Az idén nyáron is biztosan sok magyar utazott Görögországba, de túlnyomó többségük valószínűleg egyenesen valamelyik festői szigetre ment strandolni, Athént pedig legfeljebb átszállóhelyként érintette. Nem is hibáztathatjuk őket ezért, hiszen az összesen nagyjából 3,5 millió lakosú, autókkal, robogókkal és szeméttel teli nagyváros a 40 fokos nyári hőségben nem az a hely, amiről a „kellemes kikapcsolódás” szókapcsolat juthat az eszünkbe.
Ősszel, tavasszal vagy akár télen Athén viszont igenis kellemes hely lehet, nagy az élet, oldott a hangulat, megfizethetők az árak, és magyar szemmel még a mindent átható enyhe lepukkantság is az otthonosság hangulatát árasztja. Az egyik legvonzóbb tulajdonsága pedig az a városnak, hogy nem lehet benne túl sok mindent megnézni.
Ha az ember Rómába, Párizsba, Londonba, Madridba, az európai kultúra más kikerülhetetlen központjaiba utazik, akkor egy több napnyi, kétműszakos, megállás nélküli múzeum-templom-látnivaló körök után is úgy érezheti, a tizedét nem látta annak, amit szeretett volna. Ehhez képest Athén fő látványosságait nagyjából két nap alatt, metróaluljárókban vett, múzeumlépcsőkön betömött szendvicsek, vízhólyagok, valamint a nyitvatartások és az eljutási idők bonyolult mátrixa által kiadott útiterv nélkül is kényelmesen meg lehet tekinteni. Ezt megköszönhetjük a nagyjából 400 éves oszmán uralomnak (Mohács és 150 év, ezért tartunk ott, ahol – ne nevettessük ki magunkat!), amit Athén jórészt békés, a nemzetközi politikában teljességgel jelentéktelen kisvárosként szundított át. A modern görögök azon – egy ügyintézésnél azért néha igencsak bosszantó – tulajdonsága pedig, hogy úgy igazából nem szeretnek nagyon csinálni semmit, tett aztán arról is, hogy a sokszorosára nőtt Athénban semmi túlzottan érdekes vagy látványos ne legyen, amit az ókori romok és emlékek mellett mindenképp meg kéne nézni.
Homályos tanítások
Van időnk tehát nyugodtan sétálgatni az ókori Athén megmaradt emlékei között, és még arra is szánhatunk néhány percet, hogy itt-ott leülve kicsit elgondolkozzunk a látottakon ahelyett, hogy rohannánk tovább a következő kihagyhatatlan látnivalóhoz. Szokás mondani Cicero nyomán, hogy a történelem az élet tanítómestere, és Athénban, a világtörténelem egyik legfontosabb helyszínén üldögélve próbálhatjuk befogadni az eltelt évezredek tanítását.
A probléma az, hogy ha a történelem tanítómester, akkor bizony vagy egy alulfizetett és évtizedekkel ezelőtt kiégett magyar történelemtanárra hasonlít, aki a fontos összefüggések és mélyebb jelentések nélkül darálja le az anyagot, vagy egy hippikorszakába ragadt szórakozott professzorra, aki mindenhogy értelmezhető rébuszokat és odavetett utalásokat dobál a diákjai elé.
Mai világunk egyik alapvető, most éppen véresen komollyá vált kérdése, hogy történelmi távlatokban az autokráciák vagy a demokráciák a sikeresebb és életképesebb államformák. Nos, a fénykorában is alig néhány tízezer lakóval rendelkező Athén (illetve a körülbelül 150 ezres lakosságú athéni városállam) egy időben a világ egyik legerősebb hatalma volt. Dacolt a hatalmas Perzsa Birodalommal, gyarmatvárosai voltak a Fekete-tenger partvidékétől az Ibériai-félszigetig. Az Athén által vezetett szövetségi rendszer, a Déloszi szövetség egyesített ereje a kor bármely autokrata birodalmával vetekedett.
Jó kérdés, hogy Athén mennyire nevezhető mai értelemben vett demokráciának (nem nagyon, és ennek csak az egyik oka, hogy a népesség nagyobb részét kitevő nők, polgárjoggal nem rendelkezők és a rabszolgák semmilyen beleszólással nem bírtak az állam ügyeibe), mindenesetre az Athént vezető politikusoknak egymással kellett rivalizálniuk, és számíthattak arra, hogy döntéseikkel a polgárok előtt kell elszámolniuk.
Érdemes leülni a Pnüx-dombon, az egykori népgyűlések helyszínén. Aki itt kiállt szónokolni a nép elé, annak a szó szerinti hátteret az athéni kultúra és állam legfőbb tartóoszlopai, az Akropolisz (azaz a vallás és az istenek), az Areioszpagosz (a hagyományok és a jog), illetve az Agora (a kereskedelem és a társadalmi élet központja) adták.
Akármennyire nem volt egyszerű közember Periklész, az athéni fénykor legjelentősebb politikusának is ide kellett kiállnia, a „nép” elé, hogy meggyőzze őket az általa helyesnek tartott intézkedések megszavazásáról. Képzeljük el egy pillanatra, hogy magyar politikusoknak egy, a Gellérthegyen kialakított pulpituson, a hátuk mögött a Várral, a Parlamenttel és a Bazilikával, több tízezer választópolgár előtt kéne megtenniük a fontos bejelentéseiket, szavazásra bocsátani terveiket. Elmondta volna itt Gyurcsány Ferenc az őszödi beszédet? Orbán Viktor bejelentette volna itt a rezsicsökkentés végét vagy a kata beszántását? Gulyás Gergely belemondta volna a választók szemébe azt, hogy a Vodafone nyeresége fogja majd fedezni a tanárok béremelését?
Az állam ilyen vezetésében bizony benne volt, hogy akár naponta születhettek egymásnak ellentmondó döntések a legfontosabb ügyekben, a legtehetségesebb hadvezérek és politikusok válhattak egyik napról a másikra hatalmasságokból száműzött páriákká. Ma azt gondolnánk, hogy így nemhogy egy országot, de egy vidéki amatőr színjátszókört sem lehet vezetni, Athén mégis évtizedekig a világ egyik legerősebb hatalma volt, és pont az itt tökéletesre csiszolt eszközökkel, a meggyőzés, a kiegyezés, a fenyegetés, a megvásárlás vagy éppen az árulás módszereivel édesgette, zsarolta, kényszerítette uralma alá a görög világ – és ezzel az ókori Európa által ismert civilizált világ – jelentős részét.
Aztán – részben éppen a különböző politikai csoportok egymásnak ellentmondó stratégiái és legtehetségesebb hadvezérének elüldözése miatt – elvesztette az autokratikus Spárta vezette peloponnészoszi szövetség ellen vívott háborúját, és soha többé nem tért igazán magához. Spárta ugyan maga is belerokkant a háborúba, de az autokrata makedón, majd később a római hódítás ezt az egész furcsa, széttagolt görög poliszvilágot örökre leléptette a történelmi tényezők színpadáról.
Emlékek, romok, gondolatok
Ez pedig átvezet minket egy másik történelmi leckéhez. Thuküdidész nevét talán mindenki ismeri, de főművét, a Peloponnészoszi háborút valószínűleg az e sorokat olvasók elenyésző százaléka futotta át. Ennek legismertebb és legtöbbet idézett része a méloszi dialógus, amely elképesztően jól mutatja be a „demokratikus” Athén egyik árnyoldalát, illetve a hatalmi politika végtelen cinizmusát (érdemes egyébként el- vagy újraolvasni, akár a mai ukrajnai helyzet kapcsán is igen frissnek ható szöveg).
A Pnüx-dombon üldögélve nekem mégsem ez, hanem egy másik rész jutott eszembe, ami már első olvasásra, ifjú egyetemistaként is nagyon megütött.
„Mert tegyük fel, hogy Lakedaimón városa [Spárta] elpusztul, s nem marad belőle semmi más, csak a szent helyek és az épületek alapja, úgy gondolom, a távoli jövőben a későbbi nemzedékek nagyon kételkedve hallgatnák, hogy milyen hatalmas volt, pedig a Peloponnészosz kétötöd része az ő birtokában van, s uralmát a félsziget egész területére és számos külső szövetségesre is kiterjeszti. Hatalma mindamellett jelentéktelennek látszanék, mivel a város nincs egybeépítve, nem találhatók benne fényes szentélyek és épületek sem, hanem a régi hellének szokása szerint faluszerűen húzódik szét. Ha viszont az athéniakat érné ugyanez a végzet, városuk látható maradványaiból hatalmukat kétszer akkorára lehetne becsülni, mint amekkora az a valóságban volt.”
Az ókori Athén romjait ma is évente milliók látogatják, az Akropoliszt képről a világ túlsó felén is felismerik – és most jöjjön itt egy jellemző kép Athén félelmetes ellenfele, majd legyőzője, a peloponnészoszi szövetség vezetője, Spárta romjairól.
Hát igen, talán nem véletlen, hogy nem ezeket látogatják milliók. De hogy ezt így leírta 2,5 évezredre előre egy körülbelül i. e. 460-tól 395-ig élt ember, akinek az egész élete a Spárta és Athén uralta görög világban telt, történelemkönyveket pedig nem olvashatott, mert éppenséggel ő volt az egyik első történetíró, az szinte hihetetlen.
Ha Thuküdidész meg tudta tenni, hogy saját korát a távoli jövő nemzedékeinek nézőpontján keresztül is megítélje, akkor minket aztán semmi nem akadályoz meg ebben. Lesz itt, a 21. század első felében olyan építményünk, amely még romjaiban is lenyűgözi leszármozattainkat? Lesznek olyan tudományos áttöréseink, amelyek új, fenntarthatóbb pályára terelik a fejlődést? Lesz olyan történetírónk, akinek a sorait fel fogják idézni, mint akkor is meglepően frissnek ható meglátásokat?
Vagy mieink lesznek azok a generációk, amelyekről annyi lesz feljegyezve a történelemkönyvekben, hogy látták a problémákat, és mégsem tettek ellenük semmi lényegeset? Esetleg majd a mi kipusztulásunk után a Földre egyszer leszálló kis zöld emberkék a régészeti leletek tetején egy műanyagszeméttel és használhatatlan mikrochipekkel teli felső sávot fognak óvatosan lesöpörgetni az értékesebb rétegekről?
Hát, ezzel a szónoklattal valószínűleg nem arattam volna nagy sikert egy népgyűlésen. Egy kellemes athéni kiruccanást sem érdemes ilyen sötét gondolatokkal elrontani. Másnap már a romok helyett a városban sétáltunk, de a történelem ott is szembejött, méghozzá egy díszszemle formájában. Emlékszem, hogy akkor, néhány éve igencsak jól szórakoztunk a látványosságon. Ha a pomponos lábbelivel ellátott népviseletbe öltözött masírozókat talán még nem is, de egy görög díszlépésben a város közepén teljes felszerelésben elvonuló katonai búváralakulatot szerintem még a legmarconább görög hazafi is megmosolyog a bajsza alatt. Hiába ismertük a görög-török viszony nem túl baráti jellegét, akkor abszurdnak tűnt, hogy az EU egyik legszegényebb „régi” tagállama milyen hatalmas összegeket költ a haderejére, amely a felvonulás egyes abszurd részletei ellenére valóban jelentős erőt képvisel. Nemhogy bő két évezred, de még egy évtized sem telt el azóta, mégis olyan, mintha egy másik kor lett volna.
Közös megegyezéssel szűntetik meg az adásvételt. 
