Ciprus régóta Európa és a Közel-Kelet egyik legtörékenyebb geopolitikai törésvonala. Egy olyan lépéssel, amely megrázta az egész Földközi-tenger keleti részét, Törökország bejelentette, hogy több mint kétszeresére, a jelenlegi mintegy 40 ezerről 100 ezer főre kívánja növelni csapatainak létszámát Észak-Cipruson, ami a régión egyik legdrámaibb katonai eszkalációja 1974 óta.

Megdöbbentő bejelentés

A szeptember 2-i bejelentés nemcsak számbeli növekedést jelent, hanem a ciprusi hadszíntér szimbolikus felemelését Ankara katonai és geopolitikai stratégiájának frontvonalává. Törökország a döntést védelmi szükségszerűségként fogalmazza meg az általa „növekvő izraeli fenyegetésnek” nevezett jelenséggel szemben, de valójában az erőkivetítés újrakalibrálását jelenti egy olyan időszakban, amikor a régiót egymást átfedő válságok sújtják.

Azzal, hogy a katonaság méretét hatszámjegyűre emeli, Ankara azt jelzi, hogy Észak-Ciprusra már nem csupán mint pufferzónára, hanem állandó előretolt műveleti bázisra tekint, amely képes alakítani a tengeri, légi és energetikai dinamikát Líbiától kezdve az Égei-tengeren át a Levantéig.

A líbiai játszma

Törökország egyben ismét feszültséget szít a Földközi-tenger keleti részén – ezúttal Görögország és Ciprus szuverenitásának aláásásával, miközben arra számít, hogy Washington és Brüsszel elfordítja a tekintetét. Erdogan elnök kormánya Líbián keresztül manőverezik, ahol Tripoli és Bengázi támogatását reméli megszerezni egy 2019-es tengeri paktum érvényesítéséhez, amely kiterjeszti a török követeléseket a vitatott földközi-tengeri vizekre.

Ez a paktum, amelyet a tripoli székhelyű Fájez al-Szarrádzs kormánnyal írtak alá a líbiai polgárháború tetőpontján, nem egy szokványos tengeri megállapodás volt. Törökország fegyvereket, tanácsadókat, sőt csapatokat is bevetett al-Szarrádzs törékeny rezsimjének megerősítésére.

Cserébe Ankara egy olyan megállapodással távozott, amely messze a nemzetközileg elismert tengeri határain túlmutató kutatási jogokat biztosított magának. A megállapodás feldühítette Görögországot, Ciprust és Egyiptomot, akik jogosan tekintették azt szuverenitásuk elleni közvetlen támadásnak.

Erdogan most rádupláz, és korábbi ellenfelének, Halifa Haftár tábornagynak, a Líbiai Nemzeti Hadsereg parancsnokának udvarol. Ankara júliusban látta vendégül Haftárt, Ibrahim Kalin török hírszerző főnök pedig augusztus 25-én meglepetésszerű látogatást tett nála Bengáziban, sőt, találkozott Haftar fiával, Szaddámmal is.

A jelentések szerint Törökország fontolgatja katonai kiképzők és tanácsadók küldését Haftár erőihez. A múlt hónapban egy török hadihajó kikötött Tripoliban és Bengáziban is, mindkét kormány magas rangú tisztviselőit fogadva. A Turkish Airlines pedig újraindította a kereskedelmi járatokat Bengáziba – ami egy újabb jelzés arra, hogy Ankara szándékában áll normalizálni a kapcsolatokat Líbiával.

Ankara azzal érvel, hogy ezek a nyitányok a stabilitást szolgálják, csatornákat biztosítva két rivális líbiai hatóság között, amelyeket az ENSZ-nek nem sikerült egyesítenie. Törökország is profitál ebből: török cégek a háború utáni újjáépítési szerződésekre készülnek líbiai városokban.

De valójában ezek a lépések arra szolgálnak, hogy megszilárdítsák Ankara illegális tengeri paktumát, és biztosítsák igényeinek elismerését a széttöredezett Líbia mindkét oldalán.

A ciprusi játszma

Ha sikerrel jár, Törökország jogi fedezetet teremt a gáz- és olajkutatásra a Földközi-tenger azon szakaszain, amelyek átfedésben vannak Görögország és Ciprus kizárólagos gazdasági övezeteivel (EEZ).

Ez nemcsak Törökország és szomszédjai, hanem a NATO-szövetségesek közötti közvetlen konfrontáció kockázatát is növeli a vitatott vizeken.

Az EU elítélte a 2019-es megállapodást, de válasza nem járt valódi következményekkel. Washington, amelynek figyelmét Ukrajna és Kína elvonja, szintén nagyrészt figyelmen kívül hagyja Ankara manővereit.

Ez persze nem új geopolitikai játszma. 2019 és 2022 között Erdogan többször is katonai fellépéssel fenyegetőzött Görögországgal és Ciprussal szemben. Török fúróhajók, haditengerészeti kíséretben, ciprusi és görög vizeken barangoltak. Erdogan azzal dicsekedett, hogy a török erők „az éjszaka közepén is be tudnak érkezni”, hogy elfoglalják a görög szigeteket – azokat a területeket, amelyekről Törökország hivatalosan lemondott 1923-ban.

2022 végére azonban Ankara visszakozott. Gazdasága hanyatlásnak indult, és harciassága arra ösztönözte szomszédjait, hogy megalakítsák a Kelet-mediterrán Gázfórumot, megerősítve a meglévő határok elismerését, és támogassák az India – Közel-Kelet – Európa folyosót, egy ambiciózus kereskedelmi kezdeményezést, amely ellensúlyozza a kínai befolyást.

Erdogan újraosztja a kártyákat

Erdogan úgy számol, hogy ma a mérleg a javára billent. Bassár el-Aszad damaszkuszi rezsimjének tavaly decemberi összeomlása óta Törökország jobb helyzetben látja magát a hatalom érvényesítésére. Ankara szoros kapcsolatokat ápol Szíria új vezetésével, és az ország tengeri gázkészleteinek kiaknázását tervezi.

Olyan partnerekkel együtt, mint Katar, Szaúd-Arábia és Jordánia, Erdogan abban reménykedik, hogy előmozdít egy olyan vezetékprojektet, amely regionális gázt szállítana Európába – olyat, amely Törökországot a Nyugat nélkülözhetetlen energiaközpontjává tenné.

Görögország és Ciprus azt állítja, hogy Törökország földközi-tengeri uralomra irányuló ambíciói a múltba nyúlnak vissza. Mindkét EU-tagállam Ankara Kék Haza nevű haditengerészeti doktrínájára hivatkozik, amelynek célja az Égei-tenger és a Földközi-tenger keleti része tengeri határainak felülvizsgálata olyan módon, amely drasztikusan korlátozná területi vizeiket.

Törökország évek óta egy olyan tengeri víziót támogat, amely nem hajlandó elismerni a Görögországnak és Ciprusnak a nemzetközi jog által biztosított területi vizeket és kizárólagos gazdasági övezeteket. A Kék Haza keretében Ankara egy olyan térképet terjeszt elő, amely a nemzetközileg elismert tengeri határok felborítására törekszik, egy korábban el nem ismert, jelentősen kibővített tengeri területet biztosítva magának.

Az eredetileg korábbi magas rangú török tengerésztisztek és politikai szövetségeseik által megfogalmazott nacionalista vízió mára az Erdogan-kormány hivatalos politikájává vált. Jelentőségét hangsúlyozza az a tény, hogy a 2025-ös „Teknofest”-nek, azaz Törökország éves védelmi ipari bemutatójának a témája kifejezetten a „Kék Hazának” van szentelve.

A közel-keleti játszma

Törökország líbiai manővereit nem szabad önmagukban vizsgálni – ezek a Közel-Kelet és Észak-Afrika feletti uralom megszerzésére irányuló tágabb törekvés részét képezik. 2025 júliusában Erdogan bejelentette a Szomáliával való kapcsolatok elmélyítését, ahol Törökország erőforrásokat fordít az infrastruktúrára, az oktatásra és az egészségügyre. Sokkal jelentősebb azonban a katonai jelenlét: Ankara Mogadishuban működteti legnagyobb tengerentúli bázisát, ahol szomáliai erőket képez ki, miközben stratégiai platformot biztosít Afrika Szarván.

Izrael számára ez riasztó. A török erők Szomália területét ugródeszkaként használhatnák a zsidó állam elleni műveletekhez, közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákat és más precíziós fegyvereket vetve be, amelyek képesek eltalálni Izrael főbb központjait.

Ankara Izrael-ellenessége – amelyet a gázai háború fokoz – azzal a szélesebb körű ambícióval párosul, hogy betöltse az Irán hanyatlása és Aszad bukása által Szíriában hagyott űrt. Az izraeli tisztviselők most úgy látják, hogy Törökország új regionális hegemónként pozicionálja magát – Szíria pártfogójaként és Izrael közvetlen kihívójaként.

Ciprus is Ankara célkeresztjébe került. Törökország 1974 óta megszállva tartja a sziget északi harmadát, de ami egykor ciprusi probléma volt, az mára szélesebb körű biztonsági dilemmává vált. 2021 óta Törökország olyan fegyveres drónokat állomásoztat Észak-Cipruson, mint a Bayraktar és az Akinci, amelyek képesek izraeli gázfúrótornyok, haditengerészeti eszközök és kritikus infrastruktúra célba vételére. A fenyegetést fokozza, hogy Ankara ATMACA hajóellenes rakétákat is telepített, amelyek 200 kilométeres hatótávolsága lefedi Izrael tengeri energiamezőit.

A török fegyverfejlesztés üteme fokozza ezeket az aggodalmakat. A 2025-ös Nemzetközi Védelmi Ipari Vásáron Ankara bemutatta a Tajfun 4 rakétát – amelyet Izrael elérésére alkalmasként reklámoztak –, valamint a Gazap rakétát, a legerősebb légibombáját, amelyet megerősített bunkerek áthatolására terveztek, és amelyet török F-16-osok is bevethetnek.

A Nyugat másra figyel

A veszély az, hogy Erdogan ambíciói nem az együttműködésen, hanem a kényszerítésen alapulnak. Azzal, hogy egyoldalúan átírja a tengeri határokat és mindkét félnek udvarol a megosztott Líbiában, Törökország azt jelzi, hogy nem fogadja el a nemzetközi jogot, amikor az útjában áll geopolitikai tervei megvalósításának. Miközben Európa elfoglalt Ukrajnával, Washington pedig több fronttal is, Ankara ezt kihasználva normalizálja agresszív viselkedését, ami csak növeli a fegyveres konfliktus kockázatát a Földközi-tengeren.

Erdogan szélsőjobboldali megközelítése nem pusztán az energiaforrásokról szól. Ez egy regionális dominancia megszerzésére irányuló törekvés a NATO-szövetségesek, a nemzetközi jog és a mediterrán térség stabilitásának rovására. Ezen provokációk figyelmen kívül hagyása – amire Brüsszel és Washington jelenleg hajlamosnak tűnik – csak további eszkalációhoz vezet.

(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)