Kubával takarhatja el az Egyesült Államok a közel-keleti háború kudarcát?

Egyre súlyosabbá válik a gazdasági helyzet Kubában, ahol folyamatos áru- és üzemanyaghiányról, illetve napi 20-22 órás áramkimaradásokról szólnak a hírek. A karibi szigetország eközben az Egyesült Államok és Donald Trump célkeresztjébe került. Ahogy arról mi is beszámoltunk, az amerikai elnök – ahogy fogalmazott – „megtiszteltetésnek” tartaná Kuba „átvételét”. „Akár felszabadítom, akár átveszem – azt hiszem, bármit megtehetek vele” – jelentette ki Trump a Fehér Házban, „bukott államnak” nevezve Kubát.

Az amerikai elnöknek annyiban mindenképp igaza van, hogy a kubai gazdaság gyakorlatilag teljesen összeomlott. „Az elmúlt napokban országosan leállt a villamosenergia-rendszer, már kőolaj sem érkezik az országba. Nemcsak a háztartásokban, hanem az iskolákban, a kórházakban sem működnek a közszolgáltatások” – mondta el a Privátbankár megkeresésére Nagy Sándor Gyula Latin-Amerika-kutató, a Budapesti Corvinus Egyetem tanára.

Trump szankciói az utolsó cseppek a pohárban

A kubai gazdaság koporsójába az utolsó szöget a Donald Trump vezette amerikai adminisztráció ütötte bele. Az elnök különböző kényszerítő intézkedésekkel rávette Venezuelát és Mexikót arra, hogy ne szállítsanak olajat Kubába. Emellett orosz és kínai szállítmányok sem érkeznek. A kőolajimport logisztikai kiszolgáló egységei teljesen leálltak, maradt az édeskevésnek bizonyuló, napi 1-2 ezer hordós saját termelés.

Nagy Sándor Gyula szerint az utóbbi két hónap amerikai gazdasági szankciói az utolsó cseppet jelentették a pohárban. Ugyanakkor tévedés lenne a kubai gazdaság összeomlását Donald Trump második elnökségéhez kötni. „Korábban is nagyon rossz volt a helyzet, Kuba már 67 éve nyögi a tervgazdaság következményeit (a kommunista hatalomátvétel Fidel Castro vezetésével 1959-ben történt meg – a szerk.). A kubai állam folyamatos húzd meg, ereszd meg játékot űzött a magánszektorral, hogy valahogyan pénzhez jusson.”

Megrendültek a fő bevételi lábak

A kubai gazdaság korábban három fő bevételi forrásra támaszkodott. Az egyik legfontosabb lábként a turizmust lehet kiemelni. Itt viszont a leromló infrastruktúra, az áruhiány, a gazdasági válság és az amerikai politikai nyomásgyakorlás miatt az elmúlt években bezuhant a forgalom. Tavaly 1,8 millió turista érkezett Kubába, ami 18 százalékos csökkenés az egy évvel korábbi 2,2 millióhoz képest. De a koronavírus-járvány előtti, 2019-es 4,2 milliós rekordhoz képest még durvább (58 százalékos) a visszaesés.

A másik jelentős bevételi forrás a kubai szakemberek külföldi munkavállalásából származott. A közép-amerikai szigetország orvosokat, nővéreket, tanárokat küldött más országokba, a legjobb időszakban ötven állammal volt ilyen megállapodása. Az ezekből a missziókból származó bevételek kétharmadát a kubai állam fölözte le. Azonban az összes olyan dél-amerikai állam, ahol az elmúlt években jobboldali kormány került hatalomra, mára hazaküldte a kubai szakembereket.

A harmadik nagy bevételi lábat pedig a külföldön élő kubaiak hazautalásai jelentik. „Ez nem is csak borítékban történik, hanem például egy Spanyolországban élő kubai fizet azért egy házhozszállítással foglalkozó cégnek, hogy ételt, vagy egyéb terméket vigyen a Kubában élő rokonainak, ismerőseinek” – tette hozzá Nagy Sándor Gyula.   

De hogyan vehetné át a kontrollt Trump Kuba fölött?

A kubai gazdaság romokban hever, a lakosság jelentős része éhezik. Ennek ellenére Donald Trump elképzelései Kuba „bekebelezéséről” valószínűleg nem élveznének nagy támogatást a szigetországban.

„A kubaiak jelentős része nacionalista. Ők a rezsimet utálják, de nem szeretnének az Egyesült Államok 51. állama, vagy Florida egyik megyéje lenni. Persze nem biztos, hogy lesz választásuk. Az Egyesült Államoknak azonban a nemzetközi jognak legalább a látszatát be kellene tartania egy kubai hatalomátvételnél, el kellene báboznia a demokrácia kereteit” – magyarázta Nagy Sándor Gyula. Ez jelentheti akár a jelenlegi kubai rezsim elzavarását, hogy aztán az újonnan megalakuló parlament (nemzetgyűlés) „kérje” a csatlakozást az Egyesült Államokhoz.

Az amerikaiak részéről egy ehhez hasonló színjáték előadása mindenképp elvárás lenne, Kubában viszont

az 1940-es évek óta nem tartottak demokratikus választást.

A 11 milliós szigetországban 1959 óta egypártrendszer van, nincs szabad sajtó és az internetet is egy állami cég kontrollálja. A szervezett ellenzék teljesen megszűnt, vagy bebörtönözték, vagy kiutasították a hatalommal szemben álló politikusokat az országból.

Kubában 2018 óta Miguel Díaz-Canel az államfő. Nagy Sándor Gyula szerint azonban ő csak egy bábfigura, akinek a bukásáért nem sok kubai ejtene könnycseppeket. Az országot irányító Kubai Kommunista Párt valójában a Castro-család, a katonaságot, a titkosszolgálatot és az állami cégeket vezető gazdasági elit befolyása alatt áll. Nem véletlen, hogy a hírek szerint az Egyesült Államok is Raúl Castro (a kommunista hatalomátvételt levezénylő Fidel Castro öccse – a szerk.) unokájával, a biztonsági és pártelit befolyásos tagjával, Raúl Guillermo Rodríguez Castroval folytat tárgyalásokat a háttérben.

A kubai kommunista diktatúra az 1990-es évek elején, a Szovjetunió felbomlása után reccsent meg talán a leginkább, amikor összeomlott az ország kereskedelmi rendszere, Kuba GDP-je pedig két év alatt több mint 30 százalékot zuhant. A több évig tartó „Período especial” után végül Hugo Chávez tudta ismét megszilárdítani a szocialista vezetést.

2021-ben több mint 30 kubai városban törtek ki spontán tüntetések az infláció, az áruhiány és a koronavírus-járvány kezelése miatt, az elhíresült „¡Libertad! ¡Libertad!” („Szabadság!”) jelszavak skandálása mellett. A demonstrációhullám következményei tömeges letartóztatások lettek, a résztvevőket, illetve a szervezőket 15-től 27 évig terjedő börtönbüntetéssel sújtották.

Mi lehet az amerikai gazdasági érdek?

Míg az Egyesült Államok venezuelai beavatkozása kapcsán (amiről lejjebb bővebben is írunk) egyértelmű volt, hogy az amerikai vezetés egyik fő motivációját a dél-amerikai ország olajvagyona feletti hatalomátvétel jelentette, addig Kubánál nem látszik ilyen egyértelmű gazdasági érdek.

„Kuba nyersanyagokban nagyon szegény ország. Nincs olaja, nincs lítiuma, csak némi nikkellel és egy-két átlagos, nem túl drága nemesfémmel rendelkezik”

– mondta Nagy Sándor Gyula. A szakértő szerint inkább a turizmusban és az egyes szolgáltatásokban rejlő lehetőségeket aknázhatná ki az Egyesült Államok. Hotelek nyílhatnak, az amerikai nyugdíjasok pedig – ahogy jelenleg német vagy brit társaik a spanyol tengerpartokat özönlik el – Florida helyett Kubába költözhetnének le.  

„Ez ugyanakkor rengeteg befektetést igényelne az amerikaiak részéről. Kubában az infrastruktúra, a víz- és elektromos hálózat is teljesen lepusztult az elmúlt évtizedekben.”

Venezuela Trumpék után

Hogy mi lesz végül Kuba sorsa, vagy milyen amerikai beavatkozás várható a szigetországban, pontosan még nem tudható. Az viszont már igen, hogy a január eleji venezuelai intervenció és Nicolás Maduro volt elnök elrablása óta eltelt két hónapban hogyan alakult az Egyesült Államok és Venezuela viszonya.

Az átmeneti elnöknek kinevezett Delcy Rodríguez – aki egyébként a baloldali, „chavista” mozgalom híve, Nicolás Maduro regnálása alatt pedig Venezuela alelnöki posztját töltötte be – kezdetben próbált valamelyest elhatárolódni az Egyesült Államoktól. Azóta viszont az látszik, hogy fogcsikorgatva ugyan, de az amerikai vezetés minden kérését teljesítette.

Hogy ez meddig marad így, illetve mikor lehetnek demokratikus választások Venezuelában (ahol Kubához képest sokkal erősebb hídfőállásai vannak az ellenzéknek) már más kérdés. Felmerülhet például a 2025-ös Nobel-békedíjat elnyerő María Corina Machado visszatérése. De a venezuelai kormány több száz politikai foglyot is elengedett az Egyesült Államok beavatkozása óta – igaz, azzal a feltétellel, hogy soha többé ne politizáljanak.

Nagy Sándor Gyula elmondta, hogy a háttérben már olyan információk is kiszivárogtak, amelyek szerint Delcy Rodríguez ellen már készül a vádirat, amivel az amerikaiak akár zsarolhatják, sakkban is tarthatják az átmeneti elnököt.

A venezuelai olajexportból származó bevételek pedig már az Egyesült Államok rálátásával érkeznek meg az országba. „A Venezuelában megjelenő amerikai olajcégeket az elmúlt évtizedekben már többször is kiebrudalták az országból. Ezért érthető, hogy most sem kapkodnak annyira a lehetőségért, hogy kitermeljék a venezuelai olajvagyont, modernizálják az infrastruktúrát. Ugyanakkor továbbra is várják az új befektetőket és Donald Trumpnak is van lobbiereje az amerikai olajcégek irányába” – zárta gondolatait Nagy Sándor Gyula.

A venezuelai olaj az iráni válság fényében

A venezuelai olajvagyon szerepe pedig akár fel is értékelődhene a Hormuzi-szoros blokádja és a világpiaci kőolajárak elszabadulása miatt. A Privátbankárnak nyilatkozó energiapiaci szakértő szerint ugyanakkor a venezuelai olajinfrastruktúra olyannyira leépült, hogy rövidtávon csak minimálisan lehetne növelni a mezők termelését. A jelenlegi, napi 900 ezer hordós kibocsátást 1,2-1,3 millióra lehetne feltornászni.

„A napi 3-4 millió hordós kitermelés eléréséhez legalább egy évtizedre lenne szükség.”

A Hormuzi-szoros blokádja miatt már így is napi 8 millió hordó kőolaj biztosan kiesik a világpiacról. Normál körülmények között napi 15 millió hordó halad át a tengeri útvonalon, de jelenleg Irán csak a szállítmányok egy részét engedi át: a sajátjait, illetve az Indiába tartó tankerek egy részét. Emellett a Hormuzi-szoroson napi 5 millió hordó finomított termék (dízel, gázolaj) is áthalad – ennek a jelentős része is leállt.

Bár kevesebb szó esik róla, de az Öböl-menti országok fontos petrolkémiai alapanyagokat, műtrágyát, az MRI diagnosztikában és chipgyártásban is meghatározó héliumot, valamint élelmiszer- és ipari termékeket is szállítanak a szoroson keresztül. És akkor a cseppfolyósított földgázról még nem is beszéltünk, aminek Katar az egyik legfontosabb előállítója és exportőre.

Zsákutcába vezethet a további eszkaláció

A lapunknak nyilatkozó energetikai szakértőt arról is kérdeztük, hogy Donald Trump amerikai elnök a Hormuzi-szoros blokádjának feloldása érdekében Kína segítségét kérte. Emellett a NATO elkötelezettségével sem elégedett a probléma megoldása céljából. „Kínát rövidtávon nem igazán zavarják a mostani ellátási zavarok, hiszen 1,6 milliárd hordónyi olajtartalékuk van, nagyon betankoltak még a háború kirobbanása előtt.”

Az Egyesült Államok kormányának viszont politikailag nagyon rosszul jön a mostani válság, főleg a novemberi félidős választások előtt. Az energiapiaci szakértő szerint minél tovább húzódik a közel-keleti háború, annál nagyobb az esély arra, hogy 150-200 dollárig is felszúrhatnak az olajárak. Annak pedig egyre kisebb a valószínűsége, hogy szeptemberig, vagy októberig sikerül levinni a kőolaj jegyzését a háború kitörése előtti szintre.

Az árfolyamokat itt követheti:

Úgy tűnik, hogy a további amerikai eszkaláció a teljes zsákutcába vezet. Hogy merre haladnak majd tovább az események, azt a kulcsfontosságú iráni olajexport-központ, a Khark-sziget körüli események is jelezhetik. Az Egyesült Államok a szigetet védő katonai állomások nagy részét már szétlőtte. Ha viszont az olajinfrastruktúrát is célba vennék az amerikaiak, azzal gyakorlatilag két-három évre megsemmisülne az iráni olajexport.

„Minél inkább sarokba szorítja Iránt az Egyesült Államok, a perzsa országnak annál kevésbé lesz veszítenivalója. Már csak azért is növelhetik az irániak a térségbeli dróntámadásaik számát, mert az arab államok kezdenek kifogyni a Shahed-drónok elfogására alkalmas eszközökből. Ukrajnának egyébként megvannak a gyártásukhoz szükséges kapacitásai.”

A Hormuzi-szoros elkerülésére a Szaúd-Arábiából induló East-West Pipeline csővezeték lehet az egyik alternatíva. Ennek a kapacitása 5,5 millió hordó kőolaj naponta, amit vészhelyzet esetén napi 7 millió hordóra lehet emelni. Az Egyesült Arab Emírségeknek is van egy Hormuzi-szorost megkerülő olajvezeték-hálózata, aminek azonban jóval kisebb, 1,7 millió hordó/nap a kapacitása. Egy új vezeték megépítése egyébként nem kerülne olyan sok időbe, fél év alatt elkészülhetne, hogyha megkapná a megfelelő engedélyeket.

Az iráni válság hatására a Nemzetközi Energiaügynökség 400 millió hordó stratégiai olajtartalék felszabadításáról döntött. Azonban a szűk keresztmetszetet itt is a szállítást lehetővé tevő infrastruktúra jelenti. Ez alapján jelenleg napi 3,5-4 millió hordóval lehet kipótolni a piacról most hiányzó mennyiséget. Vagyis ez sem lenne elegendő a háború miatt kieső olajszállítmányok kompenzálására és így az árak normalizálására.