Az elmúlt években, különösen Donald Trump második elnökségének kezdete óta állandó téma, hogy az európai NATO-tagállamok nem lennének képesek megvédeni magukat az Egyesült Államok nélkül, és hogy ezek az országok mintegy potyautasként vitették magukat az amerikai haderő – és az amerikai védelmi költségvetés – hátán, nem költve eleget saját haderejükre. Ez a teória ugyan némileg leegyszerűsíti a helyzetet, de tény, a hidegháború utáni hosszú békeévek alatt a szövetség európai tagállamai általában még az elvárt, a GDP 2 százalékát kitevő összeget sem költötték védelemre, miközben számos kritikus képesség tekintetében teljesen az amerikai technológiára bízták magukat.
Az orosz-ukrán háború 2022-es kitörése (vagy inkább új, nyílt szakaszba lépése, hiszen a háború tulajdonképpen már 2014 óta zajlik) aztán komoly hidegzuhanyként érte a NATO európai szárnyát (is). Azonban azóta eltelt már több mint négy év, és Trump például még mindig azzal ostorozza – és időnként zsarolja - európai szövetségeseit, hogy nem tesznek eleget, az Egyesült Államok pedig magára hagyhatja a kontinenst, hogy oldja meg a védelmét saját erőből, ahogy tudja.
Közben Európában számos – leginkább a paletta jobboldalának is a széle felé elhelyezkedő – politikai erő részben egyszerre hirdeti, hogy jobb lenne kihátrálni Ukrajna mögül, hiszen a félelmetes, atom- és szuperhatalom Oroszországot úgysem lehet legyőzni. És azért is támadják az európai kormányokat, mert a nehéz gazdasági helyzetben nem „az európai emberek megélhetésére”, hanem saját maguk és Ukrajna védelmére költik az eurómilliárdokat. (Emlékezhetünk akár a megbukott magyar kormány hasonló szólamaira is.)
De a vezető EU-tagállamok és az EU vezetői is szeretnek arról beszélni, hogy igen, Európa végre saját lábra áll védelmi szempontból is, és nemzeti és szövetségi szinten is ambiciózus programokat jelentenek be, miközben azt is állítják, hogy „Európát” orosz támadás fenyegeti, miközben a kontinens nincs felkészülve ennek visszaverésére.
A pénz beszél
Akkor most mi is a helyzet 2026 nyarán? Hogyan áll Európa (maradjunk most annál, hogy ez alatt a kontinens a nyugati szövetségi rendszerhez, a NATO-hoz és az EU-hoz tartozó részét értjük) újbóli felfegyverzése?
Ez annál is inkább aktuális kérdés, mivel néhány hete jelentek meg a NATO hivatalos (bár még csak becsült) adatai a 2026-os védelmi költésekről, és 2025 nyarán fogadta el a szövetség az új, jókora emelkedést jelentő, a GDP 5 százalékára növelt védelmikiadás-célt (ami korábban 2 százalék volt). Igaz, ezt majd csak 2035-re kell kötelezően elérni, de ha az országok bármennyire is komolyan veszik a vállalást – és azt, hogy a kontinens tényleg a saját lábára álljon védelmi szempontból –, akkor ennek már illene meglátszania az idei számokon is.
És meg is látszik. Igaz, volt honnan növekedni. 2021-ben az európai NATO-tagállamok túlnyomó többsége jócskán elmaradt még a 2 százalékos céltól is. De még 2024-ben, tehát az ukrán háború harmadik évében is bőven voltak tagállamok a 2 százalékos határ alatt, a derékhad pedig éppen csak elérte a még békeidőben, minimumként meghatározott célt – miközben ugyebár már régen egy, egyes nyugati értékelések szerint a teljes kontinensre egzisztenciális fenyegetést jelentő, kíméletlen háború zajlott a szövetség keleti határa mellett. (Igaz, ebben azért egyfelől szerepet játszott a demokratikus rendszerekbe beépített politikai, költségvetési „tehetetlenség”, illetve az is, hogy a háború sokkja miatt még azok az országok is nehezen tudtak fegyvereket vásárolni, amelyek éppenséggel akartak, hiszen a gyártókapacitások szűkössége miatt bizonyos eszközökből nem volt a piacon.)
Ha viszont az idei számokat nézzük, jól látható, hogy valami igencsak megmozdult. Ha 2022-t vesszük alapul, akkor a NATO teljes védelmi költése 1,2 ezermilliárd dollárról 1,8-ra, azaz 50 százalékkal emelkedett, és ebből csak a 2025 és 2026 közti növekmény 200 milliárd dollár – azaz, csak az összehasonlítás kedvéért, nagyjából annyi, mint a teljes egy éves, 170 és 220 milliárd dollár közé becsült orosz védelmi költségvetés.
A növekedés nagy része ráadásul Európában történt. Miközben az Egyesült Államok ez idő alatt „csupán” 800 milliárdról 1000 milliárd dollárra növelte költését, a maradék 400 milliárdos növekményt a szövetség többi része hozta össze, gyakorlatilag megduplázva saját védelmi kiadásait négy év alatt.
Ha az inflációval korrigáljuk a számokat, akkor persze kevésbé lenyűgözők az adatok. 2021-es értéken számolva 1150 milliárd dollárról 1480 milliárd dollárra nőttek a szövetség védelmi költései, azaz nagyjából negyedével emelkedtek. Viszont ebből oroszlánrészt vállaltak az európai tagállamok: 77 százaléka az emelkedésnek az Egyesült Államokon kívül történt, miközben az amerikai védelmi költségvetés reálértéken nagyon keveset nőtt 2022-höz képest.
Fotó: NATO
Ha mindezt még megpróbáljuk a vásárlóerő-paritással is kiigazítani, akkor még inkább Európa felé billen a mérleg. Ugyan itt már sokkal nehezebb pontosan számolni (hiába olcsóbb mondjuk egy országban a munkaerő, ha a felszerelés nagy részét éppen az Egyesült Államoktól veszi), de egy durva becsléssel az jön ki, hogy a NATO európai tagjai (és Kanada) 2026-ban összesen már többet fognak költeni a védelmükre, mint az Egyesült Államok, miközben 2021-ben utóbbi még kétszer annyit áldozott erre a célra, mint a teljes európai szárny.
Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy 2021-2022 óta bővült is a NATO európai szárnya Svédország és Finnország belépésével. A két ország azonban együtt nagyjából 26 milliárd dollárt költ védelemre 2026-ban, ami csak a töredékét fedezi az európai emelkedésnek – másrészt ha a védelmi képességeket nézzük, akkor tulajdonképpen mindegy, hogy a fejlődés az új belépőknek vagy a már meglévő tagok új beruházásainak köszönhető.
Stréberek és potyautasok
Összességében tehát azt mondhatnánk, hogy a NATO európai része végre megfelel az új idők új kihívásainak, és komolyan veszi saját védelmét. Csakhogy az egyes országok szintjén azért ennél vegyesebb a kép. Miközben egyes tagállamok még mindig éppen hogy csak elérik a 2 százalékos GDP-arányos költési célt, mások már messze e felett járnak.
Az orosz fenyegetés közelségétől nyilván nem függetlenül, az éltanulók a balti államok: Litvánia és Észtország már most a GDP-je több mint 5 százalékát költi védelemre, és Lettország sincs messze ettől. Rögtön utánuk Lengyelország következik, 4,68 százalékkal. Majd Görögország, Dánia, Svédország és Norvégia jön egy 3,65 százaléktól 3,17 százalékig tartó sávban.
Fotó: MTI/EPA/Toms Kalnins
A 3,5 százalék körüli értékek azért érdekesek, mert ugyan a NATO 5 százalékot irányzott elő, ebből 1,5 százalék valójában nem kell, hogy közvetlen védelmi kiadás (mondjuk egy megvásárolt tank) legyen, hanem például katonai célokat is szolgáló infrastrukturális beruházásokra is lehet költeni. Ez a gyakorlatban nyilván a legtöbb ország esetében azt fogja jelenteni, hogy a valódi védelmi kiadásokra lövik be a 3,5 százalékos célt, a többi pénzt pedig olyasmire költik, amit egyébként is építenének (mondjuk autópályákat, vasutat vagy hidakat).
A mostani számok viszont a valódi védelmi költéseket tartalmazzák, tehát mondjuk Dánia a maga 3,49 vagy Norvégia a maga 3,17 százalékával már nagyon közel van a 2035-ös cél teljesítéséhez is, a balti államok és Lengyelország pedig már most messze túl is teljesíti azt. (Az Egyesült Államok egyébként 3,17 százaléknál jár most, jövőre viszont Trump jókora emelkedéssel 1,5 ezer milliárd dolláros védelmi költségvetést szeretne elfogadtatni.)
A következő csoportba a 3 százaléktól elmaradó, de 2 százalékot bőven túlteljesítő országok tartoznak: Törökország, Németország, Finnország, Hollandia, az Egyesült Királyság és Románia (2,85 és 2,43 százalék közötti értékekkel). A saját atomarzenállal és talán a legfejlettebb európai hadiiparral rendelkező Franciaország 2,22 százalékot teljesít 2026-ban a becslések szerint.
Aztán jönnek a 2 százalékot éppencsak megugró tagállamok, köztük Magyarország a maga 2,09 százalékával. A sor végén pedig Horvátország, Szlovákia, Csehország, Belgium és Spanyolország (valamint Szlovénia, de ott a kormányválság teremt különleges helyzetet) kullog 2,03 és kereken 2 százalék közötti értékekkel – itt azért lehet arra következtetni, hogy egy kis kreatív könyvelés is közrejátszott abban, hogy meglett a bűvös két százalék, de egy euróval sem több.
Ha feltételezzük, hogy az orosz fenyegetést testközelből érző államok a közeljövőben sem fognak lassítani, akkor a következő években további komoly növekedés várható. És ott van Németország, mint az unió legnagyobb gazdasága, amely korábban súlyosan alulfinanszírozta haderejét, most viszont rohamléptekkel igyekszik behozni a lemaradást, és 2027 és 2030 között is 109-ről 183 milliárd euróra növeli védelmi kiadásait a mostani tervek szerint.
Mire költenek?
De mire megy el ez a rengeteg pénz? Ha azt mondjuk, hogy egy nagy része bizony új fegyverekre, akkor az csak első hallásra tűnik magától értetődőnek. A védelmi kiadások között ugyanis sok minden más is szerepel, a katonák fizetésétől a meglévő eszközök, épületek karbantartásáig. A sokat emlegetett 2 százalékos cél mellett anno a NATO 2006-ban azt a célt is kitűzte a tagállamoknak, hogy a kiadások legalább 20 százalékát kell fejlesztésekre és új eszközök beszerzésére fordítani – de sok tagállam messze elmaradt ettől is.
2022-ben az Egyesült Államok a kiadásainak 28 százalékát költötte ilyen „valódi” haderőfejlesztésre, míg a NATO többi részének átlaga 26 százalék volt. Az USA mostanra is megmaradt a korábbi szinten, viszont a szövetség európai része 2026-ra megdöbbentő szintre, 33 százalékra emeli a fegyverkezésre fordított kiadásait a teljes védelmi költések arányában. Ez azt jelenti, hogy míg 2020-ban még az Egyesült Államok háromszor annyit költött új eszközökre, mint a szövetség többi része együttvéve, 2026-ra szinte eltűnik a különbség: az Egyesült Államok 290, a NATO többi része 260 milliárd dollárt fordít erre.
Lengyelország itt is az élen jár, 55(!) százalékkal, a balti államok mind 40-48 százalék között teljesítenek, és Magyarország, illetve Románia is alulról súrolja a 40 százalékot. Még a sor végén állók is hatalmasat léptek előre e tekintetben: Belgium esetében például az elmúlt évtizedben 4,7 százalékról emelkedett 27 százalékra az eszközbeszerzésekre fordított kiadások aránya – tehát majdnem az Egyesült Államok szintjére.
Megint érdemes kiemelni Németországot. Míg 2016-ban (tehát a Krím orosz annexiója után két évvel) a német védelmi kiadások 12,2 százalékát fordították új beszerzésekre, és még 2022-ben is csak 17,2 százalékát, addig 2026-ban már több, mint 32 százalékát a becslések szerint. És hát ugye a németek esetében elég nagy számok nagy százalékairól beszélhetünk: a német haderő csak 2026-ban nagyjából 47 milliárd dollárnak megfelelő összeget fog elkölteni új beszerzésekre, miközben például nem kell atomarzenált, a világ bármely pontján bevethető légierőt vagy haditengerészetet fenntartania repülőgéphordozókkal, távoli külföldi bázisok tucatjaival.
Ha ekkora pénzek célzottan az orosz képességek ellen bevethető eszközökre (precíziós, nagy hatótávolságú rakétákra, légvédelemre, drónvédelemre) mennek el, az érezhető változást fog hozni az erőviszonyokban a NATO keleti határain.
Fotó: Youtube
(Megérne persze egy misét az is, hogy miből – és még inkább mi helyett – költenek ennyit a védelmükre az európai NATO-tagállamok. Miközben a kontinens gazdaságilag egyre inkább lemarad az Egyesült Államok és Kína mögött, a strukturális problémák megoldása helyett a védelemre mennek el az eurómilliárdok, amelyeket ráadásul jórészt hitelből teremtenek elő a tagállami kormányok és az uniós költségvetés. A másik oldalon viszont ott van az az érvelés, hogy a védelmi iparra elköltött pénzek az egész európai ipart „húzhatják”, és nyilvánvaló a törekvés az európai kormányok esetében, hogy ezt a hidegháború óta példátlan védelmi költekezést az amerikai hadiiparról való fokozottabb leválásra, saját alternatívák fejlesztésére is fordítsák, amelyek aztán akár exportképes termékek is lehetnek.)
Végzetes orosz lemaradás
Az igazán fontos kérdés persze ez, azaz hogy mennyire lesz alkalmas a NATO európai szárnya megvédeni önmagát, illetve elrettenteni Oroszországot attól, hogy megpróbálkozzon valamiféle támadóakcióval. Ha csak a számokat nézzük, ez nem lehet kérdés.
Oroszország esetében az adatok körül jóval nagyobb a bizonytalanság. Már az orosz költségvetési vagy GDP-számokban is nehéz teljesen megbízni, a védelmi kiadások egy részét pedig nem, vagy nem úgy tüntetik fel az adatokban. Mindenesetre a becslések szerint 2026-ban Oroszország már 200 milliárd dollár felett fog költeni védelemre, és ezzel a 2021-es nagyjából 66 milliárdhoz képest megsokszorozza saját kiadásait. De mint láthattuk, ez még mindig eltörpül nemhogy a teljes NATO védelmi kiadásaihoz képest, de még az európai kiadásokhoz képest is.
Persze ha számolunk a vásárlóerő-paritással, illetve a rejtett költségekkel (például azzal, hogy a védelmi ipari vállalatok nyomott áron adják el a haderőnek a termékeiket), illetve azzal, hogy a NATO szétaprózott erői helyett Oroszország egy államként hatékonyabban tudja az erőforrásait valódi erővé konvertálni, akkor azért változik a kép. De nem olyan sokat.
És hát azt se felejtsük el, hogy Oroszország egy aktív, nagyszabású, felőrlő háború egyik résztvevője. A védelmi költségvetésének egy jelentős részét olyan eszközökre költi, amelyek egyenesen a frontra mennek. Drónok, bombák, lőszerek, rakéták százait-ezreit használják el naponta, nem is beszélve az orosz viszonylatban igencsak nagyvonalú belépési pénzekkel a haderőbe csábított, így vagy úgy kiképzett és felszerelt katonák jelentette kiadásokról – ők aztán sokszor napokon, heteken belül elesnek vagy súlyosan megsebesülnek.
Ugyan a NATO-tagállamok is költenek Ukrajna védelmére, de közben bőségesen marad forrás a jövőbeni fejlesztésekre, a legmodernebb eszközök beszerzésére is. Oroszország viszont a védelmi költségvetésének egy nagy részét arra költi, amit azonnal „eléget” az ukrán fronton, és a gyártott eszközök nagyobb része is több évtizedes, elavult konstrukció, fejlesztésre, beruházásra nem igazán marad tér (leszámítva persze egy-két területet, például a kétségtelenül sokat fejlődött orosz dróntechnológiát).
Elsül az a bizonyos fegyver?
Ami pedig igazán aggaszthatja az orosz stratégiai tervezőket az az, hogy a NATO keleti tagállamai is komoly stratégiai autonómiára, illetve igencsak félelmetes stratégiai opciókra tesznek és főleg tehetnek szert.
A NATO elleni orosz támadás legvalószínűbb forgatókönyveként elemzők valamilyen korlátozott, a balti államok (esetleg Lengyelország – a szerk.) elleni akciót szoktak emlegetni. Az oroszok lecsapnak, elfoglalnak valamennyi területet, majd megállnak, és felkínálják a NATO-nak a visszavágás lehetőségét. Mivel a balti országoknak korábban gyakorlatilag nem volt saját légvédelmük, nagy hatótávolságú csapásmérő eszközük, így kívülről vártak volna segítséget – de vajon az Egyesült Államok, Franciaország, Németország, az Egyesült Királyság kockáztatta volna saját katonái életét és a harmadik világháború kitörését egy visszacsapással? Ki tudja… És akkor hirtelen az egész NATO alapja, a közös védelem ígérete is egy csapásra semmivé foszlott volna.
A dolgok most viszont abba az irányba mennek, hogy ha saját félelmetes légiereje nem is lesz a balti államoknak, légvédelemmel, csapásmérő drónokkal, cirkálórakétákkal és ballisztikus rakétákkal igenis fognak rendelkezni, ha pedig a lengyel-svéd-norvég-finn tengelyt is mögéjük tesszük, akkor már nagyon is komoly „fájdalmat” okozhatnának az orosz haderőnek és gazdaságnak. És ezekben az országokban sokkal könnyebben „meghúzzák a ravaszt” a politikusok, hiszen saját területi épségük és közvetlen biztonságuk kerülne veszélybe egy orosz támadással.
Szóval a trendek jelenlegi alakulása szerint nagyon úgy néz ki, hogy Oroszország számára rohamosan szűkül a lehetséges cselekvés ablaka. A NATO európai szárnya hatalmas összegeket költ fegyverkezésre, és a következő években ez valódi fegyverekben, eszközökben, képességekben is egyre inkább meg fog mutatkozni. És ezek egy szemmel látható része pontosan az orosz határ közelében, a korábbi gyengének tekintett pontokon fog megjelenni. Közben az orosz gazdaságnak nincs esélye arra, hogy lépést tartson a költekezéssel, az orosz haderő pedig lassan szétmorzsolódik az ukrán fronton.
Ez így igen megnyugtatóan hangzik, azonban felvet néhány kényelmetlenebb kérdést is. A jelenlegi orosz rezsim egzisztenciális fenyegetésként éli meg a NATO jelenlétét a határai közelében, sőt a retorikájuk szerint már jelenleg sem csak Ukrajnával, hanem valójában a teljes észak-atlanti szövetséggel háborúznak (legalábbis közvetve – a szerk.). Márpedig akkor – Putyin vagy tanácsadói fejében – nem az lenne az egyetlen logikus lépés, hogy addig kell lépni, amíg tudnak? Egy NATO elleni akció már most is minimum igencsak kétséges kimenetű hazárdjáték lenne, de ha valaki úgy érzi, a puszta léte a tét, akkor a kis esély is jobb mint a semmi.
És minél inkább elbillennek az erőviszonyok a hagyományos haderők tekintetében a másik oldal irányába, annál nagyobb szerepet kaphat az egyensúly fenntartásában az orosz nukleáris arzenál jelentette fenyegetés. Márpedig éppen egy orosz drámaíró, Anton Pavlovics Csehov beszélt anno arról, hogy ha egy fegyver előkerül egy történetben, az előbb-utóbb el is sül – és ha Putyinnak hamarosan nem lesz más lehetősége, mint folyamatosan a nukleáris fegyvereit lóbálni fenyegetően, az nem biztos, hogy túl jót jelent Európa és a világ számára.
A cikkhez nagy segítséget nyújtott az ausztrál védelemgazdasági szakértő, Perun kiváló összefoglalója:
