A hadviselésnek mindig része, sőt fontos része volt az ellenfél megtévesztése. Ehhez pedig kiváló eszközt jelentenek a különböző „csalik”, azaz olyan tárgyak, amelyek becsapják az ellenséget, és elhitetik vele, hogy olyasmit lát, amely valójában nincs is ott. Gondoljunk bele, milyen előnyt is jelent az egyik fél kezében, ha el tudja hitetni a másik féllel, hogy jóval nagyobb erőkkel rendelkezik, mint a valóságban – illetve, hogy erői máshol vannak, mint a valóságban.
Talán a leghíresebb történelmi példa az a „csalihadsereg”, amelyet a szövetségesek a normandiai partraszállás előtt építettek fel a brit partokon, és amely sikeresen hitette el a németekkel, hogy a támadásra Calais térségében kell számítaniuk, és nem jócskán nyugatabbra, Normandiában. A tökéletes illúzió előállításához itt hollywoodi szakembereket, művészek százait vetették be, és még olyasmikre is figyeltek, hogy a mezőn felállított felfújható vagy fából ácsolt harci járművekhez valódiakkal készítsenek keréknyomokat, hogy hiányuk ne szúrjon szemet a német felderítőknek. Ennél azonban jóval egyszerűbb megoldások is működtek a történelemben: ágyúcsövekként beállított fatörzsek, éjszaka egy marhacsorda szarvaira kötözött fáklyák – vagy éppen az ukrajnai háború első napjaiban látott megoldások, például terepszínű ruhába öltöztetett partvisnyéllel „felfegyverzett próbababák”.
Élethűség, minden spektrumban
Akármilyen korszakról is beszélünk azonban, egy jó csalinak vannak alapvető ismérvei. Például képesnek kell valaminek látszania, ami valójában nem. Ehhez viszonylag jó százalékban képesnek kell lennie megtéveszteni az ellenség szenzorait. Ezek persze sokat változtak a történelemben: a jó öreg emberi szem és mondjuk egy fázisvezérelt radar teljesen más spektrumban és hatótávolságban érzékeli a dolgokat – de mindkettő megtéveszthető, ha megfelelő erőforrásokat szánunk a feladatra.
there were these fake MANPADS operators pic.twitter.com/t8aHUvWrjk
— tom (@tom_bullock_) May 3, 2022
Ez azt is jelenti, hogy a csalinak elsősorban abban az érzékelési spektrumban kell az imitálni kívánt eszközre hasonlítania, amelyben a legvalószínűbben észlelni fogják. Ha mondjuk optikai kamerával felszerelt drónok kezelőit akarja valaki megtéveszteni, akkor leginkább a külső hasonlóság számít, ha viszont már mondjuk hőkamerákkal is számolni kell, akkor a kibocsátott hőnek is hasonlítania kell a céltárgyéra. Ha pedig mondjuk egy levegőben lévő harci repülőgépnek próbálja egy csali álcáznia magát, akkor nagyjából mindegy, hogy néz ki, de az általa kibocsátott elektronikus jelek és a radarlenyomata kell hasonlítson arra, amit az ellenséges szenzorok keresnek.
Fotó: Wikimedia
Ezt nevezik a szakértők a csali „hűségének”, és ez természetesen nagyon fontos tényezője annak, mennyire képes átverni az ellenséget. Vannak azonban más fontos tényezők is. A hihetőséget nagyban fokozza, ha a csali olyan helyzetben, környezetben tűnik fel, ahol az imitálni kívánt eszköz is feltűnhetne, és nagyban csökkenti, ha nem. Ahogy egy amerikai katonai kézikönyv példája szól, akármilyen élethű is egy tanknak kinéző csali, nem fogja átverni az ellenséget, ha mondjuk egy tó közepén van.
De nem csak ilyen alap dolgokra kell gondolni. Sokkal valószínűbb mondjuk, hogy az oroszok csapást rendelnek el egy HIMARS-csali ellen, ha az egy olyan körzetben van, ahol egyébként valódi HIMARS-ok tevékenykednek, mint ha egy olyanban, ahol hetek óta nem ért GLMRS rakétatámadás egyetlen orosz célpontot sem.
Megéri, ha szétlövik
A másik fontos ismérve egy jó csalinak, hogy jelentősen, lehetőleg nagyságrendekkel olcsóbbnak és kevésbé bonyolultnak kell lennie, mint az imitálni kívánt eszköznek. A cél ugyanis egyrészt az, hogy az ellenséggel elhitessék, ezek az eszközök ott vannak, ahol éppen nincsenek, de a másik az, hogy az ellenség drága időt és még drágább fegyvereket pazaroljon el rájuk. Ha maga a csali rengeteg időt, energiát és pénzt emészt fel, akkor jóval kisebb a „nyereség”, ha sikerül az ellenséget átverni.
Az orosz-ukrán háborúban különösen nagy mindennek a jelentősége, mivel az értékes célpontok ellen bevetett nagy hatótávolságú precíziós fegyverekből mindkét oldalon hiány van, áruk pedig csillagászati. Az oroszok például előszeretettel használnak Iszkander ballisztikus rakétákat például ukrán légvédelmi eszközök, HIMARS rakétavetők vagy éppen a földön tartózkodó harci gépek ellen. 2023 végi becslések szerint az oroszok havi 30 darab Iszkander gyártására képesek, egy-egy ilyen rakéta ára pedig dollárban is hét számjegyű összegre rúg.
Ha tehát egy F-16-os, egy Patriot rakétakilövő vagy egy HIMARS rendszer helyett egy csalit talál ez egy ilyen rakéta, akkor az több ponton fáj az oroszoknak. Egyrészt ott van önmagában az, hogy egy millió dolláros rakétával egy pár száz, legfeljebb néhány tízezer dolláros (a csalik áráról majd később) ellenséges eszközt semmisítenek meg. Járulékos veszteség viszont az, hogy ezzel a rakétával egy valóban veszélyes ellenséges eszközt is megsemmisíthettek volna, és akkor még ott van az az idő és energia, amelyet a felderítésre, és a csapásra szántak, ráadásként pedig azt is ide számolhatjuk, hogy a valódi, megmenekült ukrán eszköz aztán milyen károkat okozhat nekik, pláne, ha úgy gondolják, már nem kell félni tőle.
Partvisnyéltől az imitált radarjelekig
De mivel lehet átverni egymás haderőit, hírszerzését egy olyan csatatéren, ahol műholdak, drónok, radarok, elektronikus hírszerzési eszközök figyelnek folyamatosan? A csalik minősége jókora spektrumon mozog. Ukrán oldalon például láthatunk fából épített, az imitálni kívánt eszközt csak vizuálisan megidéző, néhány száz dolláros csalikat, de például a cseh Inflatech cég felfújható, ugyanakkor saját hajtással mozogni is képes, az eredeti céltárgy hőkamerás képét, illetve akár elektromágneses kisugárzását is imitálni képes, akár több tízezer dolláros csalijait is.
Very high-quality decoy of German-supplied Ukrainian Iris-T SLM air defense system. https://t.co/7FGaGjZapq pic.twitter.com/C9RYggyF60
— Clash Report (@clashreport) February 1, 2024
A spektrum legfelső szélén talán olyasmiket lehetne említeni, mint a MALD cirkálórakéta, amely arra van kitalálva, hogy az ellenséges radarok számára különböző harci gépeknek, más cirkálórakétáknak látszódjon, akcióra késztetve az ellenséges légierőt és légvédelmet. Nem megerősített információk szerint az ukránok használnak Joint Threat Emittereket is – ezek eredetileg kiképzési célokra készült szerkezetek, amelyek légvédelmi eszközök jeleit képesek leutánozni, akár hat különböző légvédelmi egységét egyszerre. Ezek már inkább a millió dolláros árkategóriában vannak maguk is, de ha segítségükkel sokmillió dolláros orosz légvédelmi eszközöket lehet megsemmisíteni, tízmillió dolláros saját légvédelmi egységeket vagy harci gépeket lehet megvédeni, akkor még mindig bőven „kijön a matek”.
Az is előfordul, hogy a csali nem imitál valamit, hanem éppenséggel pontosan az, aminek látszik. Az ukránoknak például elég sok használhatatlan szovjet eredetű harci gépük volt az orosz támadás kezdetekor, és ezek közül sok semmisült meg a földön orosz csapások következtében azóta – és ezt annyira valószínűleg nem bánták az ukránok. Arról is szólnak hírek, hogy a bevethető F-16-osokkal együtt leselejtezett, harci bevetésre nem alkalmas gépek is érkeztek Ukrajnába, amelyek alkalmazhatók lesznek akár csaliként, megtévesztésként is. Az ilyen megoldásoknak nyilvánvaló előnye, hogy a csali az eredeti eszköz tökéletes mása, hátrányuk viszont, hogy például nehezebb ezeket mozgatni.
Természetesen az oroszok is használnak csalikat, és ebben nagyon erős szovjet, a második világháborúra és a hidegháborúra visszanyúló hagyományokra is építenek. Az ő dolguk annyiban nehezebb, hogy a hadszíntér nagyobb részén inkább támadóként lépnek fel, a csalik pedig hagyományosan inkább a védekező fél számára biztosítanak nagyobb előnyöket. További gondot jelent orosz oldalon, hogy a nyugati „szervek” által is megtámogatott ukrán felderítés és hírszerzés általában hatékonyabban működik, illetve az, hogy például a nagy hatótávolságú ukrán drónok kedvelt célpontjainak számító repülőterek, kikötői létesítmények, olajfinomítók vagy éppen hadihajók jóval nehezen vagy inkább egyáltalán nem helyettesíthetők csalikkal.
Fotó: Wikimedia
Figyelemre méltó lehetőségek
Mindenesetre ukrán oldalról számtalan olyan felvétel, fénykép létezik, amelyek bizonyítják, a csalik működnek, mégpedig úgy, hogy orosz rakéták, drónok, precíziós bombák csapódnak beléjük. Sokszor persze nehéz eldönteni önmagában egy felvételről, hogy egy csalit vagy egy eredeti eszközt ábrázol. A másodlagos robbanások jelenléte (amikor egy eszköz lőszer- vagy éppen üzemanyagkészlete utólag berobban egy támadás nyomán) általában az utóbbira utalnak, ha viszont egy célpont a becsapódás után nyom nélkül eltűnik, esetleg valamilyen furcsa jelenséget produkál – például lángra lobban egy löveg csöve –, akkor az arra utalhat, hogy egy csalit láthattunk.
Russians claim to have destroyed a Buk-M1 TELAR Surface-to-Air Missile System today with a Lancet.
— WarVehicleTracker(@WarVehicle) January 3, 2024
There is only one catch. Its a deocy:)
1)The Missile moved after the impact, and wasnt affected at all.
2)The Missiles were affected by the fire at all, pic.twitter.com/IVvEBrUiqO
Talán itt érdemes azt is megjegyezni, hogy a csalik paradox módon akkor is hatékonyak lehetnek, ha nem működnek. Ha ugyanis legalább annyit elérnek a jelenlétükkel, hogy az ellenség megkérdőjelezze, hogy valós-e a felfedezett célpont, akkor plusz erőforrásokat kell bevetnie a további ellenőrzésre, ezzel elvonva az időt és az energiát újabb célpontok keresésétől. Ha pedig az ellenőrzés akár csak néhány percet is igénybe vesz, az is már elég lehet, hogy a célpont közben eltűnjön szem (vagy radar, drónkamera, bármi más) elől.
Ahogy azt már megszokhattuk, a sok-sok évtized utáni első, fejlett, nagyjából egyenlő erejű haderők által vívott háború tapasztalatait világszerte igyekeznek hasznosítani a csalik szempontjából is. A NATO haderőinél a hidegháború utáni években sok más képességgel együtt ezeket is hagyták nagyrészt leépülni – szedett-vedett lázadók, esetleg egy, a háború első napjaiban a második világháborús szintig visszabombázott ellenfél ellen nem sok értelme van csalikat bevetni.
Most jól látható, hogy ezek az eszközök hatékonyan alkalmazhatók, különösen akkor, ha bevetésüket az ellenfél gondolkodásmódjához, csapásmérési eszközeihez, felderítési korlátaihoz igazítjuk. Ugyan a szenzorok várhatóan tovább fognak fejlődni a közeli jövőben is, mindenképpen érdemes áldozni az ellenség átverésére való csalikra is, hiszen háborús helyzetben feltehetően nem fognak tökéletesen működni a szenzorok, de még ha úgy is működnek, nem mindegy, milyen szenzorokat és milyen erőforrásokat kell áldozni egy-egy célpont valódiságának megállapítására.
Közben a precíziós lőszerek ára egyre nő – míg Szerbiában megtehette a NATO, hogy minden célpontnak látszó tárgyra bombát dobott, sokmillió dolláros cirkálórakéták, pláne mondjuk hiperszonikus rakéták esetén azért erősen indokolt lesz az óvatosság. A csalik pályafutása tehát biztosan nem ér véget az orosz-ukrán háború esetleges végével sem, és minden modern haderőnek érdemes elgondolkodnia ezek fejlesztésén, és kidolgoznia azokat a módszereket, amelyekkel a leghatékonyabban lehet bevetni ezeket az eszközöket.
A cikk az ausztrál védelemgazdasági szakértő, Perun a témáról készített kiváló adása alapján készült, amely itt is megtekinthető:
Erősödött a magyar fizetőeszköz árfolyama a főbb devizákkal szemben pénteken estére a reggeli szintekhez képest a nemzetközi devizakereskedelemben. 
