Tavaly decemberben Putyin elnök videokonferencia keretében vett részt Kelet-Szibéria legnagyobb gázmezőjének („Kovykta”) üzembe helyezési ünnepségén. A mező hasznosítható készletét 1,8 billió köbméter földgázra becsülik, de szinte teljes egészében a kínai fogyasztók számára van fenntartva. Erre a célra épült meg a „Szibéria Ereje” vezeték, amelyen keresztül a tervek szerint évente mintegy 27 milliárd köbméter gázt szállítanak Kínába.

Moszkvát nem érdeklik a helyben lakók

Tatjana Zaborceva, a Szibériai Földrajzi Intézet munkatársa szerint mára Kelet-Szibériát valójában Kína „nyersanyagkamrájává” alakították. De magának az Irkutszk régiónak, ahol a Kovykta gázmező található, nincs lehetősége ennek a természeti erőforrásnak a felhasználására. Ehelyett elsősorban szenet és tűzifát használnak fűtésre, a háztartások gázhasználati aránya pedig mindössze 1 százalék - bár az orosz hatóságok azt ígérik, hogy a következő években ezt 3,2 százalékra emelik.

Valójában Moszkva számára az erős kapcsolatok fenntartása Pekinggel sokkal fontosabbnak tűnik, mint saját állampolgárainak jóléte. 2014-ben a Kreml tárgyalásokat kezdeményezett a Kínával fenntartott politikai és gazdasági kapcsolatok megerősítéséről, közvetlenül a Krím orosz annektálása és az azt követő donbászi harcok kitörése után. Ezek az események vezettek az első Oroszország elleni szankciókhoz az USA és az EU részéről, de akkor még nem vezették be az orosz olaj- és gázembargót.

Sőt, még azután is, hogy Oroszország tavaly februárjában megkezdte az Ukrajna elleni teljes körű háborúját, az EU-tagállamok továbbra is nagy mennyiségű orosz nyersanyagot vásároltak, ami segített finanszírozni a Kreml hadigépezetét. Egyes becslések szerint 2022-ben Oroszország közel 285 milliárd dolláros energiaeladást produkálhatott - főként európai országok felé -, amíg az EU szélesebb körű kampányba nem kezdett az orosz energiaforrásoktól való elállásra.

A kínai kártya

Ilyen körülmények között az orosz gazdaság - amely számára létfontosságú az olaj- és gázexport - alternatív globális fogyasztókat kezdett keresni, és mindenekelőtt Kínára tette tétjeit, annak hatalmas gazdaságával. Ennek eredményeként 2023-ra Oroszország lett Kína legnagyobb olajszállítója, megelőzve Szaúd-Arábiát.

A Kínába irányuló nyersanyagexport bővítésével a Kreml azt reméli, hogy kompenzálni tudja az Európával folytatott, erősen visszaesett kereskedelem veszteségeit, bár Oroszország kénytelen volt jelentős, a globális piaci átlagáraknál akár 30 százalékkal olcsóbban értékesíteni olaj- és gázexportját keleti partnerének. Ám így a Kreml egy politikai problémát is igyekszik megoldani: biztosítani Kína semleges álláspontját Oroszország Ukrajna elleni katonai hadjáratával kapcsolatban, mivel Moszkva nem tudta megszerezni Peking hivatalos támogatását. A fogyasztási cikkek tömegtermelésén alapuló kínai gazdaság fél a nemzetközi szankcióktól, amelyek a tevékenységét célozhatják, ha Peking valóban aktív támogatást adna Moszkva háborús erőfeszítései iránt.

Ezért a Kreml számítása a Kínával való barátságra vonatkozóan „a Nyugat ellen” vágyálomnak tűnik. Mindenesetre ezen a ponton kétségesnek tűnnek az esetleges kínai fegyverszállítások Oroszországba, amelyet a CIA szerint ezekben a napokban fontolóra vett a pekingi vezetés.

Az energia dimenziót tekintve Kína nem lesz képes teljes mértékben kompenzálni az orosz veszteségeket az európai olaj- és gázpiacon. Ennek eredményeként az orosz nyersanyagbevételek rövid távon jelentősen visszaesnek. Alekszej Gromov, a moszkvai Energetikai és Pénzügyi Intézet igazgatója szerint Kína megnövekedett orosz gázfogyasztása csak az európai piacon kieső bevételek mintegy 20 százalékát tudja majd kompenzálni.

Szibéria kérdése

Az orosz médiában gyakran keringenek olyan félelmek, hogy Kína egy napon erőszakkal elfoglalhatja Oroszország szibériai és távol-keleti területeit. Pekingnek azonban erre nincs szüksége, hiszen gyakorlatilag fillérekért beszerzi a szükséges erőforrásokat. Napjainkban a kínai cégek több ezer hektár erdőt birtokolnak Szibériában és a Távol-Keleten hosszú távú bérleti szerződés alapján, és az ezekről a területekről származó összes fa Kínába kerül.

Mindeközben a Távol-Keleten a hatalmas erdőállomány mellett egyetlen cellulóz- és papírgyár sem található, Kína pedig szívesen szerzi be az olcsó alapanyagokat.

Így az orosz Távol-Kelet de facto kínai nyersanyag-gyarmattá változott. Moszkva és Peking ritkán veszi figyelembe a helyi lakosok érdekeit, amit az is bizonyít, hogy a helyiek a súlyosan fejletlen helyi infrastruktúra miatt nem tudják kihasználni a fent említett Kovykta gázmező előnyeit.

Amikor Kína valóban nagy termelő létesítményeket próbál építeni a Távol-Keleten, akkor környezetre veszélyes projekteket sürget. Például 2021-ben a habarovszki Ajano-Majszkij kerületben egy kínai cég a világ legnagyobb metanolgyártó vegyi üzemét akarta építeni. Ezt a projektet azonban meghiúsította egy kerületi népszavazás, amelyen a helyi lakosok 90 százaléka ellenezte.

Válaszul az orosz Állami Duma törvényt fogadott el a regionális hatóságokról, amely eltörölte a helyi önkormányzatok autonómiáját, és beolvasztotta őket Moszkva „hatalmi vertikumába”. Ezért az ilyen helyi népszavazások már nem lehetségesek, és Moszkva és Peking szövetségesei, ha akarják, potenciálisan veszélyes projekteket hajthatnak végre anélkül, hogy figyelembe vennék a helyi lakosság véleményét.

Ez azonban nem oltja ki a helyi frusztrációkat. Éppen ellenkezőleg, ez nagy valószínűséggel tovább fokozza a tiltakozó kedélyeket a térségben, akár a szeparatista elképzelésekig is.

(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)