Nagyon sötét jövő felé hajózik az amerikai haditengerészet

Sok minden változott a világban a második világháború vége óta, de egy dolog nagyjából kőbe volt vésve: az Egyesült Államok haditengerészetének nincs ellenfele.

Mi több, az amerikai haditengerészet ereje pontosan a hidegháború végére ért a zenitjére. Ekkor még részben szolgálatban álltak a második világháború idején tervezett, sőt részben épített hajók, de már az 1980-as évek végén először beüzemelt rombolók, illetve az 1975-től szolgáló Nimitz-osztályú „szuperhordozók” is. A tengeralattjáró-flotta a hidegháború követelményeinek megfelelően erős volt. A tervek megvoltak az egész fegyvernem modernizációjára, évtizedes távlatokban.

A Szovjetunió összeomlása aztán jókora változást hozott. Ugyan a szovjet haditengerészet sem álmodhatott soha arról, hogy a nyílt tengereken ellenfele legyen az amerikainak, azért a partmenti vizeken, illetve a tengeralattjáróival, a légierejével legalábbis veszélyes ellenfélnek számított a szovjet haderő. E fenyegetés eltűnésével egy jó időre komolyan vehető kihívó nélkül maradt az amerikai haditengerészet.

Elpazarolt esély

És ez hatalmas esélyt is adott az amerikai stratégák, döntéshozók kezébe. Nyomás nélkül lehetett újragondolni a haditengerészet 21. századi szerepét, az akkor új és tervezett technológiák szerepét, valamint integrációját. És a lehetőséggel meg is próbált élni az amerikai haditengerészet. Az a döntés született, hogy a felszíni flotta derékhadát adó (és a hordozóknak kulcsfontosságú fedezetet és védelmet biztosító) rombolók és cirkálók tekintetében megtartják a hidegháború végének modern, és még korlátozottan tovább modernizálható hajóit, miközben elindítják a programokat, amelyek valóban „újgenerációs” hadihajókkal váltanák majd le ezeket, valamikor a 2010-es, 20-as, 30-as években. Az ehhez szükséges forrásokat pedig részben abból is elő lehet teremteni, hogy „teljesítménykényszer” hiányában több elavult hajót lehet leszerelni, megspórolva a tetemes karbantartási, modernizációs költségeket.

Mostanra azonban kiderült, nemhogy kihasználni nem tudta ezt az esélyt az amerikai haditengerészet, hanem egy olyan zsákutcába (vagy ha már tengerekről van szó, szűk öbölbe) manőverezte magát, ahonnan nem igazán látszik a kiút.

A haditengerészet ugyanis még az általánosságban is drága, kockázatos, illetve hosszú évekre előre erőforrásokat lekötő katonai fejlesztések és beszerzési programok világában is különleges terep. Egy hadihajó jó esetben hosszú évtizedeken keresztül maradhat szolgálatban, közben azonban változik a világ, új feladatok és új veszélyek születnek, miközben a hajóknak „relevánsnak” kell maradniuk, azaz meg kell felelniük az új kihívásoknak.

Mindezt úgy, hogy egy nagyobb hadihajónak már az építése is évekig tarthat, a kapacitások pedig igencsak limitáltak. Miközben mondjuk, ha nagyon muszáj, rakétákat, tankokat, lőszereket, talán még harci repülőgépeket gyártó üzemeket fel lehet húzni a semmiből viszonylag rövid határidővel, nagy hadihajókat gyártani képes dokkokat csak sokéves programok keretében lehet építeni. És még ha dokk lenne is, hozzáértő szakembereket sem lehet csak úgy kihalászni a tengerből. Ráadásul míg mondjuk repülőgépekből vagy páncélosokból gyakran fut párhuzamosan több fejlesztési projekt, készülnek prototípusok, amelyeket elő lehet húzni, ha egy program valamilyen okból befuccsol, hadihajók esetén ez sem működőképes ötlet.

Ez azt jelenti, hogy egy-egy rossz döntésnek, elkaszált programnak bizony évtizedekre elhúzódó negatív hatásai lehetnek, amelyeket nagyon nehéz ellensúlyozni. És az amerikai haditengerészet esetében nem egy, hanem legalább három jókora hibáról lehet beszélni.

A jövő elkezdődött – aztán elkaszálták

A 2000-es évek elején még úgy tűnt, minden jó úton halad. A még a második világháború idejétől az 1990-es évekig szolgáló csatahajókat, valamint az 1980-tól épített Ticonderoga-osztályú cirkálókat és az Arleigh Burke-osztályú rombolókat a futurisztikus kinézetű, mindenféle modern, még csak papíron létező technológiával telepakolt Zumwalt-osztály váltotta volna fel.

A haditengerészet pedig tervezett egy ezeknél kisebb, partmenti vizeken is bevethető, illetve egyéb támogató feladatokat (például aknamentesítés) ellátni képes, más erőknél fregattoknak és/vagy korvetteknek nevezett hajóosztályt is. A Freedom-osztályú LCS-eket (Littoral Combat Ship) 2005-ben kezdték építeni, de ez nem volt elég ambíciózus, így nem sokkal később megkezdődött az Independence-osztály építése is. A Zumwalthoz hasonlóan ez is forradalmi koncepció volt: egy gyors, nehezen felfedezhető, moduláris rendszerű hadihajó. A tervek szerint az LCS-eket az aktuális küldetés függvényében gyorsan cserélhető modulokkal látták volna el, tehát egy aknaszedő hajóból a modulok gyors cseréjével tengeralattjáró-vadász, felderítő, felszíni célpontok elleni harcra alkalmas, vagy akár különleges műveleteket támogató hajókat lehetett volna csinálni.

Csakhogy a 2010-es évek második felére mindkét program megbukott. A részletekbe itt most nem mennénk bele, de mindkét esetben fontos tényező volt a még nem kiforrott techológiákra történt alapozás, illetve a túl széles követelményrendszer okozta újratervezések, halasztások és költségtúllépések.

A Zumwalt-osztályból végül a tervezett 32 darabból három épült meg, egyet pedig már le is szereltek. Az Independence-osztályból összesen 19 épült, ebből is kettő már a szolgálatból kivonás dicstelen sorsára jutott.

Ezek a programok több tízmillárd dollárt emésztettek fel a tervezéstől a hajók megépítéséig. Ez azonban – noha nyilván nem töltik el örömmel az amerikai adófizetőket – a kisebbik gond. A nagyobbik az idő, ami a programok meghirdetésétől a tervezésen, többszöri újratervezésen, a megépítésen és a kiértékelésen keresztül a végső elkaszálásig eltelt.

De ekkor még talán nem volt akkora a baj. Az amerikai vezetésben úgy gondolkodhattak, hogy oké, ezt benéztük, de jobb tiszta lappal, a hibákból tanulva újrakezdeni, mint egy rossz koncepcióba még évtizedekig önteni a pénzt. És ez valószínűleg így is volt. Csakhogy ezzel a döntéssel még fontosabb lett, hogy a következő programok telitalálatok legyenek. De nem lettek azok. Nagyon nem.

A Zumwalttal részben párhuzamosan futó, és hasonló alapokra épülő, újgenerációs cirkáló kifejlesztését célzó CG(X) programot szintén elkaszálták, de a kisebb hajók esetében megpróbáltak ezúttal tutira menni.

Biztosra akartak menni

2020-ban jelentették be, hogy a haditengerészet új fregattjait, a Constellation-osztályt egy létező, kipróbált, sikeres konstrukció, a francia-olasz FREMM (Fregata Europea Multi-Missione) alapjain fogják megépíteni. Papíron ez egy remek mentőötlet volt. Noha a 2012-től szolgálatba állítani kezdett FREMM nem volt éppen forradalmi, újgenerációs hajó, mégiscsak egy modern, jól variálható szerkezet, amelyet némi, az amerikai haditengerészet igényeinek megfelelő módosítások után már 2024-ben el lehetett kezdeni építeni.

A kulcs itt a némi módosítás lett volna. Csakhogy az amerikai haditengerészet ismét vérszemet kapott, és az új hajóosztályra vonatkozó követelményeket addig egészítgették ki újabb, részben egymást kizáró tételekkel, hogy egy idő után világossá vált, valójában a hajótesten kívül szinte mindent újra kéne tervezni, hogy ezeknek megfeleljen az új hajóosztály. Az eredmény: újabb halasztások, a költségek elszállása. Ugyan az első Constellation-osztályú hajó építése 2024-ben végül megkezdődött, 2025 november végén az egész programot elkaszálták, a tervezett 18-ból pedig csak két hajó fog megépülni, amelyek közül az első 2026 helyett talán 2029-ben állhat szolgálatba.

A felmentősereg csak papíron létezik

Ezzel viszont eldőlt, hogy az Arleigh Burke- és a Ticonderoga-osztály megmaradt hajóinak szolgálniuk kell tovább, miközben az eredeti tervek szerint legfeljebb a 2020-as évek végén el kellett volna kezdeni kivonni őket. Ezek egyébként  – különösen az az Arleigh Burke – nagyon eltalált konstrukciók voltak, és viszonylag jól lépést is tudtak tartani a változó környezet támasztotta új követelményekkel, de mostanra azért eljutottak a határaikra.

A modern tengeri hadviseléshez rengeteg szenzorra és még több rakétára van szükség, a legénység létszámán pedig rengeteget lehet spórolni a legmodernebb automatizáció segítségével. De a modern szenzorok és a modern fegyverek rengeteg energiát használnak, a rakétáknak és más új rendszereknek pedig sok hely is kell – egyik sem áll rendelkezésre a még az 1980-as évek elején tervezett hajókon, akármilyen trükköket is vetnek be a mérnökök.

De hiába, utód nélkül nem mehetnek nyugdíjba ezek a hajók. Márpedig, ahogy láttuk, utód egyelőre nemhogy a valóságban, de még tervben sem igazán van. A rombolók és cirkálók osztályában papíron már létezik a DDG(X) koncepció, amelynek megvalósítására 2021-ben hoztak létre egy irodát, és jelenleg a tervezése zajlik. Mint láthattuk azonban, a hadihajó-iparban a tervezéstől az első megépített hajóig évtizedes időtávban érdemes gondolkodni, a szolgálatba állítás pedig még egy-két év lehet.

A mostani tervek szerint az első DDG(X) 2032-re készülhet el, ha mostantól minden simán megy, és 2033-34-ben állhat szolgálatba. És az az első hajó, miközben az amerikai hadihajó-építési kapacitás ebben a méretosztályban jelenleg legfeljebb évi 2-3 hajó építésére képes, ha egyáltalán. Jelenleg 74 darab Arleigh Burke osztályú romboló és 7 Ticoderonga osztályú cirkáló áll szolgálatban.

Beelőzött egy kihívó

Nagyon úgy néz ki tehát, hogy még a legjobb esetben is csak valamikor a 2030-as évek végére kezdődhet meg a generációváltás az amerikai haditengerészet nagyobb felszíni hadihajóinak sorában.

Ez elég rosszul hangzik, de ha még mindig csak az orosz flotta, az iráni motorcsónakok vagy a szomáliai kalózok jelentenék a lehetséges ellenfeleket, akkor azért nem jelentene akkora gondot. Csakhogy közben szinte a semmiből kinőtt a tengerből egy olyan flotta, amely a második világháború óta nem látott kihívást intéz az amerikai haditengerészet felé.

Kína elképesztő ütemben bővíti és modernizálja a haditengerészetét. Mint például nemrég megírtuk, csak 2025 őszén szolgálatba állította az első saját fejlesztésű repülőgéphordozóját, demonstrálta képességeit, hogy ötödik generációs harci gépeket indítson hordozóiról, valamint üzembe helyezett egy, a hasonló amerikai hajókhoz képest is fejlettebb partraszálló rohamhajót.

De mi a helyzet a cirkálókkal, rombolókkal, fregattokkal és korvettekkel? Nos, ezekben az osztályokban Kína nem ott tart, hogy tervezgeti az új hajókat, hanem minden kategóriában van már bőven a 2000-es években tervezett hadihajója szolgálatba állítva, és ezekből folyamatosan épülnek az újabb, esetenként már tovább is fejlesztett példányok. És ezek igen félelmetes eszközök. A Type-055-ös hajójukat például hiába hívják a kínaiak szerényen rombolónak, valójában a második világháború óta Ázsiában épített legnagyobb felszíni hadihajótípusról van szó, teletömve például mindazzal a rakétatechnikával, amelyet az elmúlt években Kína kifejlesztett.

A kínai haditengerészet már 2023-ra megelőzte az amerikait a szolgálatba állított hajók számának tekintetében, és az olló már az akkori előrejelzések szerint is tovább nyílt volna a következő években.

Azonban az amerikai hajóépítési programok egymás utáni bedőlésével a helyzet egyenesen katasztrofálissá válhat amerikai szempontból. A 2030-as évekre ugyanis úgy fordulhat rá az amerikai haditengerészet, hogy jó esetben szolgálatban tudja tartani a legfeljebb az 1990-es években épült, tehát alsó hangon is három évtizedes, az 1980-as évek tervezési elvei alapján készült hajóit. Miközben Kína futószalagon gyártja a 21. századi hadihajókat.

És egyelőre esély sem látszik nemhogy e folyamat megfordítására, de még a kármentésre sem igazán. Mint láttuk, ahhoz, hogy a 2030-as évekre értelmezhető számban legyenek modern hadihajói az amerikai haditengerészetnek, nagyjából tegnap kész tervekre, előkészített megrendelésekre, kiépített gyártókapacitásokra lett volna szükség. Ehhez képest talán-talán abban reménykedhet az Egyesült Államok, hogy a következő néhány évben megkezdődhet az első DDG(X) építése – ha a gerenda helyett fogpiszkálót faragó viccbeli székely bácsihoz hasonlóan azt is el nem rontják.

Ugyan hordozók terén egyelőre sokkal jobban állnak az amerikaiak – és ott már úszik, sőt Venezuelát bombázza az új generáció első tagja, a Gerald R. Ford –, a 2030-as évekre ott is paritásba kerülhet Kína a számok, ha nem is a képességek területén. Csakhogy érdemes feltenni a kérdést, hogy hordozók védelmét ellátó modern hajók híján mennyire merné csatába küldeni ezeket a monstrumokat az amerikai hadvezetés.

A kilátások tehát elég borúsak amerikai szempontból. De változtat-e valamin a nemrég jött bombasztikus bejelentés, miszerint Amerika újra csatahajókat építene? Erre néhány nap múlva, cikkünk második részében válaszolunk majd.

A cikk nagyban támaszkodik az ausztrál védelemgazdasági szakértő, Perun a témában készült kiváló összefoglalójára, amelyet itt is megtekinthet: