A Biden adminisztráció két, jól irányzott csapással adta tudtára Szaúd-Arábiának és Iránnak, hogy a Fehér Ház már nem az Obama-korszak játékszabályait követi a Közel-Keleten. Az európai szövetségesek irányába egyelőre a kedves szavak és jóindulatú gesztusok dominálnak. Az egyik ilyen fontos pont, hogy Washington nem eszkalálja a feszültséget az Északi Áramlat 2 orosz-német gázvezeték ügyében és bizonyos feltételekkel zöld lámpát hajlandó adni a geopolitikailag érzékeny projektnek – a lengyel és ukrán tiltakozás ellenére.
Mély sebek Európában
De a Külügyek Európai Tanácsának (ECFR) új felmérése rámutat arra, hogy a Trump évek milyen mély sebeket ejtettek Amerika megítélésén. A felmérésben szereplő 10 európai ország polgárainak csak 10 százaléka hiszi azt, hogy az Egyesült Államok „megbízható” szövetséges és mindig meg fogja védeni kontinensünket. Más szavakkal az európaiak többsége kételkedik abban, hogy a NATO megvéd egy európai tagállamát, ha Oroszország egy részt leszakítana róla, ahogyan az Ukrajna esetében történt.
Az európaiak többsége arról is meg van győződve, hogy az amerikai politikai rendszer megrendült. Az európai átlagpolgár is érzi tehát az amerikai politikai osztály és vezető intézményeket körülölelő mély szkepticizmust. Érzi azt a növekvő feszültséget, amelyet a szélesedő társadalmi különbségek, a középosztály lecsúszása és az etnikai ellentétek táplálnak.
A Biden kormányzat mintha nem észlelné, hogy Európa nem akar visszatérni a Trump előtti évek egyensúlyához. Az elmúlt 4 évben nagyon megváltozott a világ, eltolódtak az erőviszonyok, ahogyan megváltoztak kontinensünk érdekei is.
Az európai vezető államokat lefoglalják belső problémáik, amelyek veszélyeztetik a belpolitikai stabilitást. A COVID-19 járvány csak megerősítette több helyen a populista jobboldali áramlatokat és alaposan megtépázta a szociális védőhálót. A jóléti állam modellje kiüresedett és mindezen kihívások közepette a hátuk közepére sem kívánják a Biden kormányzat által szorgalmazott Kína-ellenes lépéseket.
Radikális változások
A kereskedelmi viszonyok is alapvető változást élnek át. Tavaly Kína vált Németország második legnagyobb exportpiacává az USA után, a teljes kereskedelmi forgalom tekintetében pedig már évek óta első helyen áll. Ráadásul 2020-ban Kína lett az EU legnagyobb kereskedelmi partnere, megelőzve a COVID-19 járvány miatt hazavágott USA-t. Nem véletlen, hogy Berlin és Párizs nyomására – pár nappal Biden beiktatása előtt – az EU és Kína megkötött egy átfogó befektetésvédelmi egyezményt.
Nem mintha ebből az európai vezetők hadititkot próbálnának csinálni. Macron és Merkel két hete a müncheni biztonságpolitikai fórumon hűvösen reagált az amerikai elnök együttműködési felhívására. Biden azt hajtogatta, hogy „a demokráciáknak tartós rivalizálásra kell készülniük Kínával. A küzdelem kemény lesz, komoly kihatásokkal. De fel kell lépnie azok ellen a módszerek ellen, amelyekkel Peking igyekszik aláásni a globális gazdasági rendszer alapértékeit.”
Stratégiai autonómia szükségessége
Ehhez képest a francia államfő megismételte az európai stratégiai autonómia igényét, a kancellár pedig nyíltan megmondta, hogy a jövőben nem mindig esnek egybe az Atlanti-óceán két partjának érdekei. Jean-Yves Le Drian francia védelmi miniszter pedig már januárban kiemelte, hogy nem szabad érték-alapú politikai tömböt létrehozni Oroszországgal és Kínával szemben, ehelyett inkább különböző ügyekre alapozott koalíciókat kell létrehozni.
Sven Biscop professzor, a Ghent Egyetem tanára leszögezi: Európa stratégiai autonómiájának megteremtése az elkövetkező évtizedek egyik legfontosabb feladata kontinensünk számára. A professzor kiemeli, hogy bizony egy újabb tekintélyelvű populista megnyerheti 2024-ben az elnökválasztást.
Biscop hangsúlyozza, hogy az EU-nak önálló globális játékossá kell válnia, egy súlycsoportban az USA-val, Kínával és Oroszországgal. Európának ugyanis a saját érdekeit kell megvédenie, márpedig Trump többször is az európai érdekek ellen dolgozott. Jelenlegi világukban kontinensnyi nagyhatalmak ütköznek egymással és Európa számra az egyetlen megoldás a saját érdekeinek megvédésére, hogy integrálja erőforrásait.
A professzor leszögezi, hogy a stratégiai autonómia nem (!) jelenti a leválást az USA-ról, de az EU-nak követnie kell saját ’nagystratégiáját’ (grand strategy). Kontinensünknek meg kell győznie erről Bident, mielőtt a „Trumpizmus” újra erőre nem kap Amerikában. 2019-ben az EU 27 tagállama 214,8 milliárd dollárt költött katonai kiadásokra, többet, mint Kína (181 milliárd) és Oroszország (48,2 milliárd). Az EU-nak tehát jobban kell integrálnia katonai képességeit.
A multilateralizmus támogatása
A tavaly novemberi amerikai elnökválasztás körüli kutyakomédia és a januári Kapitólium elleni támadás után az európai szövetségesek megkérdőjelezik Washington legitimitását is arra, hogy májusban Koppenhágában nagyívű Demokrácia Csúcstalálkozót rendezzen.
Az európai vezetők nem akarják kihúzni a gyufát a Kreml-nél sem, hiszen az EU kőolajimportjának 26, gázimportjának 40 százaléka jön Oroszországból. Nem kimondva pedig az európai politikusok azért is támogatják a multilateralizmust és a többpólusú világrendet, mert ezáltal is csökkenthetik Amerika nyomását kontinensünkre.
Egy éves a történet. 
