A Hubble űrteleszkóp. Forrás: NASA

Hosszú históriája van az űrkutatásnak, alig négyszáz évvel ezelőttig ugyanis csak a szabad szemünkre hivatkozhattunk. Mindez azonban gyökeresen megváltozott, amikor Galileo Galilei 1610-ben először az ég felé fordította a távcsövét, és máris számtalan, addig felfoghatatlan felfedezést tett: egyebek mellett ő fedezte fel a Szaturnusz gyűrűrendszerét, a Jupiter holdjait, valamint a Tejút szélét jelző kozmikus csillagfelhőket is. Galilei elindította azt az információéhséget a kozmosz iránt, amely végül 1990-ben a Hubble űrteleszkópban csúcsosodott ki.

Nem volt zökkenőmentes

Az űrkutatás azonban nem egyszerű, mivel az obszervatóriumokat fényszennyezéstől mentes helyeken kell elhelyezni – ezért építik őket jellemzően hegytetőkre, minél távolabb a városok fényétől. A világhírű csillagász, Erwin Hubble 1920-ban a kaliforniai Pasadénában, a Mt. Wilson obszervatóriumban galaxisok tömkelegét fedezte fel a kor rendelkezésére álló legnagyobb távcsővel. Azonban a városiasodás és az egyre nehezebben fellelhető fénymentes övezetek megkövetelték, hogy az emberiség egy lépéssel túllépjen a bolygón, és közvetlenül az űrből figyelje meg kozmikus környezetét.

A Hubble-t így végül az asztronómus után nevezték el, és a mintegy 13 méter hosszú (kb. akkora, mint egy iskolabusz) és 10,8 tonnás monstrum 1990. április 24-én elhagyta a légkört a Discovery űrhajóra erősítve, majd pályára állt a Föld körül. Az első képre azonban majdnem egy hónapot, egészen 1990. május 20-ig kellett várni, amikor megérkezett az első kép az NGC 3532-es nyílthalmazról a Hajógerinc csillagképben:

Az NGC 3532 (más néven Caldwell 91) nyílthalmaz a Carina (Hajógerinc) csillagképben. Forrás: Wikipedia/ESO/G. Beccari

A Hubble útja azonban nem volt zökkenőmentes, az évek során folyamatos fejlesztésekre és javításokra szorult. 1993 és 2009 között összesen öt nagyobb javító műveletre volt szükség, amelynek során egyebek mellett az optikát és számos szenzort kicseréltek az űrséták alkalmával. Ezeknek köszönhetően ma már tűéles képet kaphatunk arról, hogy pontosan hogy is néz ki körülöttünk a világegyetem – ebben nagy segítséget jelent a távcső stabilitása: képes magát ugyanis olyan stabilan zárolni, hogy ha belenéznénk, egy mérföldről is kristálytisztán látnánk egy emberi hajszálat.

Ennek a képességnek köszönhetjük azokat a varázslatos képeket is, amikből tömérdeket találhatunk a NASA oldalán. Egyebek mellett ezeket a Jupiterről, ahol egy korai üstökös becsapódásának nyomai láthatók:

A Jupiter Nagy Vörös Foltja. Forrás: NASA/ESA/A. Simon

A NASA alábbi kollázsán egy gyűjtemény látható a Hubble által észlelt szupernova maradványokból – vagyis egy csillagtemetőt láthatunk:

Kihunyt csillagok maradványai. Forrás: NASA

Talán a legnépszerűbb képeknek azonban nem a haldokló, hanem a születő csillagok számítanak. A Hubble ugyanis lélegzetelállító képeket alkotott számtalan csillagbölcsőről, ahol csillagok milliói születnek és hunynak ki nap, mint nap.

Oszlopok a Carina-csillagködben. A kép rendkívül hasonló a Teremtés oszlopaihoz, amelyet még a Sas-ködről készített a Hubble. Naponta születnek új csillagok a képződményben. Forrás: NASA/ESA/M. Livio/STScI

A Lagúna-ködről korábban már mi is írtunk:

A Lagúna-köd. Forrás: NASA/ESA/STScI

Emellett a Hubble volt az az eszköz, amivel visszatekinthetünk az univerzum kezdetéig: a távcső segítségével ugyanis visszanézhetünk 13,4 milliárd fényév távolságba, oda, ahonnan valószínűleg az egész univerzum kiindult.

A legöregebb csillag, amit valaha láttunk: egyidős az univerzummal. Forrás: NASA/ESA/P. Kelly

Más érdekességeket is talált a Hubble - egyebek mellett argont a Rák-ködben, ezt a nemesgázt előtte azonban csak a Földön fedezték fel. Vélhetően ennek reakciója adja a köd jellegzetes liláskék színét:

A Rák-csillagköd. A képződményt már a kínai csillagászok is észlelték 1054-ben, vélhetően egy szupernova maradványai látszódnak a képen. Forrás: ESA/Herschel/PACS/MESS

A Big Data ehhez képest semmi

Az űrteleszkóp hetente 150 gigabite adatot, köztük nagyfelbontású képeket küld a Földre. Ezek segítségével a csillagászok számos kutatást folytattak, egyebek mellett lakható Föld-típusú bolygók (exobolygók) keresésére, a külső és belső naprendszer vizsgálatára, fekete lyukak észlelésére, valamint a galaxisok mozgásának modellezésére. Ebből tudhatjuk azt is, hogy milyen sors vár majd a Tejútrendszerünkre több milliárd év múlva, ha majd egyszer találkozik az Androméda galaxissal. Felbocsátása óta 1,3 millió felfedezést tett, a Hubble adataira pedig összesen 15 ezer tudományos szakirodalom hivatkozik.

A Hubble eddig összesen 163 ezerszer kerülte meg a Földet (ezzel mintegy négymilliárd mérföldet tett meg) és a legutóbbi javításoknak köszönhetően még legalább 2030-ig biztosan az emberiség szolgálatában áll majd – ekkor azonban módosítják a pályáját, visszairányítják a Földre, hogy végül a légkörben, tűzgömbként érjen véget dicső pályafutása.