A dél-spanyolországi Sevillába Malagán keresztül akár két különböző fapadosjárattal is könnyen eljuthatunk. Azzal azért számoljunk, hogy a késve indulás Budapestről szinte már előírás e járatok esetén, a morc, holtfáradt fedélzeti személyzet úgyszintén.
Azonban Andalúzia fővárosába a megérkezés – Malagából kétórás késő esti buszos zötykölődést követően – mindenért kárpótol.
Először is olyan, mintha nappal toppannánk be valahová: még éjféltájt is szinte mindenki talpon, jön-megy, vigad, lármás társaságok itt-ott hangos zenét hallgatnak, együtt énekelnek a város különböző pontjain.
Ha pedig a központnak számító, a helyiek által csak Gombának hívott jellegzetes alakú óriásernyő közelében van a szálláshelyünk – a hivatalos neve amúgy Metropol Parasol, mert tényleg egy gombára emlékeztet az árnyékoló, vásárcsarnok és kiállítóterasz funkciókkal megáldott különös építmény a Plaza de la Encarnación közepén (egy német építész, Jürgen Mayer-Hermann alkotása, 2011 áprilisában avatták fel) – , akkor tényleg garantálható, hogy az utazás teljes ideje alatt egy percet sem hajtjuk majd álomra a fejünk. Hiszen ez tulajdonképpen a város szíve, minden korosztály zajos találkozóhelye hajnaltól másnap hajnalig.
Az éjszakai ébren töltött órák után viszont reggeltájt a legjobb döntés, ha rögvest felkapaszkodunk egy „Hop on, Hop off” járat felső emeletére. Egyrészt, mert onnan a legszebb a kilátás városra, másrészt, mert a busz teteje folyton széllel bélelt, van tehát bőven friss levegő az utazás alatt, harmadrészt – és ez a legdöntőbb –, mert a sevillai városnéző busz olyan érdekes helyekre, utcákra kanyarodik be, ahová élőember nem gondolná, hogy egy ekkora közlekedési eszköz egyáltalán befér.
Ugyanis Sevilla egyik jellemzője, hogy építészeti öröksége mesésen gazdag, a város mintegy 500 történelmi épület lakhelye, ráadásul olyan színes – tele keresztény, muszlim és zsidó építészeti emlékekkel –, hogy ember legyen a talpán, ha az utazó mindet látni akarja röpke három nap leforgása alatt, ahogy nekünk erre módunkban állt.
Amúgy a legelső benyomás, ami szemet szúr: Sevilla utcái tiszták, takarosak (ámultan látjuk például a buszról, amint a reggeli kutyasétáltatók nemcsak kedvencük piszkát szedik össze, hanem kis vizes flaskával járnak, és vizet spriccelnek a „tetthelyre”), épületeit példásan karban tartják, folyamatosan felújítják, parkjai, fasorai lélegzetelállítóan szépek, színpompás virágfűzérekben dúskálnak, a várost keresztülszelő folyója pedig különös titkot rejt.
A számunkra kissé nyelvtörő nevű Guadalquivir folyó partján található ugyanis kikötője, ahonnét nevezetes hajók indultak Föld körüli utazásra, illetve az ismeretlen Újvilágot felfedezni. Trinidad, Santa Maria, Nina és Pinta – hogy csak néhányat említsünk közülük.
Magellán és Kolumbusz is innen indultak, majd ide hajóztak be egzotikus rakományaikkal a fedélzeten, a torkolathoz érkezve még egy napot felfelé vitorlázva a folyón a tenger felől, mert a sevillai folyópart mindig is védett volt a kalózokkal és az ellenséges flottákkal szemben.
Aztán elmesélték az uralkodónak, merre jártak, mit láttak, tűpontos térképeket és leírásokat rajzolva a további hódító, nagyratörő, birodalomépítő spanyol tervekhez.
És ha már a folyónál tartunk, érdemes megemlíteni két érdekességét, amely Sevillában turistamágnes: az egyik a partján, az El Arenal negyedben magasodó Aranytorony, amely egyben a város jelképe. 1220-ban építették a városfal széléhez az akkori kikötői dokkok védelmére, ma Haditengerészeti Múzeum.
A másik pedig egy sziget a folyóban, az 1992-es sevillai világkiállítás helyszíne, amely 41,8 millió látogatót vonzott fél éves regnálása alatt. Mint a buszban az idegenvezetőtől halljuk, közel 100 pavilont építettek fel, 112 ország vett részt az expón, köztük mi, magyarok is.
Most is ott árválkodik magányosan és töküresen a magyar pavilon, Makovecz Imre jellegzetes alkotása, amit nem bontanak le, mert időközben az andalúz történelmi örökség részévé nyilvánították, de egyéb funkciója amúgy nincs.
A buszban hirtelen felharsan Bizet „Carmen” operájának híres áriája – nem véletlenül.
Hiszen éppen azelőtt az egykori dohánygyár előtt haladunk el, amelyben a történet szerint a szép cigánylány dolgozott, szivarokat sodort.
Aztán ismét szűk utcácskákba kanyarodunk be, és a legjobb benne, hogy az emeletes busz felső szintje pont egyvonalban van a többnyire két- vagy háromszintes, csodálatos szecessziós stílusban épült, tipikus spanyol jegyekkel díszített lakóépületek valamelyik emeletével, és a félig lehúzott redőnyök mögött bepillantást nyerhetünk a városlakók életébe. Aminek ők nem biztos, hogy feltétlenül örülnek, de nyilván megszokták már.
Jó tudni azonban: bár a város éjszaka valóban nem pihen, a déltől délután 5 óráig tartó szieszta ideje szent és sérthetetlen.
Ilyentájt senki emberfia nem tartózkodik az utcán; a nyári rekkenő forróságban valóban az egyetlen, amit tehetnek a városlakók, hogy a négy fal hűvöse közé menekülnek vagy letelepülnek valamelyik kávézó árnyékos teraszára, ahogy sokan a laptopjukkal teszik egy kávé kíséretében. Andalúzia különben – és így Sevilla is – az észak-európai országokból érkező digitális nomádok egyik fellegvára, a térségben bevezetett innovációknak és engedményeknek köszönhetően többségüknek nem is akaródzik hazaköltözni.
Közben elhaladunk buszunkkal a világ legnagyobb gótikus katedrálisa, egyben a világ negyedik legnagyobb temploma mellett, amely, mint halljuk, 1987 óta a világörökség része. Helyén eredetileg muszlim mecset állt, majd, amikor felépült a katedrális, még világelsőnek számított, és ráadásul állítólag ide temették Kolumbusz Kristófot, de erről erősen megoszlanak a vélemények, merthogy öt alkalommal szerte a világban helyezték végső nyugalomra a leírások szerint.
A hírneves Alcázar felé vesszük utunkat, amit azonban csak „lábbusszal” lehet bejárni, közlekedési eszközt nem engednek a fallal körülvett műemlék épületegyütteshez.
Eredetileg keresztények építették, azonban mór építőmestereket bízott meg egy keresztény fejedelem, bizonyos Kegyetlen Péter, akik az otthonról hozott tudásuk alapján naná, hogy egy mór stílusban épült erődítményt alakítottak ki.
Az Alcázar tulajdonképpen egymás mellé illesztett palotahegyek sora, olyan, mint egy igazi időutazás: különböző korok uralkodóinak építményei, ezért palotáról palotára járva végig lehet tekinteni a merőben más építészeti stílusokat, ahol a közös jegy, hogy mindet álomszép park övezi, ahol narancs- és citromfák, szökőkutak, különleges fák és virágokélnek, közöttük pedig rikoltozó pávák sétálgatnak. A legjobb döntés az utazónak, ha a palotaegyüttest körülvevő falra kapaszkodik fel valamelyik lépcsőn, és onnan körbesétálva csodálja a nem mindennapi látványt.
Az idegenvezető elmondja, az Alcázar nemcsak turistamágnes, hanem ma is fontos feladata van: a mindenkori uralkodó a városba érkezve itt száll meg.
Lehet különben az éjszakába nyúló esti vacsoraszeánszokat egy helyen eltölteni, de jobban jár az utazó, ha úgy tesz, mint a helyiek: tapastúrára indul. Ami vegetáriánusoknak és vegánoknak nem ajánlható.
Ugyanis errefelé húst hússal esznek, és bár hiába vannak szenzációs ízű, zamatos gyümölcseik, zöldségeik, azt vallhatják az andalúziaiak, hogy egy szélben érlelt sonka olajbogyóval, sajttal, de alapvetően chorizóval, más húsfélével vagy tenger gyümölcseivel kísérve vállalható. Elkezdtek különben – az új idők hangjaira figyelve – fehérbor elkészítéséhez való szőlőfajtákat telepíteni, készítenek is fehérbort mostanában már e tájon, azonban köszönőviszonyban sincsenek e vidék fehérborai a vörösökkel; azok továbbra is verhetetlenek, fejedelmien gazdag az ízviláguk.
Olívaolaj, olajbogyó, chorizo, narancslekvár, vörösbor – ezek a leggyakoribb ajándékok, amiket a Spanyolországba érkezők – így az andalúziai tartományba látogatók – a legszívesebben hazavisznek magukkal.
Mi sem maradhattunk ki a sorból. Igaz, a reptéren a fedélzetre felvihető csomagjaim közül rezzenéstelen arccal szedik ki az andalúz gyümölcsöskertek egyik szeme-fényét, a csakis az itteni klíma hatására megtermő, egyszerre édes és savanyú ízeket felsorakoztató narancslekváros üveget, és már dobják is a konténerbe az örök enyészet felé. Állítólag eggyel nagyobb kiszerelést vettem, mint az előírás. Magyarázhatok a vámosnak bármilyen módon – nem enyhül meg.
Azt viszont jó tudni, hogy a spanyolok leginkább spanyolul értenek és kommunikálnak az idegennel, és akkor derülnek fel igazán és válnak segítőkésszé, ha anyanyelvükön szólal meg az utazó. Viszont akkor olyan spanyol szóáradatot zúdítanak az idegenre, hogy csak az értené meg, aki hazájuk szülötte.
A hazafelé tartó fapados repülőjárat dugig, a gépen viszont szinte alig hallani magyar szót. Csak lassan esik le, miért: a Sevilla-AS Róma Európa Liga-döntőre tartanak Budapestre a spanyol szurkolók.
Mint ismert, tizenegyesekkel győzte le a spanyol csapat az olaszt, nem akármilyen izgalmak között. Valószínűleg akkora fiesztát tartottak napokig ennek örömére a sevillai utcákon és tereken, amilyet ritkán látni még arrafelé is. Pedig az ünneplés, a buli, a mámor, a vidámság egy igaz spanyol háza táján igencsak megszokott, na de egy ekkora győzelem után a nap és éjjel a hold is máshogy ragyog.
A Világjáró korábbi cikkeit itt olvashatják.
Csütörtökre újabb áaremelés. 
