Eldurvul a titkosszolgálati háború Moszkva és a Nyugat között

Még mindig nem tudni, mennyire közel került a világ az atomháborúhoz 1983 novemberében. A Kreml riadókészültségbe helyezte a kelet-németországi atombombázókat, amely már magában foglalta az „előkészületeket az atomfegyverek azonnali bevetésére”. Minden jel szerint Moszkva félreértelmezte az akkor folyamatban lévő „Able Archer 83” fedőnevű NATO-hadgyakorlatot.

Gordijevszkij segített

Az viszont tudott, hogy a KGB tájékoztatta londoni rezidentúráját, hogy az amerikai és a NATO-erők – a hadgyakorlatok leple alatt – első nukleáris csapásra készülhetnek. Oleg Gordijevszkij, egy Londonban szolgáló KGB-tiszt azonnal továbbította ezeket az üzeneteket az MI6-es tartótisztjének.

Titkos üzenete segített meggyőzni Londont, majd Washingtont arról, hogy Moszkva paranoiáját komolyan kell venni. A NATO-gyakorlatok utáni héten Ronald Reagan elnök feljegyezte naplójában a Kreml megnyugtatásának fontosságát, és Calder Walton új könyve szerint „gyakorlatilag egyik napról a másikra felhagyott a gonosz birodalmáról szóló retorikájával”.

Az új könyv a hidegháborúval kapcsolatos ismereteinkhez is időszerű kiegészítést jelent. Egyre fontosabb ugyanis, hogy levonjuk a tanulságokat az utolsó szuperhatalmi patthelyzetből, amikor belecsúszunk egy újabba.

De a hidegháború átfogó történetét még meg kell írni. Sok archívum eddig zárva maradt, vagy csak most nyitják meg.

Márpedig a hírszerzés szerepének figyelmen kívül hagyása foghíjas történelem-képet eredményez, amint azt Christopher Andrew a hírszerzés történetéről öt éve írt átfogó munkájában bemutatta. Ez különösen igaz a hidegháborúra. Walton, aki egykor Andrew tanítványa volt, most átveszi a stafétabotot.

Permanens forradalom

Walton friss könyvében bemutatja, hogyan kezdődött el Moszkva titkosszolgálati háborúja a Nyugat ellen, amikor Lenin 1917 decemberében felállította a bolsevik titkosrendőrséget (Cseka), és rámutat arra is, hogy ez a küzdelem valójában soha nem ért véget. A névváltoztatások ellenére az orosz állambiztonság és hírszerzés több, mint egy évszázada figyelemreméltóan folyamatosan működik „állam az államban” alapon.

Ez idő alatt folyamatosan tökéletesítette azokat az „aktív intézkedéseket”, amelyekről sokan csak mostanában szereztek tudomást – köztük a dezinformáció, a választási beavatkozás, a mérgezések, a provokátor ügynökök („agents provocateur”) és a hosszú távú alvó ügynökök („illegálisok”). Jellemző, hogy a Nyugat-ellenes műveletek még akkor is erősödtek, amikor az Oroszországgal fenntartott kapcsolatok javulni látszottak: így a második világháború alatt, a hidegháborús enyhülés idején és a Szovjetunió összeomlása után.

A múlt században Washington és London csak nagyon lassan vette komolyan az orosz fenyegetést. „A második világháború előestéjén – jegyzi meg Walton –, a szovjet hírszerzés több friss diplomást szerzett meg magának a brit egyetemeken, mint a brit hírszerző szolgálat”.

Az Egyesült Királyság külügyminisztériuma megtiltotta a Szovjetunió elleni kémkedést, miután Moszkva 1941-ben csatlakozott a Szövetségesekhez. Az USA a következő évben létrehozta első humán erőforrásra alapozott hírszerző szolgálatát, de alapítója, Bill Donovan inkább arra összpontosított, hogy megnyugtassa szovjet kollégáit, mintsem hogy szembeszálljon velük.

Az 1949-es szovjet nukleáris kísérlet aztán kérlelhetetlenül megmutatta, milyen sikeresek is voltak a szovjet atomkémek. Washington hirtelen ráébredt felelőtlenségére, de az ezt követő boszorkányüldözés válogatás nélkül zajlott, és ezért kontraproduktív volt.

Noha a szovjet fenyegetés valós volt, de a legtöbb, amit Joe McCarthy szenátor mondott róla, hamis. Az általa megnevezett 159 személy közül csak 9-ről erősítették meg később (a jelfelderítés és a szovjet archívumok alapján), hogy szovjet ügynökök voltak.

Walton nem hirdet győztest, de a hírszerzési háború hosszú szakaszaiban egyértelműen a Szovjetunió tett szert előnyre: egészen az 1960-as évek közepéig, amikor az utolsó „Cambridge-i Ötöst” leleplezték, majd az 1980-as évek közepétől, amikor beszervezték Aldrich Ames CIA-tisztet. Gordijevszkij személye egy ideig csak azért volt védett, mert az MI6 nem volt hajlandó megosztani személyazonosságát a CIA-val.

A moszkvai siker egyrészt a hírszerzésre fordított erőforrásoknak, másrészt a verseny „aszimmetriájának” volt köszönhető: a zárt társadalmak könnyebben kémkedhetnek a nyílt társadalmakban, mint fordítva. A KGB gyakran felülkerekedett annak ellenére, hogy többször meglepően hanyagul dolgoztak - például ugyanazt a futárt használták különböző ügynökökhöz a Manhattan projektben.

Tanulságok a Nyugat számára

De milyen tanulságokat lehet levonniuk a nyugati döntéshozóknak? Walton egyik legvészjóslóbb következtetése az, hogy a Nyugatnak Oroszország-problémája van, nem pedig Putyin-problémája.

Putyin leváltása valószínűleg még rosszabb forgatókönyvhöz vezetne. Walton érvei a változatlan orosz titkosszolgálatról a tragikus elkerülhetetlenség érzését kelti.

Walton azzal érvel, hogy a McCarthyizmus tragédiája korlátozható lett volna, ha az amerikai vezetők többet osztanak meg arról, amit a szovjet kémkedésről tudnak. Provokatív módon azt állítja, hogy a nyílt forráskódú információk növekedése napjainkra már csak egy „rést” hagy a titkos hírszerzés számára. A titkosszolgálati háború folytatódik, de szerinte „a titkosszolgálatok kora véget ért”.

(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)