Fejlettebbek voltunk, de ma háromszor gazdagabbak – mi a titka a finneknek?

Egy évszázaddal ezelőtt még nem volt GDP-számítás, ám az utólag Angus Maddison által kiszámolt fajlagos gazdasági mutatók szerint 1913-ban a finnek a magyar egy főre eső termelési érték 98 százalékát érték el. Azaz 108 évvel ezelőtt – ha csak minimálisan is, de – fejlettebbek voltunk nyelvrokonainknál. Mindez kiderül Romsics Ignác történész kutatásaiból is, aki „Suomi titkai” címmel írt tanulmányt Finnország évszázados fejlődéséről.

„Finnország ipari szempontból 1913-ban nagyjából azonos szinten állt, vagy talán valamivel fejletlenebb is volt, mint a korabeli Magyarország. Az ipari népesség csak 11 százalékra rúgott (Magyarországon 17 százalék)” – ezt még 1977-ben írta Ránki György gazdaságtörténész, aki szerint az északi állam (finnül: Suomi) ipari fejlődésében a fordulat a két háború közt ment végbe.

Míg a „legtöbb országban az ipari fejlődés üteme lényegesen lelassult, Finnország nemcsak fenntartani, de növelni is tudta az ipari fejlődés ütemét.” Az 1900-tól két évtizeden át 5,5 százalékos iparfejlődési ütemet mutató Suomi 1920-38 között „táltosodott meg”: évi 8,1 százalékos ipari fejlődést ért el. Ránki megállapítja: „Finnország ipari fejlődésében kétségtelenül igen erős és gyors adaptációs készség mutatkozott.”

Ennek az adaptációs készségnek járunk most utána sorozatunkban. Állításunk: a gazdaságon kívül keresendő a „titok”, ami a finn gazdasági csodát okozta az elmúlt bő száz évben. Ez az adaptációs készség ugyanis a finn elit sajátosságaiból fakad. Ennek a finn elitnek a társadalmi beágyazottsága és mozgósító ereje óriási mértékű, különösen ha Közép-Kelet-Európa széttagolt, egymással acsarkodó, sokszor társadalmi bázis nélküli, ideológiailag viszont kitűnően felvértezett elitjeivel hasonlítjuk össze.  

Ma már háromszor fejlettebbek nálunk a finnek

Ennek megfelelően alakultak Suomi gazdasági mutatói az elmúlt száz évben: 1913-ban még Magyarország volt fejlettebb, de mára a finnek messze lehagytak minket. A 13-16. helyen állnak az egy főre eső (nominális) GDP-t tekintve a világon, hazánk pedig körülbelül harminc-harmincöt hellyel hátrébb, a 43-51. pozíciókban található – három világranglista szerint, melyekre a Wikipedia hivatkozik. (Mindkét ország a 2021-es előrejelzéseknél áll jobban: a 13., illetve a 43. helyen.)

Ha e mutatók közül az egy főre eső GDP nominálértékét nézzük, akkor 48,8 ezer dollárral Finnország majdnem háromszor fejlettebb Magyarországnál (16,8 ezer dollár) a Világbank 2019-es adatai szerint.

Most elsősorban a koronavírus előtti mutatókat hasonlítjuk össze, hogy egyedi tényezők ne befolyásolják az összképet. (A járvány sújtotta 2020-ban a magyar GDP 5 százalékkal esett, míg a finn GDP 2,8 százalékkal zsugorodott.)

Öt tényező, amely a finn elitet a gazdasági növekedés alapvető mozgatójává avatja

Említettük: a finn gazdaság remek adaptációs készséggel rendelkezett már a két háború közt is. Egy faktor tűnik alapvetőnek az alkalmazkodásban, és a gazdasági fejlődésben: a konszenzusosan egységes és befogadó jellegű finn elit. Ebből a nem gazdasági faktorból ered ugyanis több gazdasági tényező, amelyek aztán hozzájárultak ahhoz, hogy Helsinki a világpiac félperifériájáról a centrumba került száz év alatt. (Köztes-Európa: Suomitól Közép-Kelet-Európán át a Balkánig terjedő sáv.)

A konszenzusos finn elit gazdaságra gyakorolt hatásait öt pontban foglalhatjuk össze:

1. a finn politikai elit nem ideológiai megosztottságra épül, hanem a pártok jól körülhatárolt társadalmi bázisuk (gazdasági) érdekeit képviselik. Ezért tudnak megegyezni, hiszen az anyagi érdekek könnyebben összehangolhatók, mint az ideológiai ellentétek. Így a „nemzeti érdek” is könnyen megfogalmazható, a „nemzeti egység” is megteremthető – méghozzá demokratikus módszerekkel. Könnyebben, mint a megosztott eliteket felmutató Kelet-Európában, ahol terméketlen ideológiai vita folyik. (Ezt Kis János filozófus Magyarország esetében például „százéves hideg polgárháborúnak” hívja.)

2. a finn elit a kelet-európai eliteknél sokkal hatékonyabbnak bizonyult a külső támadás elleni védekezés megszervezésekor. Mivel túlléptek az 1918-as polgárháború ideológiavezérelt megosztottságán az 1937-ig egységesülő finn elit képes volt a teljes lakosság mozgósítására, és 1939-40-re a nemzeti egység megteremtésére szovjet támadás esetén. Így tudták megőrizni az ország szuverenitását a Vörös Hadsereg 1939-es inváziója ellenére is. Ezáltal megmaradt a magántulajdonon alapuló, piacvezérelt gazdaság is, vagyis a „finn gazdasági csoda” sem valósulhatott volna meg az elit egységes fellépése nélkül.

3. a finn elitek ideológiamentes pragmatizmusa a gazdaságpolitikában is sikeres. A finn elitek adaptációs készsége kiváló: egy konszenzusra törekvő, és egységes elit könnyebben alkalmazkodik a gazdasági kihívásokhoz.

4. a befogadó finn elit az oktatás demokratizálásával segíti az alacsonyabb státuszú társadalmi csoportok felemelkedését. Az oktatás kiterjesztése nemcsak a társadalmi igazságosságot erősíti. Fontos tényező ugyanis az oktatás a gazdasági növekedésben is: szakképzett munkaerőt bocsát a gazdaság rendelkezésére és az innovációt is elősegíti. 

5. a finn elit egyenlősítő intézkedései gazdasági előnyt jelentenek a jóléti állam közgazdaságtana szerint. Ez utóbbi szerint a gazdasági növekedés egyik tényezője, ha a társadalom nem szakad szét vagyoni-jövedelmi alapon. A piac működése miatt növekvő egyenlőtlenségeket időről időre kompenzálja a finn konszenzusos elit által felépített jóléti állam: a társadalombiztosítás kiterjesztése, a többszöri földosztás is ilyen akció volt.

Mint látjuk, a konszenzusos és befogadó elit teremtette meg azt a társadalmi, politikai és gazdasági környezetet, ami száz év alatt hihetetlen fejlődést hozott az északi országban. Ez megfelel az elitelméletek és az intézményi közgazdaságtan által leírt receptnek is: John Higley és Lengyel György elitszociológusok a konszenzusos elitek demokráciára törekvését hangsúlyozzák. Daron Acemoglu, az amerikai MIT közgazdásza szerint pedig a fejlődést befogadó elitek tudják hosszú távon fenntartani.

A konszenzusos elitek lényege a kompromisszumra törekvés – nem a kényszeres egyetértés. Az ilyen elit tagjai betartják a közösen kikovácsolt játékszabályokat. A játékszabályokat pedig akkor lehet könnyen betartatni, ha igazságosak. Ezért pártolják általában a konszenzusos elitek a politikai és gazdasági szabadságjogokat, a szabad versenyt és plurális demokráciát.

A konszenzusos és befogadó finn elit létrejötte tehát Köztes-Európában a legjobb válasz volt a térség legfőbb kihívásaira (szovjet és német katonai fenyegetések, támadások; szélsőséges belső erők demokráciaellenes fellépései; technológiai, globalizációs és modernizációs kihívások).

Az első finn elitválasz nem könnyen, hanem „vérben és mocsokban” született meg – így nem tankönyvi „jó” példa az önálló Suomi létrejötte sem. 1917-től 1920-ig az akkori Európa egyik legvéresebb belső konfliktusából bontakozott ki a konszenzusos finn elit.

„Vérvörös” és még véresebb „fehér” kezdetek

1917 februárjában-márciusában Oroszországban kitört a forradalom. A cár állama pár hónap alatt széthullott. Kezdetben polgári (vagy annak tűnő) erők vették át a hatalmat Péterváron, ám az Orosz Birodalom anarchikus állapotaiból végül a bolsevikok kerültek ki győztesen. Az elvben Oroszországgal perszonálunióban lévő Finn Nagyhercegség elitje – közös uralkodó híján – a bolsevik puccsot kihasználva, egyszerűen deklarálta az északi ország függetlenségét és önállóságát 1917. december 6-án. A teljes káoszban lévő Pétervárra küldöttséget küldtek, amely december végére elismertette Leninnel és népbiztosaival a finn függetlenséget. (A beleegyezést Lenin, Trockij és Sztálin is aláírta.)

A finn függetlenséget nemcsak Szovjet-Oroszország, hanem Németország és Franciaország is elismerte 1918 januárjára, ez mégsem ellensúlyozta a belső megosztottságot – konszenzusos elitről ekkor még szó sem volt Finnországban. Súlyos polgárháború bontakozott ki 1918-ban: délen, Helsinkiben és a fejlettebb ipari városokban a vörösök államcsínnyel vették át a hatalmat.

A vörös uralom megítélése vitatott. A legtöbben azt magyarázzák utólag, hogy nem bolsevikok, hanem revizionista szociáldemokraták voltak, és a polgári államot nem akarták megdönteni. Ennek viszont ellentmond a kegyetlen vörösterror, illetve hogy a bankárok, iparbárók és főhivatalnokok elleni harcot is meghirdették, ami azért nem sok jót sejtetett a jövőre nézve.

Suomi északi részén, 1918 elején a finn fehér katonatisztek nem várták meg, amíg a déli vörösök eldöntik, hogy mit akarnak, ugyanis a polgári lakosság mindenféleképpen veszélyben érezte magát a vörösök által uralt déli területeken. Ezért „fehér” nemzeti hadsereget hoztak létre. A fegyelmezett, jól szervezett fehérek – akiket a cár korábbi tábornoka, Carl Gustaf Mannerheim irányított – végül győztek, majd iszonyatos népirtást rendeztek. A fogolytáborokban sokszor egyszerűen éhen haltak a vöröskatonák, ami több mint tízezres áldozatot jelentett a 3,2 milliós országban.

Ha a terror, a fegyveres harcok és a fogolytáborok áldozatait összeadjuk, akkor 28 ezres számot kapunk Gombos József szerint, aki 25 és 33 ezer között ingadozó adatokat is idéz. Ez a korabeli finn lakosság egy százaléka volt nagyjából. A magyar vörös- és fehérterrornak tizedannyi áldozata volt ugyanekkor, mint a csekélyebb lélekszámú Finnországban. Így a finn vérengzések lakosságarányosan 30-szoros áldozatot követeltek.

A döntő különbség a magyar és a finn fehérek között

A döntő különbség azonban ezután mutatkozott meg a finn és a magyar „fehér” elitek közt. Mindkét országban a fehérek győztek, de a finn fővezér, Mannerheim tábornok hamarosan megbukott az elnökválasztáson, és helyette mérsékelt polgári liberális politikus (Kaarlo Stahlberg) került az immár független északi állam élére. A politológus-történész, Heino Nyyssönen mindezt úgy fogja fel, hogy a baloldali és a centrista pártok egyezségeként jött létre ekkor a finn köztársaság.

Suomi tehát a demokráciát választotta a fehér győzelem után. Ez szöges ellentétben állt a magyar megoldással: nálunk 25 évre kormányzóként berendezkedett Horthy, a magyar „fehérek” vezére, kikapcsolva vagy látszólagossá téve a demokratikus intézmények működését.

Demokratikus hagyományok Finnországban

Hogy miért választotta a demokráciát Finnország (és Magyarország miért nem), arra nehéz történelmi magyarázatot adni. Pár tényezőt persze sorolhatunk: Magyarországon az Osztrák-Magyar Monarchia sokat hangoztatott parlamentarizmusa ellenére a választók töredéke szavazhatott csupán 1918 előtt, s azok is nyílt voksoláson. Demokráciáról tehát szó sem volt az 1867 és 1918 között.

Ezzel szemben Finnország – jóllehet még nem volt teljesen önálló állam – már 1906-ban bevezette a nők számára is a teljes körű, tehát az aktív és passzív választójogot. A világ legdemokratikusabb politikai entitása volt tehát Suomi: egyszerűen mindenki rendelkezett választójoggal. Finnország így csak Új-Zélanddal és Ausztráliával említhető „egy lapon”. A két brit gyarmaton előbb kaptak ugyan a nők (aktív) választójogot, de a passzív választhatóságot a finnek garantálták először a nőknek az aktív jogosultsággal együtt.

Más kérdés, hogy az első világháború jó részében, a cár uralma idején e jogoknak szinte semmi jelentőségük nem volt az Oroszországgal perszonálunióban kormányzott Finn Nagyhercegségben. A történelem tehát – Bibó Istvánra hivatkozhatunk itt - végtelen számú igazolást adhat bármilyen okfejtés alátámasztására. Éppen ezért itt és most nem „történelmi szükségszerűségekkel” (nem marxista determinisztikus történetfilozófiával) magyarázzuk az eseményeket, hanem elitszociológiai jellemzők alapján az adott pillanatban döntést hozó finn vezető réteg sajátosságaira mutatunk rá.

A finn parasztság és az utolsó tömeges európai éhínség

Az 1809 és 1917 közötti orosz uralom előtt a svédek fennhatósága alá tartoztak a mai finn területek. A svéd parlamentben négy rend foglalt helyet: a nemesség, a polgárság és a papság mellett a parasztság is. Északon – beleértve Suomit is – nem volt jobbágyság, így a társadalmi rétegek is sokkal kevésbé különültek el egymástól – legalábbis jogilag.

Más kérdés, hogy a negyedik rendet, a parasztságot általában kihagyták a legfontosabb döntések meghozatalából, és képviselőinek száma is inkább csak jelképesnek tekinthető a svéd birodalmi gyűlésben. Az 1809-től kezdődő cári uralom alatt pedig nagyon sok szegény földbérlő került nehéz helyzetbe a finn területeken. Így Európa utolsó nagy éhínségei közül az egyik az orosz elnyomatásban élő Suomiban (1866-68) következett be: a lakosság 8,5 százaléka hunyt el.

A szabad, de részben szegény és kiszolgáltatott parasztság miatt volt erős Finnországban a 20. század elején az agrármozgalom. Suomi ugyanis az első világháború előtt alapvetően paraszti társadalom volt: a lakosság háromnegyede élt a földművelésből, ami hasonló a magyar arányokhoz, s mint említettük, Finnországban a munkások aránya még valamivel kisebb is volt, mint nálunk 1914 előtt.

A „fehér” Finnország konszolidálódása

Az tehát, hogy Finnországban a demokrácia győzött 1920-ra, nehezen magyarázható történelmi determinizmussal, annál inkább a finn elitek sajátos tulajdonságaival. Az is biztos, hogy a demokratizálódás Suomiban azt jelentette, hogy nem kizárólag a fehérek jutottak pozícióba a véres polgárháború után. 1920-ban a mérsékelt szocdem politikus, Väinö Tanner például már tagja lehetett a tartui békét Szovjet-Oroszországgal megtárgyaló finn delegációnak.

1921-re a vörös foglyok (akik túlélték a fehérek embertelen bánásmódját) nagy része kiszabadult, de az utolsó ötven rab a Tanner-kormány idején vált szabaddá, 1927-ben. Tanner ugyanis 1926-27-ben kisebbségi kormányt alakíthatott szocdem létére a „fehér” Finnországban (ez Magyarországon elképzelhetetlen lett volna akkoriban). Tanner kabinetje egyetlen évig kormányzott, s ekkor a finn szocdemek fontos szociális (egyenlősítő jellegű) törvényeket fogadtak el.

Ám a konszenzusos elit megszilárdulásáról ekkor még nem beszélhetünk, mert ezután átmenetileg a szélsőjobboldali mozgalmak erősödtek fel. Csak egy évtizeddel később, 1937-ben kötöttek igazi kompromisszumot a finn elit mérsékelt erői. A szocdemek ekkor egyeztek ki az agrárpárttal, így a társadalom két meghatározó rétegét, a parasztokat és munkásokat képviselő két párt együtt került kormányra 1937-ben.

E koalíció olyan szilárd elitegységet kovácsolt ki, hogy a lakosság mozgósítása példátlanul sikeres lett az 1939-es szovjet invázió idején. A szovjetek később sosem bocsátották meg Tannernek (aki akkor épp külügyminiszter volt), hogy a finn munkásságot sikerült a „fehér” Finnország védelmére felsorakoztatnia az 1939-40-es „téli háború” idején: a háború után börtönbe is került Tanner.

Nézzük ezek után, hogyan hatott a finn konszenzusos és befogadó elit az ország gazdasági fejlődésére. Segítségünkre lehet az elemzésben a korábban már említett öt pont, a finn elit kompromisszumra törekvéséből fakadó öt tényező.

Finnországban, jelentős mértékű földosztást hajtottak végre már 1918-ban, ami az egyenlősítésre volt kiváló példa. (5. pont.) Ahogyan a Magyar Jövő című lap – kissé túlzóan, de nagyon irigykedve – megfogalmazta 1930. október 22-ei cikkében: Finnországban „a nincstelenség ismeretlen fogalom”, hiszen „a legszegényebb finn földművesnek is van annyija, hogy 5-6 tehenet és egy pár lovat tarthat és egy hattagú család szépen megél belőle”.

Egy másik Horthy-kori elemzésből kiderül, hogy Finnországban eltűnőben volt az írástudatlanság 1938-ra. A Magyar Nép című lap 1938. március 19-én így fogalmazott: „Az önállóság kivívása után a legelső intézkedések egyike volt az általános tankötelezettség kimondása. Ma már fehér holló Finnországban az írástudatlan fiatal.” Látható, hogy az általunk sorolt tényezők közül itt a finn elit az negyedik pont kívánalmainak felelt meg.

A hatékony finn elit gazdaságfejlesztő tevékenysége az általunk említett első két pontnak is megfelelt az I. világháború után: egyrészt megvédte a finn határokat Szovjet-Oroszországgal szemben, és az 1920-as tartui békét a határokról viszonylag kedvező feltételekkel zárta le. Közben a fehérek győzelme a polgárháborúban a magántulajdon fennmaradását is magában hordozta (2. pont).

Ugyanakkor az, hogy a fehérek nem sajátították ki a hatalmat a két világháború között, hanem végül is megegyezésre törekedtek, jól látszik a két világháború közötti évtizedek folyamataiból. Romsics Ignác szerint egy demokrata érzelmű finn elnök, Kaarlo Stahlberg személye hozzájárult ahhoz, hogy „a finn parlament és kormány az egész két világháború közötti időszakban példát mutatott a világnak a szociális törvényhozásból és a közélet demokratizálásából”. (Lásd: 1. és 5. pont.)

A magyar akadémikus is az 1918-as és az 1922-es finn agrártörvényeket emeli ki e folyamatban. Romsics megállapítja: „Vidéken ekkor alakult ki az a kiegyensúlyozott és döntően kis és közepes nagyságú parcellákból álló birtokszerkezet, amely a két háború közötti magyar népi írókat (…) annyira lenyűgözte. Ugyancsak ekkor - 1920-ban - léptettek életbe egy progresszív vagyon- és jövedelemadót. A későbbiekben ehhez számos egyéb szociálpolitikai intézkedés társult. 1922-ben a szociális gondoskodásról, 1927-ben az egészségügyi ellátásról, 1937-ben a betegbiztosításról és a nyugdíjról, 1939-ben az évi fizetett szabadságról jelent meg törvény.”

Romsics szerint a reformok révén Finnország a „munkások és parasztok országává” vált. Vagyis látható: a jobb- és baloldal ellentéteinek túlhaladása, a megosztott elitek összefogása végeredményben az egész társadalom demokratizálódásához vezetett.

Az ideológiai ellentétek meghaladása azonban Finnországban is csak 1937-re vált valósággá, így a konszenzusos finn elit még nem volt teljesen felvértezve a két háború között a külső kihívások ellen. Nem véletlen, hogy az igazi nemzeti egység, majd az 1939-40-es szovjet-finn háborúban kovácsolódik ki. Romsics ennek kapcsán megemlíti, hogy 3,5 millió finnből 500 ezer fogott fegyvert. Ez nem lett volna lehetséges a Nyyssönen által kiemelt 1937-es agrárpárti-szocdem koalíció nélkül, amely az elitkonszenzus révén a nemzeti egység megteremtését készítette elő.  

Sorozatunk következő részében a gazdasági adatokra koncentrálva vizsgáljuk meg a két világháború közötti Finnország teljesítményét, ami megalapozta az 1945 utáni még gyorsabb fejlődést.

Szegő Iván Miklós

Felhasznált irodalom:

Daron Acemoglu – James A. Robinson: Miért buknak el nemzetek? Budapest, 2013.
David Kirby: A Concise History of Finland. Cambridge, 2011.
Ránki György: Finnország gazdasági fejlődésének néhány kérdése. Századok, 1977.
Romsics Ignác: Suomi titkai. Mozgó Világ, 2006/7.