Hágók, hegyek és megérkezés az utolsó ágyba – az El Caminóról jelentjük

La Robla – Poladura de la Tercia, 23 kilométer.

Reggel a többiek mocorgására ébredtem, mert a mobilomat a közös helyiségben/konyhában töltöttem. Így viszonylag későn, nyolc órakor indultam, de nem bántam, mert így már reggeli fény volt. Reggelente már elég hideg van. Többen kesztyűt húztak. Ha látok majd Asztúria fővárosában egy egyszerűbb darabot, akkor én is veszek majd.

Az út aszfalton vezetett egy hosszabb szakaszon, először egy kisebb folyó mellett. Két 18. századi kőhíd is volt – az első a nagyobb, a lámpák a pilléreken oldalt voltak.

Vasút is futott párhuzamosan és elektromos vezetékeket is lehetett mindenütt látni. Az út mellett kis házak álltak, amelyek között több régi is akadt, erkéllyel.

Az autóút mellett hirtelen régi templom termett egy patak partján. Szépen rendbe hozták a mellette lévő melléképületet is. Santuario del Buen Sucesónak hívják.

A vasúttal folytatott bújócska után beértem egy nagyobbacska helyre, melynek neve La Pola de Gordon. Itt volt egy nyitva lévő bár. Be is tértem. Szépen sorban jöttek a többiek és mind lehagytak.

Egy nagyobb szendviccsel birkóztam, és végül legyőztem. Azt a taktikát alakítottam ki, hogy ha van mit, akkor eszem, mivel kevés a nyitva lévő vagy egyáltalán létező hely. Boltot nem láttam.

Az ehhez közel lévő Beberino falu után kezdődtek a sziklák.

A műúton kellett haladni, sok kanyarral. Itt is állt egy kisebb templom az út mentén. Persze ez is zárva volt. Egyre vadregényesebb lett a táj, nagy sziklákkal – és villanyvezetékekkel. Ilyen a mai természet, állapítottam meg. Mindenütt az emberi tevékenység nyomát látni. Ezért többnyire beleveszem a kábeleket a fotókba, mert ez a valóság, így “természetes”.

Hirtelen felfedeztem, hogy valami állat áll a sziklán. Aztán továbbra is ott volt, nem mozdult. Kecske? Juh? Közeledve kisebbnek tűnt. Juhászkutya, farkas? A mozdulatlansága végül leleplezte. Lemez szobor volt, olyan, mint korábban a zarándokokat megtestesítők.

Az utolsó falu, Buizas következett a nagy emelkedő előtt, több rendbe hozott házzal és sok eladó épülettel. Még egy El Tirol nevű ház is volt! A faluban működik zarándokszállás, úgy tűnik, a volt iskolában.

Az emelkedő enyhébb és kisebb volt, mint amitől tartottam. Jól ment.

Egyre magasabbról egyre szebb kilátás nyílt a hágó ezen, déli oldalán a falura, ahonnét jöttem. Az út ösvénnyé alakult, a növényzet fogyatkozott és végül csak bokrok voltak, meg a fő látványosság, a különféle alakú sziklák. A kikericsek is ismét feltűntek, ezzel emlékeztetve a Madrid közelében lévő hegységre. Nagyon szép környék!

A túloldalon egy tágas völgyre lehet rálátni, a távolban hasonló hegylánccal. Ezeken a hegyeken kevesebb a fa, nagyok a sziklák. Az út nem ment le a völgy közepén álló faluba, hanem oldalvást a hegyoldalban haladt. Mivel növényzet itt alig akadt, fantasztikus volt a kilátás!

Egy helyen egész meredek sziklás rész is volt, majd egy gondosan odaépített feliratos pad.

Úgy számoltam, hogy utolsónak érek be. A nyugalom érzése szállt meg. Tudtam, hogy 12 ágy van csak a szálláson, annyi, mint az apostolok száma, de azt éreztem, hogy az enyém lesz az utolsó.

Nem tudtam megmagyarázni ezt az érzést. Az ágyakért folyó beérkezési verseny hidegen hagyott.

És így lett. Ahogy beléptem az egyetlen szobába, valaki azt mondta, hogy az utolsó ágy ott felül az enyém. A valaki a brazil Paolo volt, aki mégsem ment taxival a közeli nagyobb faluba szállásért. Persze ez azt is jelentette, hogy a számomra megtett foglalása sem élt. Ismét szerencsés embernek éreztem magam.

Sőt, élelmem is volt még: csomagolt sajt és sonka, bontatlanul. Valamint kétnapos kenyér, amely nem száradt ki. Így nem csatlakoztam a taxival a közeli helyre vacsorázni menők táborához. Ezzel azt a fogadalmam is meg tudtam tartani, hogy repülőtértől repülőtérig végig gyalog megyek. Szóval, ebben is szerencsém volt. Mivel a kis társaság elment, nyugodtan zuhanyozhattam, moshattam. Nem kellett sorba állnom.

Este kis beszélgetés volt kint a padokon. Megismertem egy kanadai házaspárt, akik ugyanazon az útvonalon mennek Santiagóba, hasonló tempóban. Egy francia nővel, Carole-lal is beszélgettem. Igen szép képeket posztolt. Egy nagyhangú spanyolt elneveztünk hangosbeszélőnek, de épp lámpaoltáskor konkurense akadt. Egy kutya kezdett hosszú, hangos ugatásba.

Mivel holnapra Carole folyékony spanyol tudása révén van foglalt szállásom, a következő napot nagy nyugalommal várom. (Az önkormányzati, előre nem foglalható olcsó helyen 15 ágy van. De van helyi szállás is több, drágább szobákkal.) Lesz időm a kapaszkodókra.

Az El Camino-sorozat (Világjáró Extra) többi részét itt lehet elérni.

A Világjáró cikkeit itt olvashatják.