Barangolás a holtak birodalmában, Párizstól Stockholmig

Amikor az ember először megy Párizsba, kiszabadulva az akkori – rendszerváltás előtti – utazási korlátozások alól, inkább a Montmartre, a Champs Elysée, a Place Pigalle meg a Samaritaine vonzza, a több száz kilométerről elképzelt pezsgős bohém élet, meg az akkor olyannyira vágyott cuccok lelőhelye.

Később aztán egy hivatalos út alkalmával úgy hozza a sors, hogy egy okos túravezető jóvoltából eljut a Père-Lachaise-be, a világ talán leghíresebb temetőjébe.

Furcsa látni, hogy azok a történelmi – sokszor kitaláltnak vélt – személyek, mint Héloise és Abélard, tényleg léteztek, hogy a festőművészek, színészóriások és írózsenik nemcsak a múzeumokban s korabeli színpadokon ragyogtak, nem csupán könyvek címlapján olvasható a nevük, hanem valóban éltek. Furcsa ellentmondás, hogy mindez pont a halottak birodalmában jut az ember eszébe.

Dúdolni a Mylordot, meg a Natalie-t

Már persze akkor, ha tisztában van azzal, ki volt Apollinaire, Rossini, Modigliani, Chopin, Sarah Bernhardt, Oscar Wilde, Marcel Proust, Balzac, Moliére vagy Delacroix. Ilyenkor az ember picit megáll, nem, nem gyászol, miért tenné, hiszen itt nem személyes érzelmi szálakról van szó, hanem inkább tiszteletét teszi és rácsodálkozik a művészet sokféleségére.

Bármennyire morbid dolog, de az ember elkezdi dúdolni a Mylordot Edith Piaf, e csöppnyi sanzonóriás síremlékénél, ahol mindig van friss virág. Pedig ki tudja, hány generáció nőtt fel már azóta, hogy himnuszt énekelt a szerelemről.

Ha Gilbert Becaud nevét megpillantjuk a márványon, rögtön eszünkbe jut örökzöldje, a Natalie, amely legalább olyan népszerű volt valamikor Moszkvában, mint Budapesten. Már annak is jó pár évtizede, hogy a világ a Doorsért és Jim Morrisonért őrjöngött: nos, a hamar elment szívtipró énekes sírja is errefelé magasodik – külön sztori szól arról, hogy miért pont itt.

Manapság körülbelül egymillió (!) ember nyugszik itt, ez a világ leglátogatottabb sírkertje, évente százezrek zarándokolnak el ide.

A név a XIV. Lajos király gyóntatópapja, Père François de la Chaise emlékét idézi, mert anno itt állt a kápolnája. A temető kialakításáról azonban 1804-ben született végleges döntés, Napóleon uralkodása alatt.

A Père Lachaise nem volt mindig népszerű temetkezési hely a párizsiak körében. 1780. december 1-jén bezárták a Cimetière des Innocents-t, a későbbi Les Halles-t, mert egy 1765-ből származó törvény betiltotta a temetők létesítését a városokon belül. Az Innocents-ből származó holttesteket a párizsi katakombákba szállították.

A 19. század elején több temetőt hoztak létre, köztük a ma leghíresebbet, amelyet Alexandre-Théodore Brongniart építész tervezett. Hogy vonzóbbá tegye a párizsiak számára, a város prefektusa úgy döntött, hogy itt fogják eltemetni a híres és csodált személyiségek földi maradványait. Sőt, azok maradványait is áthozták ide, akik halála óta többszáz év is eltelt.

A temetőturizmus csak a 20. század vége felé jött divatba. Olyan ez, mintha múzeumba mennénk – az utazási irodák a legkülönbözőbb tematikájú és időtartamú túrákat ajánlják, a legtöbb helyen létezik angol nyelvű vezetés is.

Ahol élet és halál keresztezi egymást

Rábukkanok egy hirdetésre: „Fedezze fel a Père Lachaise temetőt Marie-Anne Lenormanddal! Merüljön el egy olyan birodalomban, ahol élet és halál keresztezi egymást, megáll az idő és feltárulnak a lelkek titkai, akik ezen a történelmi helyen kísértenek!”

A túrát egy korabeli ruhába öltözött, nagy tudású, szenvedélyes hölgy vezeti, aki Marie-Anne Lenormand-t, a francia forradalom idejéből származó történelmi figurát személyesíti meg. A sejtelmességet fokozza, hogy a hajdan élt hölgy nem utolsósorban jóslási képességeiről volt ismert. Társaságában felfedezhetjük a krematóriumot, a kolumbáriumot, a temető muszlim, illetve zsidó részét is.

Felnőtteknek és 8 év feletti gyermekeknek ajánlják a programot, és mindenképpen kényelmes cipőt vegyünk fel a sétára!

Hruscsovtól Jelcinig

Más kétórás turistaprogram keretében meglátogatni egy temetőt, és más, ha ott él az ember. Jókora kirándulás volt a kilencvenes évek elején – négyéves moszkvai kiküldetésem idején – kimenni a Novogyevicsij-kolostorhoz, amely  a 16–17. századi orosz építőművészet kiemelkedő, jó állapotban fennmaradt remeke.

A kolostort III. Vaszilij moszkvai nagyfejedelem alapította 1524–ben. Borisz Godunov itt „fogadta el” a számára felajánlott cári koronát. A kolostor területe már a 16. század óta a cári és híres arisztokrata családok, kiemelkedő egyházi és katonai vezetők nyughelye.

A 20. század elején a kolostorfalon túl különálló temetőt nyitottak, ahol a művészet, a tudomány és a politika számos ismert képviselőjét temették el – áthozatták például a borogyinói csata hőseinek maradványait – , egészen Gorbacsovig.

Sajnos, jelenleg nem éppen aktuális időtöltés Moszkvában turistáskodni, ezért a temető meglátogatása sem lehet ajánlott program, pedig sokat lehet itt tanulni az orosz-szovjet történelemről, irodalomról és művészetről.

Az, hogy ki pihenhet itt ma, politikai kérdés, mint minden Oroszországban. Világhírű kutatók, orvosok, repülőgéptervezők (köztük az Iljusinok és a MIG-ek atyja), politikusok, magas rangú katonatisztek, valamint az orosz filmes és színházi világ megannyi személyisége alussza itt örök álmát.

A lista egyértelműen azt tükrözi, kik, mikor, mennyire voltak politikailag megbízhatóak, és kik hoztak dicsőséget a birodalom számára. (Hatalmi szempontból a Kreml fala verhetetlen volt: aktuálpolitikai kérdésnek számított, hogy kit temettek ide a politikusok és a Szovjetunió Hősei közül, és hogy ma is ott nyugszanak-e még).

A nekropolisz számos kiemelkedő személyiség utolsó menedékévé vált. Az orosz szakos tanárok, történészek számára sokat mond Gorbacsovnak és feleségének, Raisza Gorbacsovának a síremléke. Raisza előbb halt meg – már a 91-es puccs után „élő halott” volt –, Gorbacsovot néhány éve temették ide.

De errefelé talált örök békét Nyikita Szergejevics Hruscsov, az SZKP Központi Bizottsága első titkára, a Szovjetunió Minisztertanácsának hajdani elnöke is. Azért „csak” itt, mert megszégyenült államférfinak számított egy időben, ezért nem temették el a Kreml fala közelében.

A szovjet vezető sorsát szimbolikusan – és egy kívülálló számára ellentmondásosan – tükrözi a sírköve. Az egyszerű szoborportré különlegessége, hogy a volt vezető arcát – szögletes szkafanderként –  fehér-fekete függőleges kompozíció veszi körül. Ez állítólag a fényes kommunista jövőbe vetett hit (!) és a tömeges elnyomás sötét örökségének együttesére utal.

Borisz Jelcin sírja a temető központi helyén található.

A széles sírkövön monumentális ráncokban egy vörös porfírból, égszínkék bizánci mozaikokból és fehér márványból készült orosz trikolór fekszik.

A leghíresebb orosz írók, költők és énekesek is itt alusszák örök álmukat. Csehov, Majakovszkij vagy Tolsztoj csakúgy, mint Jeszenyin vagy Voznyeszenszkij. A művészi síremlékek mindegyike szimbolikus alkotás.

Andrej Voznyeszenszkij maga tervezte sírkövét: a sötét gránit ferde, csiszolt felületén mintha egy nagy kőgolyó készülne végig gurulni, amit csak egy kis bronz feszületet tart vissza.

A rendszerváltás előtti időben, amikor sok szovjet filmet láthattunk a tévében és a mozikban, a magyarok jól ismerték a – hazájukban sokszor kevéssé konfliktusmentes életet élő – ottani nagy színészeket és énekeseket. Tudtuk, ki volt Szmoktunovszkij, az egyik legnagyszerűbb Hamlet, Tyihonov, azaz Stirlitz kapitány, Tatjana Szamojlova és Nyikolaj Batalov, a Szállnak a darvak örök szerelmespárja, Oleg Tabakov, aki magyar filmekben is feltűnt, vagy a szépséges Irina Szkobceva.

Viszockij sírja az egyik leglátogatottabb, aki tiltott fenegyerekből lett világsztár – népszerűségébe az is belejátszott, hogy Marina Vlady volt az egyik felesége. Viszockij kedvelt volt Magyarországon is.

Puritán, tiszta, szelektív

Minden ország temetkezési szokásai tükrözik az adott nép lelkületét, vallását, világszemléletét. Az oroszok sokszor vasráccsal jelzik jókora, megvett sírhelyük határát, és, főleg a hírességek esetén, hatalmas kriptákat, síremlékeket emelnek, miközben sok millió embernek még sírra sem jutott.

A svédek viszont itt is az egyszerűségre törekszenek. Rokoni kapcsolatok folytán gyakran jártam-járok svéd temetőkben, ahol nincsenek több tonnás sírkövek és túlzó, hatalmas kripták, főleg azért, mert szinte mindenkit hamvasztanak.

A sírok között kövezett vagy füvesített ösvényeken közlekedhetnek a hozzátartozók. Nem kell botladozni, mászni közöttük, simán végig lehet sétálni. Zúzott kővel vannak felszórva, vagy beültetik fűvel. Ezeket az utacskákat rendszeresen gereblyézik, kigazolják.

Szabályos közönként egyforma padok találhatók, és szépen metszett fák. Sok síron macska- vagy kutyaszobor ül, lehet, hogy a kedvencek is oda lettek temetve.

A svédeknél mindenkinek a jövedelméből levonják az úgynevezett temetkezési adót, amiből a helyi önkormányzat fedezi azoknak a temetését, akiknek nincs hozzátartozójuk, illetve ebből tartják rendben a temetőt és környékét.

Viszont nem kell fizetni a sírhelyekért, ebből következően megváltani sem kell azokat.

Több helyen színesre festett kövek, családról rajzolt képek láthatók, feltételezem, hogy a gyerekek hozták el az elhunyt hozzátartozóknak. Pár méterenként szerszámtárolók állnak, ahol kapa, gereblye, locsolókanna van elhelyezve mindenki számára, aki használni szeretné. Utána visszarakja, nem viszi haza.

Ugyanitt sötétzöld, kúp alakú tölcsérek várják, hogy beletegyük a friss virágokat. Ugyanúgy szelektíven lehet gyűjteni a hulladékot, mint bárhol máshol az országban. A temető egyik végében ingyenes, tiszta (rendszeresen takarított), papírral, szappannal, kéztörlővel felszerelt vécé áll a látogatók rendelkezésére.

Mindebben persze az is szerepet játszik, hogy ebben az országban 200 éve nem volt háború, nem dúlták fel tankok a temetőket, nem történtek titkos temetések és újratemetések.

A temetők makacsok: nem lehet megváltoztatni a múltat, utólag megrendszabályozni a régit. Képük, világszemléletük pontos másolatai történelmünknek, az életünknek.

(A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.)