fejlődtek” védelmi kérdésekben, és a párt „az antimilitarizmussal kacérkodott”.
