„Nem túl vidám gyerek. Mintha meg lenne borulva lelkileg” – mondja hegedűtanára Szimonról*.
Én elsőre nem látok rajta semmi „sérülést”. Belép az ajtón, „jó estét”, mondja, pedig kora délután van. Hiába, még nem tud magyarul. Leveszi válláról a hegedűtokját, kiveszi belőle a hangszerét, és elkezd hangolni az órára.
Normálisan öltözött, aranyos kisfiú, számomra mégis úgy tűnik, hogy elüt a többiektől. Tartása, tekintete, kisugárzása más, mint magyar kortársaié – látszik rajta, hogy nem idevaló.
Szimon 11 éves, tavaly menekült el egy orosz rakétacsapások által sújtott közép-ukrajnai nagyvárosból édesanyjával, már idősebb édesapjával és négy testvérével együtt. A család most egy vidéki magyar településen lakik, valahol a város szélén, egy jószándékú pártfogó házában.
Szimonék persze nincsenek egyedül. Sőt, az elmúlt hónapokban olyan sok ukrán gyerek érkezett a kisvárosba, hogy az őket befogadó iskola külön csoportot csinált belőlük, és még egy oroszul beszélő nyugdíjas tanárt is szerződtetett. Azóta Szimonék együtt tanulnak, online pedig részt vesznek az ukrajnai oktatásban is. Így tartják a kapcsolatot otthonukkal, hazájukkal.
A kisfiú zeneiskolába is jár, természetesen oda is ingyen. Eleinte kimaradozott, de mostanában kevesebbet hiányzik. Talán ez is a gyógyulás jele. Heti kétszer 30 perc, év közben gyakorlás, félév végén vizsga, amit persze nem kell véresen komolyan venni.
Eleinte az ukrán himnuszt játszotta, meséli hegedűtanára, de az orosz szerzőket is szereti. Komarovszkij, Jansinov, vagy amihez épp kedve van, és ami neki való. A zene univerzális nyelv, a kultúra nem ismer határokat. Ebben a közegben teljesen mindegy, ki az orosz és ki az ukrán.
Szimonnak saját hegedűje van, otthonról hozta. Letört a hídja, de a tanárnő már megjavította, így semmi akadálya a gyakorlásnak. A közös nyelv hiánya néha még problémát okoz, de mindenre van megoldás. Néhány alapszót már ismer, a többire meg ott a Google Translate. Cirill betűt is használhat – amikor meglátja a telefon kijelzőjén, felvirul az arca.
A kisfiú már a félévi vizsgahangversenyen is fellépett. Eljátszotta, amit kellett, nem volt rosszabb a magyaroknál. Aztán visszaült a nézőtérre, és meghallgatta a többiek játékát.
A hangverseny végén pedig még egyszer felállt a színpadra egy csoportkép erejéig: a szélére állt, egy sorba a magyarokkal, mégis kissé elkülönülve tőlük. Fehér sportcipő, sötét nadrág és pulóver, galléros, fehér ing. Bal kézben a hegedű, jobb kézben a vonó.
A csoportképen a magyar gyerekek mind mosolyognak, a kamerába néznek vagy szüleikre a nézőtéren. Szimonnak most nincsenek itt a szülei. A semmibe bámul. Nem tűnik sem szomorúnak, sem vidámnak – mintha máshol járna.
Olvasom, hogy a háború miatt eddig több mint 8 millióan menekültek el Ukrajnából Európába, Magyarországon pedig 34 ezren kértek menedéket. Eddig legkevesebb 8 ezer civil vesztette életét, köztük minimum 487 gyerek. Ezek csak a hivatalos adatok, a valós számok alighanem jóval magasabbak.
Vajon mi lett volna a sorsa Szimonnak, ha Ukrajnában marad? – teszem fel a kérdést magamnak. Aztán elhessegetem a gondolatot. A lényeg, hogy most itt van, és nem kell rakéták elől óvóhelyre futnia. Itt senki sem fogja bántani. Élhet, lélegezhet, hegedülhet, amennyit csak akar. Békében, biztonságban.
(*A nevet az anonimitás érdekében megváltoztattuk.)
Három fúrótornyot is találat ért. 
