- Mintegy hatvan évvel ezelőtt, 1962 októberében a világ lélegzet visszafojtva figyelte, kitör-e a háború a Szovjetunió és az Egyesült Államok között. Moszkva ugyanis atomrakétákat szállított Kubába, válaszul a Nagy-Britanniába, Olaszországba és Törökországba telepített amerikai atomrakétákra. Sokan most is beláthatatlan következményekkel járó fegyveres konfliktustól tartanak Moszkva és Washington között, ezúttal az ukrán válság miatt. Ön milyen párhuzamokat és különbségeket lát a két krízist tekintve?
- Gyakran halljuk szakértőktől, hogy új hidegháború küszöbén állunk, vagy már bele is léptünk. Amennyiben így van, akkor a nemzetközi kontextus hasonló. Két nagyhatalom konfliktusa mindkettő, de most többszereplős. A 60-as években a Szovjetunió és elsősorban az USA álltak szemben egymással, most Oroszország és a NATO-t alkotó országok. Utóbbiakból persze az Egyesült Államoknak van a legnagyobb hatalma, de mégis többosztatú a csoport.
A fő párhuzam véleményem szerint az erődemonstráció mindkét fél részéről: megmutatni, hogy mire lennének képesek. De mindezt feltételes módban, elkerülve – legalábbis eddig –, hogy valóban be kelljen vetni ezeket, a cél tehát az elrettentés.
Szintén párhuzam, hogy egyik nagyhatalom sem akarja határai vagy érdekszférája közelében látni a másik fegyvereit és haderejét.
Különbség, hogy ezúttal nem az USA érzi magát veszélyben, hanem Oroszország hivatkozik erre. És most nem a célországba telepített fegyverek jelentik a legfőbb problémát, hanem a szándékok szintjén van jelentős fenyegetés: melyik hatalom vajon mit és hogyan akar majd lépni, melyik hogyan akarja majd bővíteni az érdekszféráját?
Úgy tűnik, hogy szintén párhuzam: korábban Kuba, most Ukrajna funkcionál eszközként a nagyhatalmak vetélkedésében.
- Térjünk vissza a 60-as évek elejére. Milyen céllal akart rakétákat telepíteni a Szovjetunió a kommunista uralom alá került Kubába? Felmerült-e, hogy csapatokat küldenek a karibi szigetországba?
- Miután 1959-ben győzött Fidel Castro felkelése Kubában, gyorsan elmérgesedett a viszony az USA és Kuba között, a Szovjetunió viszont a karibi ország segítségére sietett. Elsősorban gazdasági jellegű segítség volt, de ez később változott. Miután Castro intézkedései amerikai érdekeket sértettek, így az USA különböző titkos akciók keretében megpróbálta őt eltávolítani – ilyen volt az invázió a Disznó-öbölben, amely végül kudarcot vallott.
Az egyik titkos akciót a Szovjetunió fedte fel a kubaiak előtt, és további, ezúttal katonai segítséget ajánlott: nukleáris rakéták telepítése Kubába, hogy elrettentsék a további amerikai inváziókat.
Nem csak rakéták telepítéséről volt szó, Moszkva bombázókat, katonai repülőgépeket, katonai szakembereket és mérnököket, valamint több mint 40 ezer fős katonai különítményt is küldeni akart.
Úgy vélték, hogy ha ezek ott vannak, akkor az USA nem meri majd megtámadni Kubát, valamint ezáltal a Szovjetunió is sakkban tarthatta az Egyesült Államokat. Ennél hosszabb távon nem tudtak tervezni, mert a rakétaszállítás gyorsan kiderült. (U-2 típusú amerikai kémrepülőgépek már 1962 augusztusában észlelték Kubában a szovjet rakéták fogadására tett előkészületeket – a szerk.)
A rakéta-telepítéssel a Szovjetunió némi egyensúlyt is kívánt teremteni, ugyanis az USA középhatótávolságú rakétákat állomásoztatott Törökországban.
Így mindkét nagyhatalomnak nagy hatásfokú fegyverei voltak közel a másik ország határaihoz.
- És mit látott a szovjet rakéta-telepítésben az Egyesült Államok? Mi volt a fő kifogása vele szemben? Egyáltalán: mi volt a „vörös vonal”, amit a Szovjetunió nem léphetett át a térségben?
- Amikor az amerikai kémrepülőgépek jóvoltából kiderült, hogy szovjet rakéták tartanak Kuba felé, az USA gyorsan reagált. (Az első szovjet rakétaszállítmány 1962. szeptemberben érkezett meg a szigetországba – a szerk.)
Veszélyben érezte magát, mivel Kuba rendkívül közel fekszik, úgy érezte, hogy a saját „hátsó udvarából” akarják támadni – az Egyesült Államok gyakran így nevezte a Karib-térséget.
Kennedy elnök és stábja úgy vélte, bármikor támadást indíthatnak ellene, és ezt meg kell akadályozni, aminek két útja van: a Szovjetuniót meghátrálásra kényszeríteni vagy megelőző csapást alkalmazni. Légi és tengeri blokád alá vették Kubát, megakadályozva, hogy további szovjet szállítmányok eljussanak oda. Ebben, az USA nyomására, az Amerikai Államok Szervezete keretein belül latin-amerikai államok is részt vettek.
- Számos elemző vallja, hogy a hidegháború idején ekkor volt a világ a legközelebb az atomháborúhoz. Ez mennyire volt valós veszély, meddig jutott el ez efelé vezető folyamat?
- Valóban éles volt a helyzet. Kuba ráadásul nem akarta, hogy a Szovjetunió meghátráljon, Castro (Kuba akkori miniszterelnöke – a szerk.) azt is követelte Hruscsovtól (a Szovjetunió Kommunista Pártjának akkori első titkára – a szerk.), hogy amennyiben az USA megszállná Kubát, akkor a Szovjetunió mérjen nukleáris csapást az Egyesült Államokra.
Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a Szovjetunió igyekezett elkerülni, hogy a helyzet eszkalálódjon, már korán tárgyalásokba kezdtek Washingtonnal, közvetítették egymás felé a követeléseiket.
A legforróbb helyzet akkor következett be, amikor (1962. október 27-én – a szerk.) szovjet légelhárítók lelőttek Kuba felett egy amerikai kémrepülőgépet.
Itt pedig az USA hidegvérére volt szükség ahhoz, hogy ne törjön ki a háború. Az Egyesült Államok nem tudta, hogy száznál több szovjet nukleáris robbanófej már korábban Kubába érkezett, így egy esetleges amerikai invázió végzetes következményekkel járt volna.
Hruscsov azonban kezdte elveszíteni a kontrollt, ugyanis mind a kubaiak, mind a Kubában állomásozó szovjetek egyre inkább önállósították magukat, és attól tartott, hogy kirobbantják a háborút.
Kennedy és Hruscsov is legfőbb célként tartották szem előtt, hogy el kell kerülni egy nukleáris háborút.
- Ez végül szerencsére sikerült. Összességében mi volt a kubai rakétaválság megoldásának a kulcsa diplomáciai, politikai és katonai téren, és lehetne-e ezt a megoldási módot az ukrán válságra is alkalmazni?
- A két nagyhatalom titkos tárgyalásokba kezdett egymással, majd végül elfogadta egymás követeléseit, Kuba ellenkezése ellenére, de Fidel Castróval nem konzultáltak, hanem kész tények elé állították. A Szovjetunió visszaszállította a rakétákat, az USA pedig kivonta a sajátjait Törökországból (bár utóbbit csak hat hónappal később hozták nyilvánosságra).
Egyik ország sem kellett, hogy gyengének mutatkozzon, emelt fővel szálltak ki a konfliktusból. Kivéve Kubát, Castro ugyanis átverve érezte magát, a feje felett döntöttek, és az Egyesült Államok továbbra is növekvő nyomás alá helyezte a szigetországot.
A jelenlegi ukrán helyzetben mindkét nagyhatalom hasonló követelésekkel bír, mint a rakétaválság idején: a másik fél csökkentse katonai jelenlétét a meghatározott területeken, és ígérje meg, hogy a jövőben adott mennyiségben és csak adott területeken állomásoztat ilyeneket.
A „kiegyenlített visszavonulás” megoldás lehetne, de erre egyelőre nem mutatkozik hajlandóság, így valószínűleg nem is ez lesz a kiút.
Ma már sokan állítják, hogy bármennyire is veszélyesnek mutatkozott a helyzet, Kennedy és Hruscsov is átlátták azt, és nem hagyták volna, hogy visszafordíthatatlanná váljon. Remélhetőleg hasonlóra lehet számítani Biden és Putyin esetében is.
Erre utal Josep Borrell kijelentése. 
