Ahogy korábbi nemzetbiztonsági tanácsadója, John Bolton megjegyzi, Trumpnak „nincs átfogó nemzetbiztonsági filozófiája”, és „döntései tranzakciósak, ad hoc jellegűek, anekdotikusak és epizodikusak.” A második ciklusában ráadásul a komoly szaktekintélyek is eltűntek a környezetéből, akik az első ciklusban még megfékezték néhány zsigeri impulzusát, és megpróbálták visszafogni.
Lekerült a póráz
Trump vonalvezetésében a legnyilvánvalóbb a tekintélyelvűség iránti vonzalma, valamint a demokrácia és a jogállamiság megvetése.
Belföldön ez magában foglalja a 2020-as elnökválasztás eredményének megdöntésére tett kísérletét, valamint azt, hogy jelenleg figyelmen kívül hagy számos olyan törvényt, amely az általa tönkretett vagy működésképtelenné tett ügynökségek státuszát szabályozza. Ennek megfelelő hajlamai nemzetközileg többek között a Vlagyimir Putyin iránti régóta tartó tiszteletét és a nemzetközi jog semmibe vételét foglalják magukban, például a Gázai övezet Egyesült Államok által javasolt átvételével.
Fotó: AFP
Ehhez kapcsolódik a tágabb értelemben vett emberi és politikai jogok figyelmen kívül hagyása. Ennek egyik legfrissebb példája Trump rendelete, amely megszünteti az amerikai fegyverexport és az emberi jogok tiszteletben tartása közötti kapcsolatot. Ez a lépés nemcsak a Biden-kormányzat egyik intézkedését helyezi hatályon kívül, hanem egy másik amerikai törvénynek lazán ellentmond.
Az erősebb jogán („might makes right”) megközelítés, amely a nyers hatalom alkalmazásával jár, jellemzi Trump egész kormányzási módszerét a hivatalba lépésének első napjától.
A külpolitikában ennek a megközelítésnek a legmegdöbbentőbb megnyilvánulása az, hogy az ukrajnai háborúval kapcsolatos amerikai politikát megfordította, és az ukrajnai háborúval szembeni ellenállásból de facto jóváhagyta Oroszország azon kísérletét, hogy fegyveres erővel leigázza Ukrajnát.
Az etnonacionalizmus egy másik kiemelkedő téma, amely belföldön Trump könyörtelen támadásában mutatkozik meg minden olyan dolog ellen, amely a sokszínűségre, egyenlőségre és befogadásra (DEI) utaló programokra utal. Ehhez jön még egy olyan téma, amely a múltbeli amerikai külpolitikai hagyományokban is megtalálható, de csak akkor, ha visszamegyünk William McKinley elnök idejéig, a 19. század végéig, akit Trump elmondása szerint csodál. Ez a téma az amerikai imperializmushoz való visszatérés, különösen a nyugati féltekén, amint azt Trump Grönlandról, Kanadáról és Panamáról tett expanziós nyilatkozatai is mutatják.
Végső soron destabilizáló
Bár Trump külpolitikáját talán nem a nagy és jól körülhatárolt víziók vezérlik, ezek a politikák együttesen egy olyan világrend felé tartanak, amely valóban meghatározható, és amely határozottan különbözik a korábbi globális rendszerektől, mint például a liberális internacionalizmus, a kétpólusú hidegháború vagy a hidegháború utáni amerikai „egypólusú pillanat”.
Ezt az új, kialakulóban lévő világrendet Donald Trump Amerikájának, Vlagyimir Putyin Oroszországának és Hszi Csin-ping Kínájának tekintélyelvű triumvirátusa uralná.
Egy ilyen triumvirátus nem formális szövetség lenne, hanem inkább egyfajta globális hatalommegosztás, amelyben a három nagy hatalom tranzakciós alkukat kötne egymással, mindenki más feje fölött, miközben tiszteletben tartanák egymás befolyási övezetét.
A triumvirátus erős hasonlóságokon alapulna, kezdve a tekintélyelvűséggel, amelynek középpontjában az a fajta korlátlan személyes uralom áll, amelyet Putyin és Hszi elért, és amelyet Trump is el akar érni. Az orosz és a kínai rezsim egyéb jellemzői számos tekintetben hasonlítanak Trump uralmának fentebb ismertetett tendenciáira. Ezek közé tartozik az emberi jogok elutasítása, a kül- és belpolitikai kérdésekben egyaránt a hatalom dominanciája a jog fölött, valamint az etno-nacionalizmus, ahogyan azt Putyin etnikai alapú felhívásai és Kína ujgurokkal szembeni bánásmódja mutatja.
Mindhárom rezsim birodalmi terjeszkedésre törekszik, amint azt Putyin erőfeszítései, hogy helyreállítsa Moszkva uralmát a volt Szovjetunió egy része felett, és Kína expanzív tevékenységei a Dél-kínai-tengeren is mutatják.
Trump mára szinte átengedte Európát az orosz szférának, nemcsak az Ukrajnával kapcsolatos amerikai politika megfordításával, hanem azzal is, hogy megrendítette a NATO-t, és arra bátorította az oroszokat, hogy „azt csináljanak, amit akarnak” minden olyan NATO-taggal, amely nem felel meg a hadi-kiadási elvárásoknak.
Még túl korai lenne megbecsülni, hogy Trump miként próbál majd határokat húzni az amerikai és a kínai befolyási szférák között, vagy hogyan reagálna a kínai kihívásokra e szférák határai mentén. A lehetséges összeütközések a csendes-óceáni kínai terjeszkedésből és Peking latin-amerikai térnyeréséből adódhatnak.
Bármilyen önelégültség, amit Trump most érezhet, hogy a világ tetején ül két tekintélyelvű uralkodótársa mellett, csalóka látszat. Nagy a kockázata annak, hogy a befolyási szférák új rendszerének rossz irányítása erőszakos összeomláshoz vezethet, ahogyan az az európai rendszerrel több, mint egy évszázaddal ezelőtt megtörtént.
Évek óta nem volt ilyen. 
