Már megint alaposan lábonlőtte magát Európa: viszlát, 6. generációs európai vadászgép?

Érdekes, de nem teljesen váratlan fordulat történt júniusban a 6. generációs harci repülőgépekért folytatott versenyfutásban. Az egyik versenyző tiszta erőből szaladt neki egy messziről jól látható lámpaoszlopnak, és nemcsak a versenyből esett ki, de még nevetségessé is tette magát. De mi jöhet ezután?

Többször is írtunk már a 6. generációs harci gépekről, ezért itt most csak röviden foglalnánk össze, mi is az. Ugyan nincs semmilyen hivatalos meghatározása annak, mitől is lenne 6. generációs egy harci gép (vagy éppen mitől 5. generációs egy 5. generációs gép), de a lényeg az, hogy egy ilyennek látványosan többet kell tudnia, mint a most létező 5. generációs gépeknek, elsősorban az F-35-nek. Még nehezebben felfedezhető és lelőhető, még félelmetesebb felderítési és csapásmérési képességekkel rendelkező, a jövő szenzorait és fegyvereit (például lézerfegyvereket) használó, az egyre fejlődő drónokkal együtt, azokat irányító gép – nagyjából ilyesmit kell elképzelni.

Egyedül nem sokaknak megy

A probléma egy ilyen gép megépítésével elsősorban az, hogy ez már messze nem csak repülőgépipari feladat. Lehet, hogy egy cég meg tudna építeni egy tökéletes formájú repülő tárgyat, de a „lopakodó” képességekhez például futurisztikus anyagok, a vezérléshez világszínvonalú és más rendszerekkel integrált szoftverek, a célok azonosításához fejlett szenzorok szükségesek, és még sorolhatnánk. És hát mindez nemcsak szaktudást és időt, hanem rengeteg pénzt is igényel.

A dolgok jelen állása szerint összesen két ország, az Egyesült Államok és Kína lehet képes ilyesmit önerőből, egyedül megépíteni. És mindkettő már dolgozik is rajta, erről bővebben itt és itt olvashat. Oroszország már az 5. generációnál is lemaradt, az orosz gazdaság és technológia pedig a jelenlegi, szankcióktól sújtott, az ukrán háborúval kivéreztetett formájában biztosan nem képes még elindulni sem a következő generációhoz vezető úton – legfeljebb a propaganda szólamaiban. Mindei más ország legfeljebb valamilyen közös programban gondolkodhat, ennek azonban megvannak a hátulütői.

Megvenni nem jó terv

Európa például még a 4. generációnál tart saját harci gépeinek fejlesztésével, az 5. generációs igényeket pedig az Egyesült Államoktól vásárolt F-35-ösökkel elégíti ki. Csakhogy ezen az úton maradni három szempontból sem túl szerencsés.

Az első ok az, hogy Donald Trump elnöksége igencsak élesen rávilágított már eddig is arra, naivitás mindig arra számítani, hogy Amerika ott van és megbízható szövetségesként működik. Mi van akkor, ha az Egyesült Államok egyszerűen úgy dönt mondjuk, hogy még rengeteg pénzért cserébe sem ad a saját, fejlesztés alatt álló újgenerációs gépéből vagy gépeiből? (Ne felejtsük el, az F-22-ből, azaz a világ első szolgálatba állított 5. generációs vadászából nem exportáltak az amerikaiak – azóta sem.) Miközben közhely, hogy az orosz fenyegetés miatt Európának erőteljesebb védelmi képességekre van szüksége.

A második ok pedig az, hogy a csúcstechnológiás harci gépek építése olyan játék, amiből, ha valaki kiszáll, az egy idő után nem nagyon tud visszaszállni. Az ehhez szükséges technológiával és elméleti tudással rendelkező cégek megrendelések nélkül szépen elsorvadnak, a szakemberek szétszélednek, utánpótlás pedig nem képződik. Ha pedig ez megtörténik, akkor újra felépíteni ezeket a képességeket szinte lehetetlen, de legalábbis hosszú évtizedes, önmagában sok-sok százmilliárd eurót igénylő feladat. Ha tehát egy ország – vagy egy szövetségi blokk – nem akarja elveszteni a lehetőséget, hogy önállóan is verseny-, illetve harcképes harci repülőgépeket tudjon gyártani, akkor folyamatosan fejlesztenie kell, a szektorban dolgozó cégeket pedig megrendelésekkel kell ellátni.

A harmadik ok igen egyszerű. Miért fizessenek ki az európai országok százmilliárd eurókat az Egyesült Államoknak harci gépekért, ha ugyanezt a saját munkavállalóiknak kenyeret adó saját cégeiknek is megtehetnék. Ráadásul egy olyan terméket előállítva, amelynek komoly exportpiaca is lehet?

Ha tehát európai polgárként nézzük, igencsak örvendetes volt az az állapot, amikor egy teljesen, illetve egy nagyrészt európai 6. generációs harci gépek kifejlesztését célzó program is futott párhuzamosan. Az FCAS (Future Combat Air System) francia-német-spanyol kooperációban, az eredetileg GCAP (Global Combat Air Programme), de most már inkább Tempest néven futó program pedig brit-olasz-japán koprodukcióban.

Nem jött össze

A 2017-ben bejelentett FCAS az, amelyiknek a beszántását június 9-én bejelentették a német és francia vezetők. De mi történt? Papíron megvolt minden a sikerhez: a franciák évtizedek óta építenek saját harci gépeket, és ez a tapasztalat, német (és kicsit spanyol) pénzzel, ipari bázissal kiegészülve jó esélyeket biztosított a sikerhez. Akkor hát miért és kinek a hibájából ment a kukába közel tíz évnyi tervezés, fejlesztés, az erre elköltött sok-sok euróval együtt?

Igazából két alapvető gond volt az FCAS-szal. Az egyik az, hogy a franciáknak és a németeknek eléggé különböző gépre van szükségük. A németek elsősorban az orosz fenyegetés ellen készülnének, és egy viszonylag nagy és nehéz, leginkább a légi fölény kivívására képes (ez az új képességek könnyebb integrációja miatt nem árt) harci gépben gondolkodtak.

A francia stratégiai doktrínához viszont szükség van egy repülőgéphordozóról bevethető, szükség esetén nukleáris fegyverekkel is felszerelhető, földi célpontok ellen is jól bevethető gépre (amilyen most a saját fejlesztésű Rafale – amelyet egyébként szintén egy sok országot magában foglaló európai közös fejlesztési programból kilépve építettek meg). Mivel azonban a fizika még a franciák akarata előtt sem hajlik meg, ez mindenképpen súlyos kompromisszumokat jelent az olyan képességek, mint a hatótávolság vagy a szállítható fegyverzet tekintetében.

Az amerikaiak úgy oldják meg ezt a problémát, hogy egyszerre két újgenerációs gépet fejlesztenek: az F-47 lenne a légierő és a hadsereg gépe, a még annál is inkább csak papíron létező F/A-XX pedig majd a haditengerészeté.

Ez azonban az FCAS esetében nem volt járható út. Így aztán a program évekig úgy haladt – vagy inkább haladgatott – előre, hogy ebben a teljesen alapvető kérdésben nem született igazi döntés, hanem nagyjából a „majd átmegyünk a hídon, ha odaérünk” hozzáállás diadalmaskodott. Csakhogy olyan híd nincs, amely átívelne a két teljesen eltérő koncepciót elválasztó szakadékon.

A másik gondot a minden államközi kooperációban készülő projektek rákfenéje, az osztozkodás jelentette. Amikor milliárd eurós megrendelések a tétek, minden kormányzat – és persze minden érintett cég – szeretne az állami pénzekből minél többet a saját országában elkölteni, a saját iparát fejlesztve, a saját adóbevételeit növelve, a saját munkavállalóit eltartva. Így aztán nem könnyű elosztani, pontosan ki mit is csináljon, vagy hol szereljék össze a kész eszközöket, különösen akkor, ha ebbe az egyenletbe a befizetett pénzek arányát is illene beleszámolni.

Jelen esetben Franciaország a francia cégek (elsősorban a Rafale gyártója, a Dassault) irányítása és túlsúlya alatt képzelte el a projektet, miközben a cechet nagyobb részben a német költségvetés állta volna. Ehhez érthető módon kevésbé fűlt a német kormány és cégek foga, úgyhogy ezek az ellentétek be is verték az utolsó szegeket a projekt koporsójába.

A kudarc egyrészt azért lehet fájó a három résztvevő ország számára, mert így szinte a startvonalra mehetnek vissza, és ki tudja, mikor és milyen 6. generációs harci gépük lehet egyáltalán.

Másrészt jókora szimbolikus pofáraesés ez akkor, amikor a francia vagy német vezetők is előszeretettel beszélnek az európai védelmi ipar megerősítéséről, vagy éppen arról, hogy Európa igenis szuverén módon meg tud állni a saját lábán védelmi szempontból is.

Merre tovább?

De mi lesz most? A jó hír az, hogy a másik nagyrészt európai projekt, a GCAS/Tempest egyelőre sokkal jobban halad. Ott az egyik fő probléma egyelőre nem jelentkezik, mert a négy ország alapvetően legalábbis nagyon hasonló, szárazföldi telepítésű, nagy hatótávolságú, atomfegyverek hordozására nem feltétlenül alkalmas, főként a légi fölény kivívását célzó gépet akar. Egyéb célokra a mindhárom ország által megvásárolt F-35-öket használnák – ahogy Németország is tervezte.

Utóbbi alapján kézenfekvő lenne, hogy a németek egyszerűen lovat váltsanak, és becsatlakozzanak ebbe a projektbe, hiszen az ő igényeik is nagyjából ugyanezek. Ez valós lehetőség is, csakhogy gondot okozhat, hogy a lapokat ott már nagyjából leosztották a brit, olasz és japán cégek, Németország tehát leginkább úgy szállhatna be, ha pénzt ad, de sem igazi beleszólása nem lenne a tervezési folyamatba, sem a saját védelmi iparának nem tudna megrendeléseket juttatni.

Újratárgyalásra pedig nem igazán van idő, mert a japánok azzal a feltétellel szálltak be a projektbe, hogy 2035-re repüljön a gép (a kínai fenyegetés nem fog előzékenyen évtizedeket várni). Szóval ebben a formában a németeknek sok beleszólásuk nem lenne a projektbe – csak pénzt adnának, a végén pedig jó esetben kapnának új gépeket.

A pénz viszont sokat jelenthet a Tempest-projektnek, mivel az Egyesült Királyságban éppen a jövőbeni védelmi kiadások visszafogása körüli vita miatt mondott le nemrég John Healey védelmi miniszter, és egyes hírek szerint az egyik program, amelynek a finanszírozását meg akarja vágni a kormány, pont a Tempest lenne.

A németek másik lehetősége, hogy a program alapjain saját fejlesztést indítanak, esetleg Spanyolországot, vagy a Gripent gyártó SAAB-on keresztül fejlett repülőgépgyártási kapacitásokkal és tapasztalatokkal rendelkező, de egyedül újgenerációs gép fejlesztésébe belevágni nem képes Svédországgal együtt.

Ez olyan szempontból tökéletes lenne a németek számára, hogy pontosan olyan gépet fejleszthetnének, amilyet szeretnének, és a saját védelmi iparuknak is jutna megrendelés bőven, csak hát egyrészt a számla nagy részét egyedül kéne állniuk, az pedig, hogy egy – szinte – nulláról kezdődő fejlesztésből mikor lesz a levegőben repülő, bevethető repülőgép, igencsak kérdéses.

Ára lesz a francia szuverenitásnak

De mi lesz a franciákkal? Számukra elég egyértelmű a válasz: ha akarnak egy 6. generációs, repülőgéphordozóról is bevethető, a Rafale minden képességét még jobban felülmúló gépet, akkor azt maguknak kell megépíteniük.

Erre valószínűleg pusztán technológiai értelemben képesek is lehetnek. Csak éppen egyedül finanszírozni egy ilyen programot nehéz, pláne a francia költségvetés igencsak siralmas állapotát ismerve. Persze megpróbálhatnak a franciák valamilyen partnereket bevonni a programba – csak hát kérdés, hogy ki lenne az, aki érdemi beleszólás nélkül hajlandó lenne csak pénzzel beszállni egy ilyen bizonytalan kimenetelű, bizonytalan idő alatt befutható programba. India merülhet fel, mint jelentős gazdasággal és komoly védelmi igényekkel rendelkező esetleges érdeklődő, ám az indiai kormány valószínűleg szeretné, ha a program a saját védelmi iparát is magával húzná, a franciák viszont nem arról híresek, hogy szívesen adják át a francia gazdaság fontos lábának számító hadiipari export alapját képező tudást.

Gondolkodhatnak úgy is a franciák, hogy majd a kész gépet exportálják, és ebből utólag szedik vissza a fejlesztésre elköltött százmilliárd eurós nagyságrendű összeget. Ez egyébként nagyjából működött a hasonló körülmények közepette született Rafale esetében, amely a Közel-Kelet több országa mellett a görög, a horvát, és éppenséggel pont az indiai légierőben is szolgál, de megrendelései vannak Szerbiából és Indonéziából is.

Dőlnének a megrendelések?

Az export lehetősége egyébként a Tempest esetében is adott. Nagyon úgy néz ki, hogy a világon egyelőre biztosan csak amerikai és kínai 6. generációs harci gépek fognak létezni. A vásárlás mindkét globális hatalom esetében egyben politikai elköteleződést, sőt oldalválasztást is jelenthet, nem beszélve a függőségről, amit jelent. Hiszen egy ilyen bonyolult eszköz esetében nem elég a gépet megvenni, hanem folyamatosan karban is kell tartani, fegyverrendszereket vásárolni hozzá, márpedig ezeket mind az Egyesült Államok, mind Kína szereti saját kézben tartani (gondoljunk csak azokra a találgatásokra, hogy az amerikaiak egyszerűen „lekapcsolhatják” az F-35-ösöket, ha valami nem tetszik nekik).

Ezzel szemben egy európai, vagy nagyrészt európai fejlesztésű gép egyfajta valódi, harmadik utas alternatívát kínálhatna, és ez sok országnak megérhet némi kompromisszumot a képességek, a szállítási idők vagy az ár terén is.

Ehhez viszont az kell, hogy a potenciális vevők lássák, hogy a dolgok haladnak, és végül valóban kisül valami a projektből vagy projektekből, és nem történhet meg, hogy hosszú évek után a résztvevők egyszerűen beszántják az egész programot.

Az FCAS dicstelen vége tehát nem jelenti az európai 6. generációs harci gépről szóló álmok végét – egyelőre, sőt kettő helyett akár három típus is készülhet majd a kontinensen. De még egy hasonló blamát már nem biztos, hogy túlélnének ezek a projektek, így kimondható, hogy a Tempest és/vagy a francia, esetleg egy német vezetésű harcigép-fejlesztési program sikere egyben az európai harcirepülőgép-gyártás túléléséhez is elengedhetetlen.