Sebességet váltott Izrael, de a szakadék felé rohan a Netanjahu-kormány?

Miközben a Donald Trump vezette amerikai kormányzat elképesztő ütemben forgatja fel a világrendet és az amerikai állam működését, Ukrajnában pedig tovább szólnak a fegyverek, Izrael ha nem is szépen, és nem is annyira csendben, de mindenesetre valamennyire azért a háttérben maradva a Közel-Kelet hosszú évek óta beállt rendjét alakítja át.

Az izraeli kormányzat és a haderő lépései külön-külön talán indokolhatók, és mindig igyekeznek ezt az ideiglenesség mázával bevonni, illetve az aktuális biztonsági helyzet által kiváltott szükségszerűségnek beállítani, azonban együttesen egy világos stratégiát rajzolnak ki, amely jelentős elmozdulást jelent Izrael az elmúlt évtizedekben követett stratégiájához képest.

Egy korábbi cikkünkben már írtunk arról, hogy Izrael speciális biztonsági helyzete (kis terület, kis lakosság, ellenséges államok gyűrűje, egy elhúzódó háború gazdasági és társadalmi ára) miatt a zsidó állam „kénytelen” minden fenyegetést azonnal, és lehetőleg sokszoros túlerővel megszüntetni, a támadásokat pedig brutálisan megtorolni.

Véres csőd

Azonban a 2023. október 7-i véres Hamász-támadás előtt az izraeli stratégia nagyjából úgy nézett ki, hogy a fenyegetéseket az elfogadott – de legalábbis az évek során megszilárdult – izraeli határokon próbálták megállítani, bízva az izraeli haderő (IDF), technológia és hírszerzés fölényében. A 2000-ben lezárult, 1982-ben kezdődött dél-libanoni megszállástól 2024-ig Izrael (a ciszjordániai telepek folyamatos, de lassú ütemű terjeszkedését leszámítva) nem lépett tartósan idegen államok területére.

A stratégia látványosan mondott csődöt, amikor palesztin fegyveresek özönlöttek át az áttörhetetlennek hitt gázai határvédelmi rendszeren, és izraeli területen mészároltak le civiliket, szedtek túszokat. Ez a sokk, úgy tűnik, a teljes stratégia újragondolására késztette az izraeli politikai és katonai vezetést.

Azt feltehetően követték olvasóink is, hogy Izrael gyakorlatilag megszállta a Gázai övezetet, és jelenleg nagyjából a legminimálisabb cél az, hogy a terület határain egy egykilométeres „biztonsági sávot” hozzanak létre (természetesen palesztin oldalon), amely megakadályozni volna hivatott egy hasonló támadás elkövetését.

A valóságban azonban az izraeli erők tartós jelenlétre látszanak berendezkedni a Gázai övezet jóval nagyobb részén, miközben a terület már most is romokban hever, a harcok pedig egy nyolchetes szünet után újrakezdődtek. Az izraeli kormányzat pedig igencsak lelkesen reagált Donald Trump a világon leginkább felháborodást és teljes megrökönyödést keltő ötletére, hogy a palesztin népesség kitelepítésével hozzák létre a Gázai övezet helyén a „Közel-Kelet Riviéráját”, amerikai fennhatóság(?) alatt.

Minden határon túlmennek

De egyáltalán nem csak a Gázai övezetben terjeszkedik Izrael. A szír Asszád-rezsim bukását követő zűrzavarban az izraeli haderő ellenállás nélkül benyomult az 1967-es hatnapos háborúban megszerzett, és azóta de facto, de a nemzetközi jog szerint nem elismerten izraeli területnek számító Golán-fennsíktól északnyugatra kijelölt, 235 négyzetkilométeres ENSZ-ellenőrzés alatt álló demilitarizált övezetbe – és az izraeli nyilatkozatok szerint „határozatlan időre” ott is tervez maradni. Mostanra már védelmi állásokat, logisztikai útvonalakat építettek ki itt az izraeli erők.

Mi több, az izraeli kormányzat jelezte, hogy Szíria déli részén egy további 50 kilométeres (tehát majdnem a szír fővárosig, Damaszkuszig nyúló) demilitarizált „befolyási övezetet” hoz létre, és ezen a területen az izraeli haderő nem tűr semmilyen fegyveres jelenlétet. Ezt pedig légicsapásokkal is nyomatékosította Izrael, amely az új szír vezetés hatalomra kerülése utáni, illetve az azóta eltelt időben rendszeresen hajt végre egész Szíria területén „megelőző” légicsapásokat, katonai eszközök és bázisok ellen, megakadályozandó, hogy ezek „ellenséges” kézbe kerüljenek, vagy éppenséggel a török haderő vegye át üzemeltetésüket.

Libanonban a tavaly novemberi tűzszünet óta is rendszeresen hajt végre légicsapásokat Izrael. az ország déli határain belül pedig legalább öt „stratégiai” pozíciót hozott létre a határ déli oldalán fekvő izraeli települések közelében található magaslatokon. Közben a Hezbollah által Izrael szerint támaszpontként használt egész falvakat rombolt porig Izrael libanoni területen – mindezt a Libanonból érkező rakétatámadások miatt kiürített észak-izraeli települések védelmével indokolják, ahova azóta vissza tudtak települni az izraeli lakosok.

Ciszjordániában pedig a telepesek egyre agresszívabb terjeszkedésének támogatása mellett az izraeli haderő nagyszabású katonai akciókat indított például a dzsenini menekülttáborban. A korábban 40 ezer lakosú táborban szinte nem maradtak palesztinok, az IDF pedig iskolákat, utakat, mecseteket, lakóépületek tucatjait rombolta le.

Mi több, az izraeli hadsereg helyőrségeket is kiépített a dzsenini, illetve két másik menekülttábor területére, felrúgva azt a korábbi gyakorlatot, hogy az izraeli katonák csak egy-egy akció vagy hadművelet idejére léptek a hivatalosan a Palesztin Hatóság által kontrollált területekre, utána viszont elhagyták azokat.

A ciszjordániai katonai jelenlétről az IDF azt közölte, hogy „határozatlan időre” szól, a palesztin lakosok pedig legalább 2025 végéig nem térhetnek vissza a kiürített területekre.

Ideiglenesen örök megszállás?

Ugyan az IDF ezzel párhuzamosan hangsúlyozza, hogy mind a szíriai, mind a libanoni, mind a ciszjordánai állásai „ideiglenes” jellegűek, és szükség esetén napok alatt elbonthatók és kiüríthetők, erre azért kevesen kötnének fogadásokat. Legkevésbé talán az izraeli kormány vezető tisztviselői, akik Iszrael Civ, egy a Netanjahu-kormány stratégiáját ellenző, nyugalmazott IDF-tábornok szerint

„politikailag szerelmesek az új területek megszerzésének gondolatába”.

Ha ez tényleg így van, akkor Ámor nyila talán legerősebben Iszrael Katz, a Likud (Netanjahu pártja) szélsőjobboldalához tartozó védelmi minisztert találhatta el, aki legutóbb márciusban fenyegetőzött azzal, hogy a Gázai övezet újabb részeit veszik „állandó izraeli fennhatóság alá”, amennyiben a Hamász nem teszi le a fegyvert és adja át a túszok maradékát Izraelnek.

A libanoni határvidéken tett látogatásakor pedig Katz így nyilatkozott:

„Így néz ki a győzelem. Az IDF itt van, az alattunk fekvő közösségek pedig védve vannak és virulnak. A másik oldalon fekvő [libanoni] települések pedig szét vannak verve.”

Az Európai Unió, vagy annak legtöbb tagállamának, illetve a világ számos államának helytelenítése, morgolódása, elítélő nyilatkozatai önmagukban biztosan nem lesznek elegendőek ahhoz, hogy Izraelt rávegyék, vonuljon ki az újonnan megszállt területekről, és számolja fel katonai jelenlétét Libanon, Szíria, Ciszjordánia elméletileg szuverén területén (a Gázai övezetet ne is említsük, ott a helyzet még bonyolultabb). A Trump-adminisztráció egyelőre nagyjából teljes izrael-pártisága jelentette hátszél egyrészt pontosan annyira enyhíti a nemzetközi nyomást, hogy az izraeli vezetés le tudja rázni magáról a kritikákat, és mondjuk ne kelljen tartania egy elítélő határozattól az ENSZ Biztonsági Tanácsában.

Az „ideiglenesen” megszerzett területek feladására is igazából csak az Egyesült Államok tudná rákényszeríteni Izraelt, hiszen a fegyverszállítások leállítása lenne az a lehetőség, amely elgondolkodásra tudná kényszeríteni Netanjahuékat. Jelenleg más nagyhatalomnak nincs igazán befolyása az eseményekre (a régióban hagyományosan aktív Oroszország éppen most vesztette el szíriai jelenlétét és katonai bázisait, és egyébként is máshol van lekötve). Erővel pedig legfeljebb Törökország vagy Irán próbálhatná meg visszavonulásra kényszeríteni Izraelt, ám a mostani, igencsak képlékeny helyzetben valószínűleg egyik sem kockáztatná meg egy teljes regionális háború kirobbantását néhány négyzetkilométernyi szír, libanoni vagy palesztin földért.

Veszélyes főnyeremény

Akkor tehát Netanjahuék megütötték a főnyereményt? Kockázat nélkül terjeszthetik ki Izrael határait és rajzolhatják újra a Közel-Kelet erőviszonyait? Úgy tűnik, rövid távon igen. Hosszabb távon azonban igencsak kockázatos ez a stratégia. Ahogy az 1967-es terjeszkedés sem hozta el a békét és biztonságot Izraelnek, úgy a határainak még kijjebb tolása sem fogja, cserébe ezek a területfoglalások újabb véres konfliktusok magvait hinthetik el.

Iszrael Ziv szerint Izrael „szükségtelen” szíriai jelenléte egy „idegen területen” vissza fog ütni, ahogy visszaütött a dél-libanoni megszállás is, amely egyfelől több mint ezer izraeli katona életét követelte, másfelől pedig a Hezbollah felemelkedéséhez és Izrael biztonságát veszélyeztetni képes erővé fejlődéséhez vezetett.

A fokozott katonai jelenlét, a gázai harcok, illetve a további eszkaláció lehetősége miatti folyamatos készültség mindenképpen pluszköltségeket okoz Izraelnek már most is, miközben az izraeli gazdaság és társadalom nincs felkészülve arra, hogy néhány hónap helyett évekig kelljen erejük és munkakedvük teljében lévő tartalékos fiatalokat fegyverben tartani. Az elmúlt hetekben már tartalékos katonák is nyíltan kritizálták a kormányt a háborúval kapcsolatos politikája miatt, a gázai tűzszünet összeomlása pedig a béke és a túszok hazatérésének reményét látszik szétzúzni.

A kormány azonban saját csapdájába is eshet ezzel a még izraeli viszonylatban is hiperagresszív külpolitikával. A kormánytöbbséget is biztosító izraeli szélsőjobboldal ünnepli az új területek megszerzését, és nyilván nem fogja támogatni ezek feladását. Ha pedig ezt valamilyen okból, egy elhúzódó megszállás után mégis meglépi Izraelt, azt a kül- és belföldön is a gyengeség jeleként értelmezhetik – márpedig, mint rögtön a cikk elején említettük, az izraeli védelmi stratégia egyik alapköve, hogy soha nem szabad gyengeséget mutatni.