Oroszország az elmúlt hónapokban hatalmas katonai erőt vont össze az ukrán határ közelében, majd garanciákat követelt arra vonatkozóan, hogy Ukrajna nem lesz a NATO tagja. Az orosz-ukrán válság legújabb fejleménye, hogy vasárnap éjjel Joe Biden amerikai elnök Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel folytatott telefonbeszélgetése során ígéretet tett arra, hogy az Egyesült Államok „határozott választ ad”, ha Oroszország katonai lépéseket tenne Ukrajna ellen. A helyzetet tovább bonyolíthatja, hogy egy másik, Oroszországgal határos államban, Finnországban is újra előkerült a NATO-csatlakozás lehetősége.
Feladni készült semlegesség
Finnország a hidegháború idején egy szovjet-finn szerződésben is rögzített módon vállalt semlegességet a két szuperhatalom szembenállásában, és ugyan politikailag, ideológiailag és gazdaságilag is egyre inkább a Nyugat felé orientálódott, a katonai semlegességet mindvégig meg is őrizte. Az utóbbi években azonban – a szomszédos Svédországgal együtt – egyre több területen alakított ki együttműködést a NATO-val, miközben hagyományosan erősek a kapcsolatai a katonai szövetség olyan tagállamaival, mint Norvégia, az Egyesült Királyság vagy éppen az Egyesült Államok.
Ettől függetlenül egy közelmúltban készült közvéleménykutatás szerint a finnek csupán 25 százaléka támogatná az ország NATO-csatlakozását, míg 50 százalékuk kifejezetten ellenzi azt, korábban pedig még ennél is egyértelműbb volt, hogy a finnek ragaszkodnának a semlegességi politika fenntartásához.
És nemcsak a közvélekedés látszik elmozdulni az orosz kardcsörtetés hatására, hanem vezető finn politikusok is elővették a NATO-csatlakozás témáját az elmúlt napokban. Sauli Niinisto elnök és Sanna Marin miniszterelnök egyenesen újévi beszédeikben.
„Szögezzük le még egyszer: Finnország mozgásterében és választási lehetőségei között ott van a katonai elköteleződés, illetve a NATO-tagságért való folyamodás lehetősége” – jelentette ki Niinisto. Marin szinte ugyanezt mondta: „Finnország fenntartja a lehetőséget, hogy NATO-tagságért folyamodjon. Fenn kell tartanunk ezt a választási lehetőséget, és biztosítanunk kell, hogy valóságos lehetőség maradjon, mivel ez része minden állam azon jogának, hogy saját biztonságpolitikájáról döntsön.”
A felvetés nyitott fülekre talált a legnagyobb ellenzéki párt, a Nemzeti Koalíció a NATO-csatlakozást régóta egyértelműen támogató vezetőjénél, Petteri Orpónál is, aki arról beszélt, itt az ideje átgondolni, kérje-e felvételét Finnország a katonai szövetségbe, majd hozzátette, véleménye szerint ez nemcsak az ország, de az egész régió biztonságára jó hatással lenne. Atte Harjanne, az ötpárti koalícióhoz tartozó Zöld Párt frakcióvezetője is úgy nyilatkozott, megerősödtek a finn csatlakozás mellett szóló érvek, és komolyan fontolóra kelleni venni ezt a lehetőséget.
A szomszédokat is érinti
A képhez persze hozzátartozik Svédország helyzete is. Finnország nyugati szomszédjánál hasonló érvek mentén zajlik a vita az ország NATO-csatlakozásáról, azzal a különbséggel, hogy több mint 200 év szigorú semlegességi politikájának megváltoztatását jelentené ez a lépés. A kérdés fontos szerepet kaphat a 2022-ben esedékes választásokon is, a jelenleg ellenzékben lévő jobbközép pártok a csatlakozás mellett, míg a kisebbségben kormányszó szociáldemokraták és zöldek, illetve a kormányt kívülről támogató Baloldali Párt az ellen foglaltak állást.
Megszólalt a kérdésben Marko Mihkelson, az észt parlament külpolitikai bizottságának elnöke is, aki a Twitteren tette le amellett a voksát, hogy a finn és svéd NATO-csatlakozás „egész Észak-Európát sokkal stabilabbá és biztonságosabbá tenné”. Hasonló véleményen vannak a másik két balti állam vezető politikusai is, akik a belarusz migránsválság és az ukrán helyzet kapcsán is úgy érzik, ez a lépés segíthetne stabilizálni az Oroszország nyugati határai körüli térséget.
Nem értenek a rossz szóból
Moszkvában persze más véleményen vannak. Az orosz külügyminisztérium múlt héten közleményt adott ki, amelyben arra figyelmeztetett, hogy Finnország és Svédország NATO-csatlakozása „súlyos katonai és politikai következményekkel járna, és megfelelő választ igényelne orosz oldalról”.
Akármit is gondoljunk a putyini külpolitikáról, azért valahol érhető, ha Oroszország nem fogadja ezt a felvetést kitörő örömmel. A finn és a svéd NATO-tagság alapjaiban változtatná meg a Balti-térség stratégiai helyzetét, és egy csapásra egy 1340 kilométeres NATO-val közös új határszakaszt hozna létre, amelynek egyes pontjai Moszkvától kevesebb, mint 800 kilométerre húzódnak.
Az már más kérdés, hogy a „katonai következményekkel” való fenyegetőzés a megfelelő reakció-e a kialakult helyzetre. A finn politikusok válaszai alapján nem úgy tűnik. Petteri Orpo szerint a katonai válaszlépés kilátásba helyezése „többet árul el Ororszország végső céljairól, mint Svédországéiról vagy Finnországéiról. Finnország nem jelent veszélyt Oroszoszág számára sem most, sem más helyzetben.”
Niinisto elnök már idézett beszédében pedig szinte nyíltan hasonlította a putyini Oroszországot a hitleri Németországhoz. Kissinger egykori amerikai külügyminiszter a náci Németországgal szembeni megbékéltetési politika kudarcáról képviselt véleményére hivatkozva ugyanis azt mondta: „Bármikor, amikor a háború elkerülése volt hatalmak egy csoportjának a legfőbb célja, ezzel kiszolgáltatták a nemzetközi rendszer annak legkönyörtelenebb tagja kényének-kedvének.”
A feszültség mindenesetre már most aláásta a két állam között a hidegháború idején kialakult, az ideológiai ellentéteken felülemelkedő békés együttélésre alapozott jó viszonyt, és felszínre hozta a nem is olyan régen, 1939-1940-ben, majd 1941 és 1945 között vívott szovjet-finn háborúk emlékeit is.
Az ÁKK kismértékben átalakította a 2025-re tervezett kibocsátás szerkezetét, a korábbinál nagyobb összegre számít az intézményi piacról, kevesebbre a lakosságtól. 
