Az Egyesült Államok koronavírus-járvány kapcsán felmutatott politikai reakciója és közegészségügyi képességei a tavalyi év során jobban hasonlítottak Latin-Amerikára, mint Nyugat-Európára. Az országban napjainkra már több mint 381 ezer ember hunyt el a COVID-19 következtében, a múlt héten pedig világrekordot állított fel a napi több mint 4 ezer halottal.
A múlt heti Capitolium elleni támadás újra Latin-Amerikát idézte Washingtonban. Nos, az eddig is világos volt, hogy a második világháború utáni globalizációs folyamat komoly válságba került 2008 után. Azt is láthattuk, hogy 2016 óta Trump elnök vezetésével Washington akar elsőként kimenekülni az általa felépített, és évtizedeken keresztül ellenőrzött nemzetközi együttműködés szervezeti formáiból. De hogyan jutott éppen a korábbi globális felépítmény hajtómotorjai ilyen kirívó válságba?
Gazdasági és társadalmi aknák
Ennek megértéséhez hátrébb kell lépnünk pár lépést. 1960 és 2000 között az amerikai feldolgozóipari foglalkoztatottak száma lényegében változatlan volt, mintegy 17,5 millió álláshellyel. 2000 és 2010 között azonban ezek harmada eltűnt – itt ne felejtsük, hogy Kína 2001-ben csatlakozott a WTO-hoz. Az amerikai politikai osztály nem figyelt eléggé saját kékgallérosaira – a korlátlan szabadpiac körülményei között az elmúlt három évtizedben eltűnt 70 ezer üzem, miközben az összesített kereskedelmi hiány elérte a 12 ezermilliárd dollárt.
Eközben a 2008-as globális válságra adott amerikai válasz csak tovább növelte a társadalmi egyenlőtlenségeket. Míg 1989-ben az amerikai háztartások leggazdagabb 10 százaléka uralta a nemzeti vagyon 60 százalékát, ez az arány 2018-ban 70 százalékra emelkedett. Eközben Detroit városában már magasabb a csecsemő-halandóság, mint Botswanában. Valóban, az USA a fejlett világ legegyenlőtlenebb országa lett, az egyenlőtlenségek ráadásul napról-napra tágulnak, és a társadalmi polarizáció robbanásveszélyes szintet ért el.
Az amerikai globális hegemónia katonai kiadási oldala is elrettentő: az évi több mint 700 milliárd dolláros büdzsé az utóbbi években folyamatosan emelkedett, miközben permanens megszorításokkal szembesül a közoktatás, a környezetvédelem, a tömegközlekedés, a leromló infrastruktúra, a munkaerőpiaci tréningek és a szociális élelmezés. A katonai beavatkozások ráadásul Irak és Líbia esetében bukott államhoz vezettek, ahol a teljes régióban megerősödött az iszlamista terror. Líbia összeomlása kiindulópontja volt Nyugat-Afrika destabilizációjának, egyben megnyitotta az utat a nagyhatalmi vetélkedésnek.
Biden nem hoz megváltást
Akár amerikai mélyállami rásegítéssel történt, akár nem, a múlt heti Capitolium elleni támadás nyomán kijelenthető: az ország az 1861-1865-ös polgárháborúja óta nem jutott ilyen súlyos politikai válságba. A világ vezető politikai hatalmában egyfajta ideológiai polgárháború alakult ki, a szekértáborok közötti véleménykülönbségek feloldhatatlannak tűnnek.
A polarizáció olyan szintet ért el, hogy a republikánusok és a demokraták már nem beszélik ugyanazt a nyelvet. Az igazságnak már két verziója létezik: az egyik a nacionalizmuson, a konföderációs hagyományokon, a fehér felsőbbrendűségen, a másik pedig liberális és multilaterális elveken nyugszik. Az eredmény a kormányzás növekvő lebénulása, aminek csak legutóbbi megnyilvánulása, hogy Trump elnök a november 3-i választások óta egyszerűen nem is kormányoz.
A nemzeti öntudatra ébredéstől kezdve két mítosz befolyásolta az Egyesült Államok polgárait az elmúlt két évszázadban. Az első mítosz szerint az amerikai fejlődés „unique”, különleges, semmihez nem hasonlítható. A másik mítosz az amerikai elhivatottság, az amerikaiak morális felsőbbrendűsége, a „manifest destiny”. Az amerikaiak milliót mindezek után a közelmúltban teljesen váratlanul érték olyan kihívások, mint a közemberek négy évtizede stagnáló vásárlóereje, vagy Kína üstökösszerű felemelkedése.
A fentiek fényében világossá válhat, hogy Joe Biden január 20-i elnöki beiktatása nem hoz megváltást az ország számára. Republikánus szavazók milliói számára ő valójában egy illegitim vezető, sőt maga a megtestesült ellenség. A világ vezető politikai hatalma kiszámíthatatlan és bizonytalan korszaknak néz elébe.
Amerika szava a belátható időben érzékelhetően kisebb súllyal esik majd latba a nemzetközi politikai térben, hiszen ezek a belső törésvonalak és sérülékenységek most a világ legtávolabbi pontjain is nyilvánvalóvá lettek.
13 évig volt hivatalban. 
