Majdnem bevetették az atomot – ma 70 éve kezdődött a vérfürdő
Az észak-koreai rezsim nem vallhatja be, hogy annak idején értelmetlen háborút indított, amelynek végére elpusztult Phenjan épületeinek 97 százaléka. Napjainkban mindkét Koreának továbbra is feszült a viszonya Japánnal, miközben a Szöul úgy érzi, hogy folyamatosan őrlődik Peking és Washington malomkerekei között. Káncz Csaba jegyzete.
Ma 70 éve tört ki a hidegháború első fegyveres konfliktusa. A Sztálin szovjet pártfőtitkártól megszerzett jóváhagyás után a kommunista Észak-Korea 90 ezer fős hadserege lerohanta a – déli – Koreai Köztársaságot.
A második világháborús győztesek még az 1945 júliusi potsdami konferencián állapodtak meg abban, hogy a Japán elleni háború során a felszabadított Koreai-félszigetet az amerikai és a szovjet hadsereg közösen szállja majd meg. A két zónát az északi szélesség 38. fokánál választották el, aminek két oldalán aztán az évek során – más, hasonló országokhoz hasonlóan – gyökeresen eltérő politikai és gazdasági fejlődés vette kezdetét.
Az atomfegyver árnya
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa – a Szovjetunió távolmaradása mellett – még június 25-én napirendre tűzte a koreai kérdést, és azonnal felszólította Kim Ir Szen diktátort csapatai visszavonására. Sztálin távol maradt az ENSZ BT tárgyalásaitól – az üléseket a szovjetek azért bojkottálták, mert az ENSZ a tajvani kormányt ismerte el legitim kínai vezetésnek – , de nem vétózta meg a határozatokat, és Kim vállalkozásában is csak hadi ellátmány szállításával volt hajlandó részt venni.
Ezzel szemben Harry S. Truman amerikai elnök elérte, hogy június 28-án az ENSZ felhatalmazást adjon számára a koreai hadműveletek megindítására, sőt, július 7-től már a teljes nemzetközi intervenció az amerikai hadsereg irányítása alá került. A főparancsnoki posztra az elnök Douglas MacArthur tábornokot nevezte ki.
Brit katonák vonulnak Koreában, 1951 márciusában. (Forrás: Wikipedia / Birodalmi Hadtörténeti Múzeum)
MacArthur seregei 1950 novemberében megkísérelték az átkelést a Jalu folyón, aminek következtében Kína is belépett a háborúba, és mintegy 300 000 „önkéntest” küldött az észak-koreai diktátor támogatására. Az amerikai katonák éheztek, és rossz ruházattal voltak ellátva, sok fegyverük befagyott, ezért nem tudták a kínai támadást feltartóztatni.
A népszerű tábornok ekkor kezdte el követelni a Japán esetében már bevált atomfegyver alkalmazását. Ezek bevetése azonban ekkor már jókora kockázattal járt volna, hiszen a Szovjetunió is elkezdte felszerelni a saját atomarzenálját. Ennek tükrében Truman következetesen visszautasította MacArthur követelését, így az atomháború elmaradt.
A hároméves koreai háború gyakorlatilag béke nélkül, a status quo visszaállításával ért véget: körülbelül 3,5 millió áldozatot követelt, ebből 1 milliós veszteséget Kína, 2.5 milliót pedig a polgárháborút vívó koreai katonák és civilek szenvedtek el.
Az amerikai hadsereg 54 000 áldozattal számolt a koreai háború alatt, mely a hidegháborús korszak egyik legvéresebb konfliktusaként került be a történelemkönyvekbe.
Emlékezet-kiesés északon
Napjainkban Phenjanban és Szöulban egy-egy múzeum emlékszik vissza a háborúra – két különböző értelmezéssel és narratívával.
Észak-Koreában a háborút a „Győztes Haza Felszabadítási Háborújának” hívják, amely szerintük az amerikaiak vereségével végződött. Phenjan szerint Szöul kezdte a háborút, és az állam, valamint a Kim-család számára fontos legitimáló tényező, hogy ők két honvédő háborúban is megverték a múlt század két nagy imperialista hatalmát: Japánt és az USA-t. A Kim-rezsim nem vallhatja be, hogy egy értelmetlen, vérgőzös háborút indított, amelynek végére elpusztult Phenjan épületeinek 97 százaléka!
A szöuli múzeum előre tekint és kiemeli, hogy 7 évtized után a romokból mára a világ 12. legnagyobb gazdaságát építették föl, amely már két olimpiát rendezett.
Elképesztő, de napjainkban mindkét Koreának továbbra is feszült a viszonya Japánnal, miközben Szöul úgy érzi, hogy folyamatosan őrlődik Peking és Washington malomkerekei között.
(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)
