Segovia - Santa Maria la Real de Nivea. 34 kilométer (plusz 2 kilométer a szállásig). A nap szitáló esővel indult, ami nem volt komoly. Hamar elállt. Viszont az eget felhők borították, így kissé sötét volt a korábbi verőfényhez képest. Délelőtt a komor szürke felhők uralkodtak, délutánra gomolyfelhők játéka alakult ki, majd estefelé teljes lett a napfény, ha lehet erről beszélni.
A római vízvezeték alatt újból átbújtam, és a sétálóutcán folytattam utam, el a csücskösház mellett, ahol előző nap vacsoráltam. Néhol még égtek a boltok éjjeli fényei. Elhaladtam Segovia második neves temploma előtt, majd a főtéren megcsodálhattam a katedrálist.
Az épphogy érezhető eső és a reggel jóleső dinamizmussal töltött el. Az óváros kezdett lenyűgözni, ami később csak fokozódott. Vajon miért keressük a régi helyeket? Miért nem fényképezkednek tömegek egy-egy bevásárlóközpontban? Talán a haszonelvűség nem uralt el mindent korábban. Nem az volt a fő szervezőerő. Hol vannak a mai, díszes, átszellemültséget hirdető épületek?
Fotó: Bózsó Péter
A templomokat csodáljuk, én biztosan. Próbálok a hangulatukkal azonosulni. A leglátogatottabbak funkciója átalakult: belépős múzeummá lettek. No, ilyen gondolataim voltak reggel.
A városból kifelé haladva a folyóhoz kellett leereszkedni, és újabb épületcsodák következtek. A folyó felé még megvan a városfal is. Alkossunk szép dolgokat – jutott eszembe.
A folyón átkelve egy szemközti dombra kapaszkodott fel a sárga nyilak ösvénye, fantasztikus kilátást biztosítva a városra. Segovia nagyon megtetszett, még így átsuhanva is.
Utána megint a különféle füvek ragadtak meg, meg egy óriási templom, amely a városon kívül áll. Mindez a felhők árnyaiban. Úgyhogy a csodálaton kívül nemigen támadtak magvas gondolataim.
Úgy három kilométerre egy kis falu következett, Zamarramala, amely igen rendben volt. Itt van egy új önkormányzati zarándokszállás.
A következő hely innen öt kilométerre Valseca. Nagy temploma van. Egy néni segítségével pecsétet kértem a plébánostól, aki elkísért a paplakba, mivel ott tartja a pecsét éket. Így mindjárt kettőt is kaptam, mert a következő faluban is ő a plébános. Igen kedves ember.
Fotó: Bózsó Péter
Feltűnt, hogy érdekes színes téglalapokat festettek néhány házra. Többet le is fényképeztem. Olyan Sean Cully-s hangulatom támadt, akinek nagy tisztelője lettem, miután jónéhány éve megnéztem a kiállítását a várban.
Kis kérdezősködés után egy olyan boltban kötöttem ki, ami tulajdonképp egy lakás szobája volt. Itt lehetett előre csomagolt élelmiszereket vásárolni. Bolt, evős hely nem volt, legalábbis nem találtam. Volt viszont geomúzeum, mivel a környéken sok geoösvény van. Egyik pécsi barátom, aki ennek specialistája, jutott eszembe.
A következő falu Los Huertos négy kilométerre innen, szép ötszáz éves templommal. Zárva volt, de pecsétem mégis lett.
Fotó: Bózsó Péter
A bár nevű helyen egyetlen vendégként azt rendeltem, ami volt: saját készítésű hamburgert. Az asztalt a kedvemért az út aszfaltjára tette ki a vendéglős. Az asztalon a 2021-2022-es caminós szent év logóját vettem észre. Xacobeo – így gallego nyelven. (Az évhosszabbítást a pápa tette lehetővé a világjárvány miatt, ezért kettő az egy. Ilyen az elmúlt több száz évben még nem volt).
Jó dolog a falu közepén az útnál (úton) ülni. Néha egy öreg a szemközti házból csatlakozott: kiült a ház előtti padra.
Innen egy kilenc kilométeres szakasz következett. Nagyon szép mezőkkel, tágas láthatárral. És háttérben a teljes hegyvonulattal Madrid felé, amin gyalog keltem át.
Fotó: Bózsó Péter
A következő falu, Añe, kicsiny régi templommal csak kevés házból állt. Bolt, szállás, kocsma nincs. Csap se volt. Több ház elhanyagolt volt, szegény környéknek nézett ki. Egy kislány ült a házuk teraszán, egy pokrócok alatt fekvő öregemberrel beszélgetett. Tőle kaptam vizet. Az elmúláson gondolkodtam.
A falu szélén volt egy teljesen új játszótér. EU-s pénzből? Úgy tűnt, hogy az ittlakóknak másra lenne szükségük. Ez felbosszantott. Gondolatban különféle ötletekkel segítettem a helyieket.
Hat kilométer következett, és teljesen eltűnt Segovia a háttérből. Viszont nagy meglepetésben lett részem: sötét fenyők erdeje, homokos talajon. Fantasztikus látvány.
Egy helyen gyanta kinyerésére csapoltak majd minden fát. Ott lógtak a kis kannák a törzseken.
Egy kicsit nagyobb falu következett, Pinilla Ambroz, csappal, két látható lakóval és egy elhanyagolt régi templommal. Bár, bolt itt sem volt. Milyen jó, hogy ott ettem, ahol lehetett! Viszont a bárban nem töltöttem a telefonom, és kezdett lemerülni.
Telefon és internet nélkül egyáltalán tudnék ezen az úton menni? Rá merem-e magam bízni a (néha hiányzó) sárga nyilakra? Mennyire bízom abban, hogy jön a megoldás?
Fotó: Bózsó Péter
Csak néhányat fényképeztem a következő hat kilométeren. Kezdtem fáradni és izzadni.
Beértem a célállomásra, egy kisvárosba. Mindenáron tölteni akartam a telefont. Egyszázalékos töltöttségnél kinéztem egy éttermet, és gondoltam, hogy a kellemeset összekötöm a hasznossal. Zárva volt, de a szomszédban, ami talán az étterem része volt, kaput festett egy hölgy.
Az apuka pakolászott, és a fia valami hangszórófélét akart beállítani, több hosszabbítóval. Kértem egy kis áramot, és hideg sört is kaptam hozzá ajándékként.
A város katedrálisa szép, a mellette lévő kerengőbe külön lehet bemenni. Itt a templomban egy pecsételős, fiatal lány ült. Nem hiszem, hogy aznap sok zarándok megfordult itt, mivel akikkel megismerkedtem, azok Segoviában maradtak még egy napra. A templomban körbejárva nem lehetett nem észre venni a fakazettákat a padlón, mivel nyikorgott. Szerintem sírokat zárt le, máshol kőből van.
Innen még két kilométert kellett az útszéli motelig gyalogolni. Az előző napi telefonos foglalásom sikeresnek bizonyult. A bejáratot alig találtam: rossz helyen nyitottam be, utána meg nem hittem el, hogy a WC (asseos) feliratnál kell bemenni a recepcióra. Ott a jó ajtót csak másodjára tudtam kinyitni, és a szobába való bejutással is megizzadtam. Most próbálom megfejteni, hogy ennek mi az égi üzenete. Elvégre zarándokúton vagyok!
Holnap ismét hosszú napot tervezek, de végre jön az első zarándokszállás! Itt nem lehet foglalni, telefonálni sem lehet. Ezért némi kutakodás után a kis falu bárját hívtam fel, hogy nyitva lesz-e holnap a szállás. Igen, hangzott a válasz. Már alig várom, hogy odaérjek!
(Folytatjuk.)
Az El Camino-cikksorozat (Világjáró Extra) többi részét itt lehet elérni.
A Világjáró cikkeit itt olvashatják.
A zimbabwei hatóságok kétszáz elefánt leölését engedélyezték, hogy élelmiszert biztosítsanak az elmúlt évtizedek egyik legsúlyosabb aszályától szenvedő lakosoknak. 
