Újabb háború érik Európában?

A görög kormány a Törökország és a tripoli székhelyű Abdul Hamid Dbeibeh miniszterelnök  kormánya között a múlt héten aláírt előzetes szénhidrogén-kutatási megállapodást vészjósló lépésnek tartja. Athén szerint ez előkészítheti Törökország agresszív lépéseit, amelyek célja a Földközi-tenger egyes részei feletti szuverenitás megkérdőjelezése, valószínűleg Kréta szigetétől délre.

Egyiptom jön segítségül

Az ilyen lépések megelőzése, illetve intenzitásuk és hatásuk mérséklése érdekében Athén az EU-n belül és kívül egyaránt szövetségeseit keresi. Az Európai Bizottság és olyan országok, mint Franciaország és Németország már kijelentette, hogy a líbiai-török ​​megállapodás nem köti Görögországot, mert az közvetlenül ütközik jogaival és érdekeivel. Magán a megosztott Líbián belül a megállapodást a bengázi székhelyű kelet-líbiai parlament is ellenzi.

Ankara és Tripoli lépése Egyiptomot is érinti.

Kairó és Athén a 2018-as hasonló, jogilag megkérdőjelezhető török-líbiai megállapodást követően írt alá megállapodást a tengeri joghatósági övezetük elhatárolásáról, amelynek alapja Törökország azon állítása, hogy a szigeteknek, különösen Krétának nem lehet saját kontinentális talapzata. Mindkét ország most a leghatározottabban elutasítja Ankara és Tripoli friss megállapodását.

Gyakorlatilag a szénhidrogén-alku azt jelenti, hogy Líbia meghívhatja Törökországot, keressen olajat és gázt „az ő saját” övezetében, Krétától délre. Ez eszkalációt jelentene, hasonlóan Ankara 2020 nyarán tett égei-tengeri behatolásaival. Athén úgy véli, hogy az egyiptomi haditengerészet jelenléte a térségben - talán közös gyakorlatok részeként - segíthet Törökország lépéseinek ellensúlyozásában.

Athént az is aggasztja, hogy Erdogan elnök, aki jövőre nehéz újraválasztási próba elé néz, nagy valószínűséggel a két görög választás közötti időszakot választja - amely szintén 2023-ban lesz - az eszkaláció érdekében.

A görög kormány azt szeretné, ha minden politikai párt beleegyezne abba, hogy Nikosz Dendiasz külügyminisztert és Nikosz Panagiotopulosz védelmi minisztert a választások között esetlegesen vezető ügyvivő kormányban is megtartsák, így kezelni tudják az esetleges válságot.

Török áfium

A nacionalizmus régóta a török ​​politika súlypontja, éppúgy a világi köztársaságiak, mint az iszlamisták számára. A jelenlegi körülmények között nem meglepő, hogy Ankara érzelmeket korbácsol fel a hagyományos nacionalista ügyek, köztük Ciprus és az Égei-tenger, valamint a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) terrorizmus elleni harca körül. Az elmúlt hónapokban az egyenlet részét képezték a vitatott vizeken végzett energiakutatások, az agresszív átrepülések és a görög szuverenitását megkérdőjelező megjegyzések a török ​​szárazföldhöz közeli szigetek felett – és akár katonai akcióval való fenyegetés is.

Eközben Ankara pedig csekély hajlandóságot mutatott arra, hogy eleget tegyen az amerikai és európai aggályoknak, akár az orosz S-400-as légvédelmi rendszer megvásárlásáról, akár a regionális politikáról, akár a demokrácia és a jogállamiság kérdéseiről volt szó. Mindazonáltal, bármennyire is provokatívnak tűnik külpolitikája – és a Földközi-tenger keleti térségében a szélhámoskodás valós kockázatokat rejt magában –, Ankara eddig nem lépett át egy bizonyos ponton.

Más területeken a közelmúltbeli török ​​politika célja Ankara legzaklatottabb kapcsolatainak rendezése volt. Az aktivizmus rendkívüli hullámában a török rezsim lépéseket tett az Örményországgal való kapcsolatok normalizálására, valamint szándékában áll véget vetni az Egyiptomtól, Szaúd-Arábiától és az Egyesült Arab Emirátusoktól való elhidegülésének. Ennek részeként a múlt hónapban helyreállította a teljes diplomáciai kapcsolatok Izraellel.

Erdogan legutóbb arra is utalt, hogy együtt kell élni az Aszad-rezsimmel Szíriában, ami rendkívüli fordulat az évek óta tartó aktív ellenállás után. Líbiában pedig a Nemzeti Összetartozás Kormányának kulcsfontosságú támogatója, miközben Khalifa Haftar tábornokhoz közel álló elemekkel is kapcsolatba kezdett az ország keleti részében.

E nyitások indítékai sokfélék, és mindegyiknek megvan a maga logikája. Az Öböl-államok esetében vitathatatlanul a külföldi befektetések kritikus szükségességéről van szó. Egyiptommal és Izraellel a pozitív elmozdulás az energia- és biztonságpolitikai regionális összehangolás megszilárdítását célozza, amely egyértelműen kizárta Ankarát.

Líbia megközelítését befolyásolhatja az Egyiptomhoz való közeledése. Szíriában pedig minden a kurd milíciák feletti befolyásról és Oroszországgal való modus vivendiről, egyfajta kényelmetlen, de békés egymás mellett élésről szól.

Kritikus hónapok következnek

Fontos kihangsúlyozni, hogy Erdogan elnök húsz éves pályafutása legnehezebb szakaszához érkezett. A legfrissebb, különböző cégek által végzett nyilvános felmérések szerint Erdogan AKP-ja (mintegy 30 százalékos támogatottság) és ultranacionalista szövetségese, az MHP (7 százalék) most először nem tudna együtt többséget elérni a törvényhozásban.

A török ​​elnöknek az égbe törő inflációról el kell terelnie népének a figyelmét. A Hagia Szophia múzeum mecsetté alakítása, valamint a Görögországgal szembeni válság kirobbantása a török ​​szárazföld melletti görög szigetek szuverenitási kérdése körül Erdogan merész manővereinek részeként fogható fel, amelynek célja a hatalmon maradás a jövő júniusi általános és elnökválasztásokat követően.

(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)