Kapásból talán nem is tudunk mondani sok olyan európai országot, mely több száz éves fennállás után a nagyhatalmi döntések miatt megszűnt létezni, majd újabb több mint egy évszázad után nyerte vissza függetlenségét. A magyar történelemmel szorosan egybefonódott Lengyelország viszont ilyen. Történelmileg velünk szinte azonos korban vált keresztény királysággá, a Piast-dinasztiához tartozó I. Mieszko király 966-ban keresztelkedett meg, és tette hitét államvallássá.
A címerében fehér sast viselő Lengyelországot a „három fekete sas”, azaz Oroszország, Poroszország és Ausztria először 1772-ben, majd 1793-ban csonkította meg diplomáciai egyezményekkel, végül 1795-ben teljes egészében felosztották egymás között. A lengyelek függetlenségüket csak 123 év múlva, az I. világháborút lezáró fegyverszünet napján, 1918. november 11-én kiálthatták ki újra.
Az egységesen ünneplő nemzet
November 11. ezért Lengyelország legnagyobb nemzeti ünnepe. (Emellett csak május 3-a saját ünnepük, amikor Európa első és a világ második írott alkotmányára, az 1791-ben elfogadott, úgynevezett májusi alkotmányra emlékeznek.)
Az idei évben azért voltunk kíváncsiak erre az ünnepre, mivel alig egy hónapja még egy igen heves választási kampány tombolt Lengyelországban, amelyen a kormányzó Jog és Igazságosság (PiS) nyerte el a legtöbb mandátumot, ám ahhoz keveset, hogy stabilan kormányt alakíthasson. Erre nagyobb esélye van a korábbi Európai Tanács-elnök, Donald Tusk vezette Polgári Koalíciónak (KO). Bonyolítja a helyzetet, hogy a lengyel nemzeti radikális pártok szövetségéből született Konfederacja is szerzett 18 mandátumot az alsóházban, és ők ki is jelentették, egyik nagy tömbbel sem kívánnak koalícióra lépni.
Nos, mi pedig kijelenthetjük, hogy Varsóban nincs semmi külső jele a politikai megosztottságnak, legalábbis a függetlenség ünnepén ránézésre senkiről nem tudtuk megállapítani, vajon a PiS vagy a KO jelöltjére voksolt, vagy netán a Konfederacja támogatója.
Lengyelországban egyik jelentős politikai erőnek sem jutott eszébe, hogy a biało-czerwonyt, azaz a fehér-piros nemzeti színeket kisajátítsa, mint ahogy az sem, hogy az ezt viselőket pejoratív, dehonesztáló jelzőkkel lássa el.
Így azután a Nowy Światon, a lengyel elnöki palotának is helyet adó varsói főutcán sétálva azt láttuk, hogy az emberek túlnyomó többsége, gyakorlatilag nullától kilencvenkilenc éves korig (de lehet, hogy efölött is) viselte a kokárdát, karszalagot, a lányok és a hölgyek pedig a fehér és piros rózsákból összeállított hajráfot, esetleg vitte a vállán a nemzet zászlaját.
Aki pedig lengyelszimpatizáns turistaként szeretett volna elvegyülni az ünneplő forgatagban, az szinte minden sarkon találhatott egy nemzeti szimbólumokat árusító standot.
Szocreál, modern és archaikus – no, meg finom!
Varsó maga egyébként hordozza a posztszocialista nagyvárosokra jellemző hármasságot. Nyilván a „legrondábbak” a lengyel főváros szocreál épületei, még akkor is, ha a város központjában emelkedő 230 méteres, idősebbek szerint a Lomonoszov Egyetemre, fiatalabbak szerint Gotham Cityre hasonlító, szintén szocreál Kultúrpalota (teljes nevén Kultúra és Tudomány Palotája) nyugodtan nevezhető Varsó egyik jelképének. Olyannyira, hogy a repülőtérről korábban szó szerint toronyiránt kellett menni, hogy eljussunk Varsó központjába.
Az előbb említett „korábban” kifejezés oka, hogy az elmúlt pár évben itt, a belvárosban, a Kultúrpalota tőszomszédságában egyre-másra nőttek ki a földből a magasságában az ötvenes évekbeli toronnyal versenyző, de annál jóval szebb felhőkarcolók. Ezzel Varsó egy igazi, nyugati stílusú városközpontot kapott, ahol nem kívánják a lengyel metropolisz innen alig fél óra sétára fekvő, legszebb, archaizáló részét, az Óvárost modern tornyok közé szorítani. (Budapesten a város déli részén, a Rákóczi híd budai hídfőjénél már felépült a 120 méter magas Mol Campus, ám északon, az Árpád híd pesti hídfőjéhez az MBH Bank is tervez egy 90, egy 78 és egy 65 méteres toronyházat.)
A varsói Óváros a városközpontból indulva legegyszerűbben a Nowy Światon közelíthető meg, ez az utca már önmagában számos klasszicista látnivalót kínál. A már említett elnöki palota mellett itt áll a Varsói Tudományos Társaság épülete, előtte pedig a heliocentrikus világkép megalkotójának, Kopernikusznak a szobra a naprendszer makettjével.
Mivel katolikus országról van szó, természetesen ezen az utcán is találunk templomokat: befelé haladva először a Szent Kereszt-templom, majd a Szent Anna-templom impozáns épülete ragadja el pillantásunkat. És mint számos nagyvárosban, itt is Hotel Bristolnak hívják a belváros luxusszállodáját.
Az utcán sétálva számos kávézó, étterem, söröző várja vendégeit, mi a Zapiecek nevű, lengyel specialitásokat kínáló étterembe (mely mára franchise-zá nőtte ki magát) tértünk be. Jól döntöttünk, 34 złotyért kilenc pirogból álló főételt hoztak, a számos töltelékfajtából szabadon választhattunk. És bár reggel még alig-alig voltak nyitva vendéglátóhelyek (inkább csak a reggelizőhelyek, kávézók), nem sokkal dél előtt itt végre megihattunk egy korsó sört is 17 złotyért. A végén pedig az egészet szét lehetett csapni egy 12 złotyba kerülő (akár ízesített) vodkával. Ha az ott jártunkkor érvényes, 85 forintos árfolyammal számolunk, akkor kijelenthetjük, hogy Varsó turisztikailag legfrekventáltabb helyén alig 5500 forintból jóllaktunk.
Tele hassal továbbindulva az Óváros felé a régi királyi várat is megtekinthetjük, majd szűk utcácskákon keresztül juthatunk el az Óváros szívébe, a Régi Vásártérre. Igazából semmi meglepőt nem találunk, itt találkozik, vegyül a szláv és a németes építészet. Ami mégis megragadó, egyben megindító, az a hely történelmi háttere. Az Óváros ugyanis – hasonlóan például a budai vagy pesti rakparthoz, valamint a budai Várhoz – a II. világháború végi varsói felkelés során nagyon súlyosan megsérült.
A varsói vezetés azonban úgy döntött, hogy nem korszerű épületekkel építi újjá, hanem szinte kőről kőre rekonstruálta a szétbombázott városrészt, így nincsenek ott olyan tájidegen épületek, mint például a pesti szállodasor egynémely barna monstruma.
Bizonyára sokan látták már Varsó címerét, mely egy vörös pajzson nyugvó koronából és egy, a pajzson kardot és pajzsot tartó sellőből áll. Ez utóbbi jelképet ábrázolja a Régi Vásártér szobra is. A város nevének (Warszawa) népi etimológiája szerint a Visztulában halászó Wars beleszeretett a folyóban élő Sawa nevű sellőbe, a szobor és a címer ennek a mondának állít emléket.
Dwa bratanki!
Varsó lélekszámát és területét tekintve is hasonló Budapesthez, a lengyel–magyar barátság pedig hosszú-hosszú történelmi múltra tekint vissza. Ennek nyomait Varsóban jártunkkor mindig megtapasztaljuk.
Mihelyt megtudják, hogy Magyarországról érkeztünk, felhangzik a közismert „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki” (szabadfordításban: „Lengyel, magyar, két jó barát, együtt harcol s issza borát”), aminek utolsó kitételét általában tettekkel is megerősítik.
Arra azért vigyáznunk kell, hogy ők legalább olyan jól bírják a vodkát, mint mi a pálinkát!
A Világjáró korábbi cikkeit itt olvashatják.
Túszejtés vagy pénzmosás? 
