Van egy egyértelmű nyertese az Irán elleni amerikai csapásoknak

Már jócskán eltelt egy hétnél több is az Irán, illetve az iráni atomprogram elleni amerikai csapások óta. Ennek ellenére még mindig sok a megválaszolatlan kérdés. Pontosan milyen károkat is okoztak az amerikai bombák és rakéták? Mennyi idővel veti ez vissza az iráni nukleáris fegyvergyártási programot? Folytatja-e ezt egyáltalán Irán, és ha igen, mi lesz Izrael és Amerika válasza? Meddig tarthat ki a fegyverszünet?

Ezek mind nagyon fontos kérdések, amelyek megválaszolása nélkül arról is nehéz nyilatkozni, hogy tulajdonképpen akkor hosszabb távon miként is jöttek ki a különböző szereplők az izraeli-iráni, majd az amerikai-iráni ütésváltásokból. Egy egyértelmű győztest azonban már most ki lehet kiáltani.

Drága mulatság a lopakodó bombázás – de megéri?

Ez pedig az amerikai B-2 Spirit lopakodó bombázó. A még bőven a hidegháború idején fejleszteni kezdett lopakodó bombázó megépítését és szolgálatba állítását célzó program annak idején rengeteg kritikát kapott a sokéves, egymásra halmozódó csúszások, illetve az eredeti tervekhez képest is elszálló költségek miatt. Sokan azt is kétségbe vonták, hogy egyáltalán mi szükség van egy ilyen gépre, pláne a hidegháború lezárultával – a B-2-es ugyanis végül csak 1997-ben állt szolgálatba, amikor éppen nem úgy tűnt, hogy az amerikai légierőnek szüksége lesz egy jól védett ellenséges légtérben mélyen berepülni képes bombázóra.

Így történhetett, hogy az egyébként forradalmi technológiákat felvonultató B-2-esekből végül összesen csak 21 darab készült el. A kis darabszám pedig tovább növelte az egy gépre jutó költségeket. A becslések szerint minden egyes legyártott B-2-es nagyjából 2 milliárd dollárba került – ezzel a Spirit a világ legdrágább repülőgépének számít. Cserébe üzemeltetni is iszonyatosan drága: egyetlen repült óra költségét 130-170 ezer dollár közé becsülik, egy teljes, az iránihoz hasonló küldetés pedig (beleszámolva például a levegőben történő utántöltés költségét is) 3-4 millió dollárt kóstálhat repülőgépenként.

A gépet nem is vetették be túl gyakran. Az 1999-es koszovói háborúban (a Jugoszlávia elleni nyugati légicsapások során) viszonylag sok küldetést repültek a B-2-esek, de aztán legközelebb élesben csak az afganisztáni háború kezdeti szakaszában, majd az iraki háborúban vetették be a gépeket a 2000-es évek elején, azóta pedig csak egy-egy alkalommal, például az Iszlám Állam egyes bázisai vagy a húszi lázadók ellen vetették be a gépeket. Egyikről sem mondható el, hogy szükség lett volna egy a legmodernebb légvédelmi rendszereken is áthatolni képes bombázóra.

Az iráni nukleáris létesítmények elleni csapásokat azonban egyetlen más repülőgép sem tudta volna végrehajtani. Az amerikai légierő gépei közül ugyan elméletben a B-52-es nehézbombázók képesek lettek volna ledobni a híres-hírhedt MOP bunkerrobbantó bombákat, de ezeket a lassú, hatalmas gépeket beküldeni Irán fölé elég kockázatos vállalkozás lett volna az iráni légvédelem napokig-hetekig tartó bombázása nélkül. (Nem, Izrael nem pusztította el a teljes iráni légvédelmet, a nyugati országrészben súlyos károkat okoztak az iráni légvédelmi rendszernek, de még ott sem repkedhettek szabadon nem lopakodó gépekkel. És igen, Iránnak maradtak orosz, illetve kínai segítséggel fejlesztett „hazai” légvédelmi eszközei, amelyek képesek lehettek volna tüzelni az átrepülő amerikai bombázókra.)

A B-2-esek viszont az iráni légvédelem számára szinte észlelhetetlenül tudták megközelíteni a célpontjaikat, ledobni a bombákat, majd karcolás nélkül hazatérni. Ráadásul a világ másik feléről: a bevetést végrehajtó gépek a Missouri államban található Whiteman légibázisról indultak útnak, majd az Atlanti-óceánon és Európán átrepülve érkeztek meg a Közel-Keletre, és aztán ezt az utat visszafelé is megtették – persze előzetesen elhelyezett légiutántöltő repülőgépek által időnként feltankolva, az út utolsó részén pedig közel-keleti bázisokról felszálló vadászgépek által kísérve és biztosítva.

Az Egyesült Államok tehát ismét bebizonyította, hogy erejét a világ bármely pontjára képes kivetíteni. Erre – akármilyen lenyűgöző fejlődést is mutat a kínai haderő, és akármilyen képességei maradtak az orosz haderőnek – semmilyen más állam nem képes jelenleg, legfeljebb nukleáris fegyverekkel. Azt pedig mondani sem kell, hogy mennyire más következményekkel járt volna, ha egy ilyen támadást egy-két interkontinentális ballisztikus rakétára szerelt taktikai atomtöltettel hajtottak volna végre.

Nincs tartalék

A történtek azonban arra is rámutattak, hogy még az Egyesült Államok lehetőségei is igencsak korlátozottak jelenleg e téren. Az amerikai légierő mindössze 19 darab B-2-es bombázóval rendelkezik (a megépített 21 közül egy 2008-ban lezuhant, egyet pedig egy 2022-es baleset után nyilvánítottak javíthatatlannak). De ez nem jelenti azt, hogy egyszerre be is vethető ennyi. Teljesen harckész (angol szakkifejezéssel FMC, azaz fully mission capable) állapotban az információk szerint csupán 10-12 van egy adott pillanatban, a többi tervezett vagy nem tervezett karbantartásokon, javításokon esik át.

Ez egyben azt is jelenti, hogy az Irán elleni támadás során szinte a teljes B-2-es flottát bevetette az amerikai légierő. A bombákat hét darab B-2-es juttatta el a célhoz, de közben Missouriból egy „csali” B-2-es raj is felszállt, nyugati irányba, Guam felé elindulva, hogy elterelje a világ és Irán figyelmét. Ugyan azt nem tudjuk, hogy ez pontosan hány gépet jelentett, de ha csak 3-5-öt, akkor is az a helyzet, hogy az Irán elleni csapás idején nem nagyon maradhatott bevethető B-2-ese az Egyesült Államoknak.

Az immár a legújabb gépek esetén is negyedszázados (a B-2-esek gyártását 2000-ben állították le) flotta korlátait az is jól mutatja, hogy a csaligépek közül az egyiknek kényszerleszállást kellett végrehajtania a Honolulun található Hickam légibázison, és a következő hét keddjén egyelőre még mindig ott is tartózkodott. Nem tudjuk, pontosan milyen hiba miatt kényszerült földre a gép, de a saját bázisától sokezer kilométerre a javítás kivitelezése sem egyszerű feladat – és még szerencséje volt az amerikaiaknak, hogy egy B-2-es fogadására alkalmas amerikai bázisra tudott leszállni a gép.

B2 Stealth bomber sitting alone and guarded in Honolulu International. Just captured this on the taxi out. No reports online of a B2 here. This is the closest I’ve been to one. @grok says: There are no reports of a B-2 stealth bomber currently stationed or “sitting” at Daniel… pic.twitter.com/jlPl3MwiNd

— David Martin (@Sir_DavidMartin) June 24, 2025

A másik szűk keresztmetszetet a MOP (azaz hivatalos nevén GBU-57/B bombák jelentik egy hasonló akció esetén. Bár erről nincs egyértelmű információ, a becslések szerint az Egyesült Államok mindössze 20 darab MOP-pal rendelkezett az akció előtt, és ebből 14-et le is dobtak a fordói komplexumra. (Az amerikai haderő 2019-ben megrendelt újabb MOP-okat, de nem tudni, hányat és ezek milyen ütemben készülnek-készültek el.)

Jön a felmentősereg!

A jó hír viszont az amerikai szempontból, hogy mindkét eszköznél már úton van a feljavított utánpótlás. A B-2-est leváltó B-21-esből már három röpképes prototípus készült, és a mostani tervek szerint 2027-ben szolgálatba is állhat a típus. Az újfajta tervezési elvek alapján, számítógépes modellezést nagymértékben használva készült B-21-es nemcsak jobb lesz elődjénél, hanem sokkal olcsóbb is, „mindössze” 700 millió dollárra becsülik egy-egy gép árát. [A programról az alábbi ajánlóra kattintva olvashat bővebben.]

Már az előzetes tervek szerint is a B-2-esnél jóval több, 100 darab készült volna ebből, de a legújabb hírek szerint a flotta tervezett méretét 150, sőt akár 200 gépre is növelhetik. Ha voltak is ellenzői ennek a programnak az amerikai fegyveres erőknél, akkor az Irán elleni csapások nagyon jó érvet szolgáltatnak velük szemben.

Közben pedig zajlik a MOP utódjának a fejlesztése is. Erről egyelőre keveset tudni, de a kiszivárgott/összeszedhető információk szerint a bunkerrobbantó bomba új generációja komoly fejlesztéseket is kaphat. Amellett, hogy legalább ugyanolyan mélyre legyen képes a föld alá hatolni, elképzelhető, hogy a Next Generation Penetrator (NGP – következő generációs penetrátor) olyan robbantómechanizmussal rendelkezhet, amely érzékeli, ha szilárd anyagban haladás után egy nagyobb üres térbe (azaz mondjuk egy szikla- és betonrétegen átérve egy nagyobb terembe) érkezik, más verziók szerint a detonátor a leküzdött emeleteket is képes lenne számolni. Olyan tervekről is lehet hallani, hogy az újabb bunkerrobbantó óriásbomba egy rakéta-gyorsítófázist is kapna, és így a célponttól jóval messzebbről is útnak indítható lenne.

Az sem elképzelhetetlen, hogy az új NGP egy „család” része lenne, és a legnagyobb, a mostani GBU-57-es bombákhoz hasonló fegyver mellett kisebb, például F-35-ösökről is ledobható verziói is lennének. Utóbbi már csak azért sem lenne hátrány, mert ugyan a B-2-esek képesek két MOP-ot szállítani, a kisebb B-21-esek majd csak egyet tudnának – igaz, mint láttuk, hosszú távon a rendelkezésre álló flotta is jóval számosabb lesz majd.

Elképzelhető tehát, hogy az iráni atomprogram elleni csapás egy egykor forradalmi, és ugyan mára elöregedett, de még mindig egyedülálló technológia hattyúdala lesz majd. Az azonban biztos, hogy a történtek megmutatták, nagy hatótávolságú, nagyméretű eszközöket bevetni képes lopakodó bombázókra igenis szüksége van egy magát globális szuperhatalomként pozícionáló ország haderejének.