„Trump csak megfélemlíteni akar” – interjú a Panama-csatorna múltjáról, jelenéről és jövőjéről

Valószínűleg a fél világot meghökkentette Donald Trump megválasztott amerikai elnök a hét elején, amikor jelezte, hogy akár katonai erővel is kész megszerezni Grönlandot és a Panama-csatornát. Ismét újjáéled az amerikai imperializmus?

Nem tudhatjuk, hogy mennyire vehető komolyan Trump kijelentése. A múltban sok olyan ötletet hallottunk tőle, ami aztán nem valósult meg, vagy csak a vártnál sokkal enyhébb formában. Amennyiben a mostani kijelentését tettek is követik, az egy új helyzetet eredményez az Amerika-közi kapcsolatokban.

A 19. század első felétől egészen 1990-ig az Egyesült Államok – az úgynevezett Monroe-doktrína („Amerika az amerikaiaké”) jegyében – aktívan beavatkozott Latin-Amerika életébe. Úgy vélték, hogy az amerikai kontinensen nekik kell fenntartaniuk a rendet, és ehhez biztonsági garanciák kellenek. Az Egyesült Államok kizárólagos érdekszférájának tekintették a teljes régiót.

Ennek eredménye egyrészt az volt, hogy külső hatalmak érdemben nem tudták megvetni a lábukat Latin-Amerikában sem gazdasági, sem politikai értelemben (ez elsősorban a hidegháború alatt volt fontos), másrészt katonai beavatkozásokat és jobboldali kommunistaellenes diktatúrákat hozott magával.

A hidegháború lezárultával közvetlen beavatkozás csak elvétve, közvetett, például gazdasági ráhatást alkalmazó viszont gyakrabban fordult elő. Az egyik utolsó amerikai katonai beavatkozás épp Panamában történt: az Egyesült Államok 1989-ben fegyveres erővel távolíttatta el egykori fontos szövetségesét, az ekkorra már teherré vált Manuel Noriega tábornokot.

Akik Amerika-közi kapcsolatokkal foglalkoznak, mint részben én is, úgy véltük, hogy a régi kor többé nem tér vissza, mert a partneri kapcsolatokra épülő együttműködés sokkal jövedelmezőbb. Amennyiben mégis visszatér, az új alapokra helyezi a régió kapcsolatrendszerét.

Ne feledjük azt sem, hogy a csatorna amerikai használati joga az amerikai imperializmus szimbólumává vált a latin-amerikai értelmiségiek körében a 20. század során. Most ez a szimbólum is újjáéledhet.

Említette az amerikai beavatkozást és érdekeltséget Panamában. Köztudott, hogy a csatornát az Egyesült Államok építtette a XX. század elején. De pontosan hogyan történt ez, mi volt a történelmi háttér?

A 19. században Franciaország és az Egyesült Államok is tervbe vette egy csatorna megépítését, amely összeköti az Atlanti- és a Csendes-óceánt: a franciák a panamai régióban, az amerikaiak Nicaraguában tervezték ezt.

Miután elmérgesedett a viszony Nicaragua és az Egyesült Államok között utóbbi ország agresszív magatartása miatt, a francia terv látszott megvalósulni, amelynek fő kivitelezői a Szuezi-csatorna megépítésével már letették a névjegyüket. Ezúttal azonban trópusi betegségek, természeti katasztrófák és a vártnál nehezebb építési munkálatok nehezítették a projektet.

Ráadásul mindent átszőtt a korrupció: a befektetett pénz tetemes része eltűnt, a céghálók átláthatatlanná váltak – ekkor született meg a pénzügyi csalásokra a „panamázás” kifejezés.

Az Egyesült Államok megvásárolta a panamai csatornaépítés koncessziós jogát. Panama ekkor még Kolumbia része volt, viszont a tárgyalások nehezen haladtak. Kolumbia végül felbontotta a szerződést, ezért a Fehér Ház aktív politikai, gazdasági és katonai közreműködésével Panama kivált Kolumbiából, az új, független állammal pedig már sokkal könnyebb volt tárgyalni.

A csatornát építő munkások között magas volt a halálozási arány a betegségek, a balesetek és az embertelen bánásmód miatt. Ugyanakkor Trump állítása, mely szerint 38 ezer amerikai halt meg az építés során, hamis: néhány száz amerikai vesztette életét ekkor, és több ezer karibi, valamint közép- és dél-amerikai munkás.

1914-ben nyílt meg a csatorna, ami teljesen átformálta a világgazdaságot. Az azt körülvevő csatornaövezettel együtt az építtető, tehát az Egyesült Államok állandó használatába került, amely a szerződésük értelmében ezért mindössze 10 millió dollárt fizetett Panamának.

A csatornaövezet egy közel 1400 négyzetkilométernyi terület volt, amely amerikai enklávéként élt Panama „testébe” ágyazódva már 1903-tól, döntően amerikai lakosokkal, és kizárólag az amerikai törvények voltak itt érvényben.

Itt állították fel a hidegháború alatt az „Amerikák iskolája” intézményt is, amelyben az amerikai hadsereg hadászati, hírszerzési és kihallgatási módszereit tanították a latin-amerikai hadseregek tisztjeinek – a jobboldali latin-amerikai diktatúrák számos tábornoka ennek az intézménynek a hallgatója volt.

1977-ben – a panamai társadalom fokozódó követelései és részben erőszakba torkolló tüntetései, valamint a több mint tíz éven át tartó egyeztetések hatására – Jimmy Carter amerikai és Omar Torrijos panamai elnök aláírták az egyezményt, mely szerint a csatorna átmenetileg a két ország közös felügyelete alá kerül, 1999-ben pedig teljes egészében Panama veszi át a fennhatóságát. Ez végül meg is történt.

Említette Jimmy Cartert, aki épp az idei év elején hunyt el. Őt mi motiválta anno a kiegyezésre?

Úgy vélte, hogy a csatorna átadásával az amerikaiak bebizonyították:

nagy és erős országként képesek tisztességesen bánni egy büszke, de kisebb, szuverén nemzettel, valamint igazolták az Egyesült Államok és a latin-amerikai országok közötti kölcsönös bizalom és tisztelet újjáéledését.

A Panama-csatorna átadása tehát az Amerika-közi kapcsolatok egészére fontos hatással volt.

Ugyanakkor a republikánusok nem értettek egyet Carter lépésével, szerintük nagy hiba volt átadni egy ilyen fontos tulajdont. Erre az elnök azt válaszolta: a csatornaövezet nem a tulajdonuk, soha nem is volt az, csak a használatához volt joguk. Végül az amerikai Szenátus is ratifikálta a szerződést.

Cartert a republikánusok folyamatosan támadták a szerintük elhibázott döntése miatt, Ronald Reagantól is hallottunk ilyesmit. A republikánusok egy része, köztük Trump ma is úgy véli, hogy a csatorna egykoron az övék volt. De ez nem igaz. Ők építtették, és cserébe hosszan tartó kizárólagos joguk volt a működtetésére. De soha nem volt a tulajdonuk.

Mindebből kitűnik az is, hogy Panama mennyire kitett volt az Egyesült Államoknak a XX. században. Van-e lehetősége egyáltalán valódi függetlenségre egy ilyen kis országnak a térségben?

Ahogy jeleztem, az elmúlt két évszázadban az Egyesült Államok szerepe a régióban megkerülhetetlen volt, ezen belül a legközvetlenebb hatása Közép-Amerikában és a Karib-térségben volt. Jogilag mindegyik nagyobb ország független volt Puerto Rico kivételével, de erőteljesen függött az Egyesült Államoktól. Minden, ami itt történt, a kereskedelmi szerződésektől a polgárháborúkig, szorosan kapcsolódott ezekhez az Amerika-közi kapcsolatokhoz.

Az elmúlt 30 évben azonban a legtöbb ország gazdasága diverzifikáltabbá vált. A latin-amerikai országok számíthatnak egymás partnerségére is, amennyiben nem állnak fenn kibékíthetetlennek tűnő politikai ellentétek. Az Egyesült Államok „nagy testvér” szerepe is visszaszorult, Panama pedig a csatornának köszönhetően viszonylag jó gazdasági helyzetben volt.

Ugyanakkor a panamaiakban máig él annak emléke, hogy az amerikaiak sokáig bármit megtehettek a csatornaövezetben, a helyi közösségeket diszkriminálták, alacsonyabb rendűekként kezelték. Tartanak attól, hogy ez a felsőbbrendű viselkedés most is megjelenne.

A panamai sajtóban most ez is fontos téma a gazdasági és szuverenitási szempontok mellett.

Panama nem hajlandó lemondani a csatornáról, ugyanakkor hadsereg híján nem tudná megvédeni magát egy amerikai támadás esetén. Milyen alternatívái lennének? Valóban elképzelhető egy katonai offenzíva?

Egy amerikai offenzíva szinte a teljes világ felháborodását kiváltaná, Latin-Amerika pedig valószínűleg egységesen kiállna Panama mellett.

Mert ha ez megtörténik, mi gátolná meg Trumpot, hogy más országokban is beavatkozzon? Mexikót már megfenyegette, hogy az országhatárain belül fogja levadászni a kartellek tagjait, vagyis megsértené az ország szuverenitását.

Jelenleg nem gondolom, hogy megtörténhetne egy amerikai katonai beavatkozás, ugyanakkor tudjuk, hogy Trump esetében nem mindig működik az elemzői logika.

Amennyiben megtörténik, akkor Panama természetesen nem tudná megvédeni magát. Bármennyire is felháborodna ezen egész Latin-Amerika, nem tartom valószínűnek, hogy katonai támogatást adna, mert az helyrehozhatatlan károkat okozna az Amerika-közi kapcsolatokban pont akkor, amikor például a kritikus fontosságú nyersanyagok kapcsán Latin-Amerika kulcsszerepet tölt be.

Megjósolhatatlan, hogy Mexikó és Brazília merne-e lépni bármit is a fenyegetődzésen túl. És persze Kína is fontos tényező, számára is nagyon fontos a Panama-csatorna semlegessége. És mit lépne az argentin Javier Milei, aki Trump egyik legnagyobb rajongója, ugyanakkor a latin-amerikai országok szuverenitásának is védelmezője? És még sorolhatnánk… De mindez remélhetőleg csak politikai science fiction.

Trump azzal vádolja Panamát, hogy a csatornát valójában Kína üzemelteti, tehát az ország visszaélt a neki adott „ajándékkal”. Mennyiben felel meg a valóságnak ez az állítás?   

Valóban van a kérdésnek egy Kínához kapcsolódó vonala, de nem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy ez a legfontosabb Trump számára.

Panama jó kapcsolatokat ápol Kínával, 2017-ben megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Tajvannal, azt Kína részének tekinti. 2018-ban a latin-amerikai országok közül elsőként csatlakozott a kínai „Egy Övezet Egy Út” kezdeményezéshez.

Kínai vállalatok üzemeltetnek egy-egy kikötőt a csatorna mindkét végén, és nincs kizárva, hogy ezek megfigyelői, titkosszolgálati tevékenységet is végeznek. Ez valóban zavaró lehet az Egyesült Államok, de a világ többi része számára is.

Az ázsiai állam, az Egyesült Államok és más országok is egyenrangúak a Panama-csatornán történő átkelés kapcsán: a Panama által megszabott tarifák érvényesek, amelyeket egy, a partnerek számára elérhető rendszer szerint határoznak meg.

Latin-amerikai gazdasági szakértők szerint egyik ország sem jár jobban vagy rosszabbul, és a csatorna díjai még így is messze elmaradnak a világ más csatornáinak tarifáitól.

Az Egyesült Államok mellett Kína és Japán már eddig is az egyik legnagyobb haszonélvezője volt a csatornának: könnyebbé, gyorsabbá és nyereségesebbé vált számukra a kereskedelem. Kína az Egyesült Államok legfőbb riválisa, amely ugyanakkor előnyre tehet szert vele szemben, ha átveszi a csatornát.

Ha a jövőben katonai konfliktusra kerülne sor az Egyesült Államok és Kína között, akkor mindkettejük számára kulcsfontosságú lenne a csatorna használata. Illetve ebben az esetben a kínai tulajdonban lévő kikötők valóban nagy gondot jelentenének az USA-nak.

Kína szerepe növekszik a hajózási útvonalak, tengeri fuvarozó vállalatok és kikötőépítések terén Latin-Amerikában és a világ más részein is, de számottevően egyelőre nem fenyegeti az Egyesült Államok kereskedelmi tevékenységét.

Mennyiben függ a panamai gazdaság a csatorna üzemeltetéséből származó bevételektől?

Bár napjainkban már nem ez adja az ország fő bevételét, még kiemelten fontos a számára. Az ország modernizálása 1999-ben, a csatorna kizárólagos használati jogának megszerzésével kezdődhetett el, mert annak bevételeire alapozhattak. A 20. század első évtizedeiben évente több mint bruttó kilencmilliárd dollár bevételük származott a csatornából.

Panama 2006 és 2015 között hatalmas összegeket fordított a kiszélesítésére, mert a megélénkült forgalmat már nem tudta volna kiszolgálni az eredeti állapotában. Ráadásul az elmúlt években a csatornát tápláló vizek elkezdtek kiszáradni a klímaváltozás hatására.

Ezáltal a vízszint csökkent, és limitálni kellett a naponta áthaladó hajók számát, ami több mint 30 százalékos bevételcsökkenést eredményezett.

Az országnak tehát el kellett gondolkodnia azon, hogy mihez kezdhetne a vízellátási gondok súlyosbodása esetén. Jelenleg magas az államadósság, és lassul a növekedés. Az ország fővárosa, Panamaváros az 1970-es évek óta fontos nemzetközi pénzügyi központként is működik, elsősorban az offshore lehetőségek miatt kedvelt a világban. A legtöbb bevételt a szolgáltatási szektor adja, valamint jelentős a turizmus, a bányászat (itt van a világ egyik legnagyobb rézkincse) és a mezőgazdaság is. A csatorna elveszítése ugyanakkor még így is nagy sokkot jelentene.

Igazából miért kell Trumpnak a csatorna?

Szerinte Panama igazságtalanul magas tarifát szab ki a csatornán áthaladó amerikai hajókra, és valójában már Kína felügyeli a csatornát. Ha viszont ismét az Egyesült Államokhoz tartozna, akkor kedve szerint befolyásolná a világkereskedelmet. Ő szabná meg az átkelési tarifákat, és akár meg is tilthatná az átkelést bizonyos országok hajói számára. És valószínűleg nagy haszon is keletkezne, hiszen a költségek (üzemeltetés, a Panamának adott esetleges részesedés) mellett óriási bevételei is lennének.

Ne feledjük, hogy a világkereskedelmi útvonalak közül a Panama-csatornán átvezető út az egyik legfontosabb: jelentősen lerövidítette az Atlanti- és a Csendes-óceán közötti távolságot, hatalmas idő- és pénzmegtakarítást tett lehetővé, és így forradalmasította a világkereskedelmet.

Ma is a tengereken, óceánokon keresztül szállítjuk a legtöbb árut, tehát az Egyesült Államok a csatorna megszerzésével még az eddigieknél is fontosabb szerepet töltene be a világ alakításában, és igazolná a vezető szuperhatalom imázsát.

Összegezve, milyen végkifejletet valószínűsít? Egy újabb katonai agresszió, esetleg háború közeleg, vagy ki lehet majd engesztelni Trumpot, például az amerikai hajók átkelési díjának csökkentésével?

Egy katonai beavatkozás beláthatatlan következményekkel járna. Trump azt is említette, hogy gazdasági szankciókkal is elérhetné a célját. Ez valamivel megvalósíthatóbbnak tűnik – ez sem tisztességes eljárás, de legalább nem feltétlenül jár erőszakkal.

Elképzelhető, hogy ha Trump hajthatatlan marad, akkor ki tud csikarni kedvezményes tarifákat. Ugyanakkor az elmúlt egy hétben tett kijelentéseit egyben kell szemlélni: Panama, Grönland, Kanada, Mexikó. Ha akár csak az egyiket is komolyan gondolja, akkor a másik hármat is meg kell valósítania, különben hiteltelen lesz. Ha mind a négy kérdésben találnának kompromisszumos megoldást, akkor elkerülhető a komolyabb konfliktus.

Trump valószínűleg és remélhetőleg csak megfélemlíteni akarja ezeket az országokat, hogy elérje a számára kívánatos engedményeket.