Ha nem lenne az orosz-ukrán háború, az egész világ Kína körül forogna. És így lenne helyes: nincs még egy olyan jelentőségű – akkora kihívást és egyben lehetőséget hordozó jelenség ma a világban, mint Kína felemelkedése és integrációja. Ezzel távolról sem akarjuk lebecsülni a nagy globális kihívások jelentőségét, mint a például klímaváltozás, de azt gondoljuk, azok más jellegűek. Nem is beszélve arról, hogy Kína szerepe azoknak kezelésében is döntő jelentőségű.
Első megközelítésben azt vizsgáljuk meg, hogy egy szuperhatalommá váló – vagy máris az? – Kínának mi lehet a helye a nemzetközi gazdasági és biztonsági rendszerben.
Kína minden kétséget kizáróan különbözik azoktól a hatalmaktól, amelyek az elmúlt másfél-két évszázadban szuperhatalommá váltak. Ezeknek a hatalmaknak mindegyike az euró-atlanti kultúrkörből érkezett, így politikai és gazdasági szempontból is viszonylag könnyű volt beilleszkedése a létező nemzetközi rendszerbe. Ez Kínára nem, vagy csak nagyon korlátozottan igaz. Egyrészt azért, mert Kína egy más kultúrkörből érkezik – hiszen nehéz lenne tagadni, hogy a kínai (ázsiai) civilizáció igen nagymértékben különbözik az euró-atlantitól. Ennek komoly hatása van Kína politikájára beleértve a politikai rendszert és az általunk általánosnak gondolt emberi jogokat, éppúgy, mint magát a demokráciát is. Rá kellene jönnünk, hogy ezt nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni.
Másrészt viszont a helyzet annyiban is merőben más, hogy nem egy létező, és többé-kevésbé működő nemzetközi (biztonsági) rendszerbe kell integrálni Kínát, illetve integrálódni Kínának, mivel ez a rendszer a globalizáció és a vesztfáliai rendszer válsága, a poszt-vesztfáliai rendszer kialakulásának szülési fájdalmai miatt meglehetősen kialakulatlan. Kína beilleszkedése ezért többé-kevésbé olyan, mintha mozgó célpontra lőnénk. Ami, mint tudjuk, nem lehetetlen, de nagyon nagy mértékben megnehezíti a pontos találat lehetőségét.
Kínának a nemzetközi rendszerekbe való beilleszkedésre azért is problematikus – és talán ez a legsürgetőbb és legfontosabb kihívás, amit mindenképpen és majd hogy nem minden áron menedzserünk kell –, mert a történelem azt mutatja, hogy egy új szuperhatalom felemelkedése mindig vagy háború oka, vagy annak következménye volt. Ezt ma nem engedhetjük meg magunknak, hiszen egy nukleáris Kínával való komolyabb katonai konfrontáció elkerülhetetlenül nukleáris háborúhoz vezetne, és nem kell különösebben érvelnünk, hogy ennek az egész emberiséget veszélyeztető következményei lennének.
Ezekből a sajátosságokból következően elkerülhetetlen lesz, hogy olyan következtetéseket vonjunk le, amelyek a jelenlegi Kína-politikától meglehetősen nagymértékben eltérő politikát követelnek meg. Olyan politikát, amely kombinálja a konfrontáció, az egymás mellett élés és az együttműködés különböző opcióit. Azzal is egyet lehet érteni, hogy a „Kína-politika”, és különösen annak katonai dimenziója az Egyesült Államok feladata, hiszen egyrészt csak neki van meg az a széleskörű eszköztára, amely a Kínával való kapcsolatok teljes spektrumát képes lefedni, beleértve a katonai kapcsolatokat és a szövetségképzés elemeit is. Európának nincsenek ilyen lehetőségei, de szükség sincs rá. Az európai szolidaritás ugyanakkor elengedhetetlen, erre az Egyesült Államoknak is égető szüksége van. Emellett vannak olyan európai hatalmak is, Nagy Britannia, Franciaország, amelyek akár katonailag is képesek az Egyesült Államokkal szövetségben kezelni a Kína jelentette katonai kihívásokat. Ezért úgy gondolom, hogy
a NATO legutóbbi csúcstalálkozóján bölcsen döntött, amikor Oroszországtól – amelyet közvetlen veszélyként értékel – teljesen eltérően Kínát kihívásként kezelni, és nem készül katonai lépésekre ennek menedzselésében.
A demokráciák Kína-politikájának alakításában leginkább az Európai Uniónak juthat fontos szerep, hiszen gazdaság területén az Európai Unió nagyhatalom, gazdasága összemérhető a kínai gazdasággal, amiből következően megvannak az eszközei arra hogy ezen a területen fontos szerepet töltsön be. A kínai kihívás hatékony kezelésében jó megoldásnak tűnik, az Egyesült Államok és Európai Unió között kialakuló munkamegosztás is, amelynek során az Egyesült Államok a „rossz rendőr”, az Európai Unió pedig a „jó rendőr” szerepét játssza. Ez a politika, természetesen, csak akkor lehet eredményes, ha nem egymással versengve, hanem egymással koordinálva történik.
Kínapolitikánk talán legérzékenyebb, legkényesebb kérdése az, hogy hogyan kezeljük az emberi jogok problematikáját. Ma már elmondhatjuk, hogy az a feltételezés, remény, hogy a gazdasági fejlődés automatikusan a társadalom demokratizálódását eredményezi, legalábbis Kína esetében, egyelőre nem igazolódott. Ugyanakkor azt is bátorkodnék kijelenteni, hogy
Kína kommunista államként történő stigmatizálása, nemcsak kártékony, de nem is igaz.
A valóság sokkal inkább az, hogy Kína egy, a fejlődés extenzív szakaszának vége felé járó, az eredeti tőkefelhalmozás, azaz a modernizáció közepe felé tartó társadalom, az ennek nagyjából megfelelő társadalmi struktúrával.
Ha igaz, hogy "a történelem az élet tanítómestere", akkor ne felejtsük el, hogy a modernizáció a történelem folyamán jellemzően nem demokratikus államokban történt. És azt sem, hogy az ipari forradalom és az azt követő időszakban végbement demokratizálódás a mai demokráciákban a globalizációnak lényegesen alacsonyabb fokán történt, és évtizedekig, néhol évszázadokig tartott. Ebből következően a folyamat sokkal zavaratlanabbul, majdhogynem külső hatásoktól mentesen ment végbe. Akkoriban senki sem hasonlította össze például Nagy-Britanniát más országokkal, más demokráciákkal, és nem kérte számon azt, hogy azok a demokratikus átalakulás folyamatának korai szakaszaiban olyan követelményeket teljesítsenek, mint amilyeneket a demokratizálódási folyamatot már befejezett országok teljesítettek. Ez a mai világban a nagymértékben előrehaladott és visszafordíthatatlan globalizáció, az ebből adódó kölcsönös függés, és a mindent átfogó kommunikáció korában elképzelhetetlen – és komoly problémákat okoz.
Azonban mindezek tudatában sem lehetünk biztosak abban, hogy a demokratizálódás Kínában – és más országokban is – biztosan ugyanarra az eredményre fog vezetni, mint az európai országokban. El kell fogadnunk, hogy lehetséges egy olyan opció is, hogy ezekben az országokban "jelen esetben konkrétan Kínában" az eredmény más lesz. Az azonban egész biztos, hogy az átalakulás, bármi is lesz az eredménye, hosszú ideig tartó, bonyolult folyamat lesz.
Ennek tudomásulvétele azt is jelenti, hogy ezen a területen is politikánkat kell hozzáigazítani a valósághoz, a reális lehetőségekhez, és nem vágyainkat üldözni – eredménytelenül. Ez a politika, bár kielégíti a hazai szükségleteket, és ez nagyon fontos szempont minden demokratikus kormánynak, nagy valószínűséggel nem vezet eredményre, és tovább bonyolítja kapcsolatainkat Kínával, megnehezíti, végső esetben akár el is lehetetleníti a fő célnak az elérését: Kína integrálását a nemzetközi rendszerbe.
Ebből következik, hogy ezen a területen is sokrétű politikára van szükség. Igen, lehetséges és szükséges is – nem csak belpolitikai okokból - Kína demokratikus értékeket és emberi jogokat sértő politikájának kritizálása, de ez olyan módon és mértékben kell, hogy történjen, hogy összeférjen a kapcsolatok alakításának követelményeivel – és ennek Kína pontosan tudatában van. Ebből következően, el fogja viselni a kritikát, abban az esetben, ha a számára igazán fontos kérdésekben kompromisszumkészséget és együttműködést tapasztal, hiszen Kína nagyon keményen saját érdekeit érvényesíti.
Még azon is érdemes elgondolkodni, hogy vannak-e a kínai társadalomnak olyan értékei, amelyek átvétele a demokratikus társadalmak számára is hasznos lehetne. Meggyőződésem szerint vannak. De ez egy másik tanulmánynak a feladata lesz.
Ha Kína és a Kínával fenntartott kapcsolatok jövőjéről beszélünk, ma már nem elkerülhető annak vizsgálata sem, hogy valóban az a jövő vár-e Kínára, amit eddig valószínűsítettünk, és amit még ma is a legvalószínűbbnek tartunk: fennmarad-e Kína megdöbbentő fejlődési képessége és üteme a következő évtizedekben. A kérdés jogosságát máris több tényező igazolja. Kína fejlődésének üteme már az elmúlt években is csökkent, de jelenleg – és persze lehet, hogy ez csak átmeneti jelenség – igen alacsony szintre esett. Ez meglehet, hogy a covid-válságra való túlreagálás következménye, de nem lehet kizárni azt sem – sőt nagyon valószínűnek tűnik –, hogy Kína a lassú növekedés korszakába érkezett.
Ez mit jelent? Az biztos, hogy a kétszámjegyű növekedés időszaka elmúlt, de még az is lehetséges, hogy a növekedés tartósan 5 százalék alatt marad. Ez egy fejlett országnak még nem lenne tragédia, de Kínának a fejlődéshez és a belső rend fenntartásához égető szüksége van ennél gyorsabb gazdasági fejlődésre.
Egy másik érdekes jel, hogy minden valószínűség szerint India idén vagy legkésőbb jövőre a lakosság számát tekintve túlszárnyalja Kínát. Ez természetesen nem tragédia, de fontos jele annak, hogy Kína komoly demográfiai problémákkal küzd. Hogy az mennyire súlyos, azt egyelőre nehéz lenne megmondani, de nem tűnnek lehetetlennek azok a jóslatok sem, amelyek szerint Kína lakossága már 3-4 évtized múlva jóval egymilliárd alá csökkenhet. Ennek több szempontból is jelentősége van. Egyrészt elkerülhetetlenül negatív hatással van a gazdasági fejlődésre – mivel Kína még nem ért az extenzív fejlődés időszakának végére és még szüksége van a gazdaság ilyen jellegű terjeszkedésére. Azonban még nem érkezett el az az idő sem, hogy az intenzív fejlődés, azaz túlnyomórészt a munka termelékenységének növekedéséből adódó gazdasági fejlődés kiegyensúlyozza ezt a csökkenést.
A demográfiai problémák súlyos társadalmi feszültségeket is okoznak, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a korábbi elhibázott politika következményeként ma száz nőre százhúsz férfi jut Kínában. Ezzel párhuzamosan, nem éppen ettől függetlenül, a termékenységi ráta is radikálisan csökkent. Olyannyira, hogy az ma már a népesség szintjének fenntartásához sem elegendő – ezért is gondolják sokan, hogy Kína lakossága gyorsuló ütemben csökkenni fog és elöregszik a következő évtizedekben.
Ezen problémák mellett még meg kell jegyezni, hogy a demográfiai problémák más területekre is kihatnak: például egyre nagyobb gond lesz a Kínában a rendszer lényegéből adódóan nagy létszámú rendfenntartó erők személyi állománnyal való ellátása, beleértve – és főleg – a hadsereget is.
A vélemények nagymértékben eltérnek arra nézve, hogy ez milyen hatással lesz a Kínai Népköztársaság politikájára a következő években. Sokan azt gondolják, hogy Kína, felismervén, hogy talán most van hatalma csúcspontján, megpróbálja sürgősen lerendezni legfontosabb problémáit – és ezek között is az első helyen áll Tajvan kérdésének megoldása. Ami persze komoly veszélyt jelent, amivel már a következő években számolni kell. Ugyanilyen logikusnak tűnik azért az a szcenárió is, hogy Kína arra használja föl ezt a helyzetet – azt tudniillik, hogy most van hatalma csúcspontján –, hogy konszolidálja helyzetét, olyan megállapodásokat és eljárásokat alakítson ki riválisaival, mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államokkal, de másokkal is, mint például Indiával, Oroszországgal, szomszédaival, Európával és másokkal, amelyek lehetővé teszik, hogy kezdődő relatív hanyatlása ne vezessen a kínai érdekek jelentős csorbulásához. Sőt: Kína valóságos integrációját eredményezze a kialakulóban lévő nemzetközi rendszerbe, mivel így annak alakításában jelentős aktív szerepet játszhat és élvezhetné annak előnyeit, akkor is, ha már túljutott a hatalma csúcspontján.
Ahhoz, hogy a második variáció valószínűsége növekedjen, türelmes, előrelátó, bölcs és hosszútávon gondolkodó politikára van szükség, mindenekelőtt az Egyesült Államok részéről, de fontos, hogy ázsiai és európai szövetségesei is megértsék és elfogadják ennek szükségességét, és olyan politikát alakítsanak ki és folytassanak, amely Kínát érdekeltté teszi, hogy ebbe az irányba mozduljon. Ennek érdekében természetesen, világossá kell tenni, hogy Tajvan kérdését semmi esetre sem szabad erővel rendezni. Ezzel egy időben azonban az is hasznos lenne, ha nem csak jelszavakban támogatnánk az „egy Kína” elvet, hanem arra törekednénk és ennek szavakban és tettekben is hangot adnánk, hogy Kína és Tajvan közeledése megvalósuljon és előbb utóbb elvezessen a békés egyesülés valamilyen formájához. Azt gondoljuk, hogy a két ország ma már olyan különböző utakon fejlődött, hogy egy egyszerű egyesülés nem lesz lehetséges. De vannak közbenső megoldások is, amelyek kölcsönös jóindulat esetén – amely természetesen csak a közös érdeken alapulhat – elfogadható lehet mindkét fél számára.
A nyugati demokráciák számára elfogadható, hatékony és eredményes Kína-politika tehát a „konfrontáció-egymás mellett élés-együttműködés” politikájából adódhat, beleértve az eltérő értékek elismerését és megfelelő módon történő kezelését is. Ehhez a Nyugatnak türelemre, nyugalomra és bölcsességre van szüksége. Tudjuk, hogy általában – de napjainkban különösen – nem ez jellemző a politikára, nem csak azért, mert hiányoznak az államférfiak, hanem azért is mert a felgyorsult fejlődés és változások sokszor elhamarkodott reakciókra kényszerítik a világ vezetőit. De hosszú távon mindez csak kifogás lehet. A politikát az eredmények fogják minősíteni. A jelenlegi politikának pedig – hacsak nem történnek meg a szükséges változtatások – a konfrontáció erősödése és Kínának a nyugattól való eltávolodása lesz az eredménye. Vannak biztató jelek: úgy tűnik, az amerikai adminisztráció elgondolkozott azon, hogyan lehetne konszolidálni kapcsolatait Kínával. Nem merném azt állítani, hogy ez már a javasolt és szükségesnek tartott stratégiaváltás kezdete, de akár az is lehet. Európának ebben nagy felelőssége van, hogy az Egyesült Államok politikáját megértve és támogatva, gyakran mérséklő hatást gyakoroljon arra – persze nem csak azért, mert hosszú távon Kína integrálásának ez az előfeltétele, hanem azért is mert ez Európa érdeke.
A szerző diplomata, biztonságpolitikai szakértő, jelenleg a Fejlődésért és Demokratikus Átalakulásért Intézet főigazgatója
A japán kormány hozzákezdett a hadiipari komplexum fejlesztési stratégiájának a kidolgozásához. 
