Sahagún - Reliegos 31 kilométer.

A Szent Keresztben reggelit is adtak, ami az előző napi vacsora maradékait is magában foglalta. Ugyanis kérték, hogy mindenki hozzon valamit a vacsorához. Én azt a sajtot ajánlottam fel, amit már egy napja hurcoltam. Mindenképp meg kellett volna enni, de így jól jött ki a lépés. Reggelinél elbúcsúztam Conchitától. Reggel nyolckor indultam.

Ezen az úton, a francia úton mindig sok a zarándok. A hajnali hullám már úton volt. Ők nem várják meg a napfelkeltét. Van, aki kifejezetten szeret sötétben indulni. A később kelőknél messzebbre mentem, így egy idő után ők lemaradtak.

A reggeli tömeget délután majdnem magány váltotta. Az utat, amely legtöbbször kettős ösvény, de van hogy háromszoros is, végig platánfák szegélyzik. Ez a fő jellemzője ennek a szakasznak. Áldott aki ültette, mert árnyat adnak. Van ahol még egész fiatalok a fák, vagy csak ritkábban állnak. Az út szinte végig autóút mellett halad.

A gyaloglás megkezdése szürreális pillanatot hozott. „Jó utat”, „Buen camino” köszönésekkel előztem meg zarándokokat, lendületesen indultam.

Egyszer egy sertéstelep mellé értünk. Kihallatszott az állatok visítozása. Az elhaladó autók zaja is hátteret adott, egy középkorú pár pedig hangszóróval vonult, amivel amerikai jézusos szöveget hallgatott hangosan.

A hangszórós zarándokok engem kifejezetten zavarnak. Ne bömböltessék! És ilyenkor a fülhallgatóra gondolok. Jézusra visítottak a malacok.

Az első falu, ahová megérkeztem, Bercianos del Real Camino ismerősnek tűnt. A Leónig vezető kétnapos szakaszt bejártam már az első camino utamon 2018-ban. Az emlék csak lassan tört utat magának. Az első bár nem volt szimpatikus – talán azért, mert rögtön a falu elején volt – és én inkább a főteres, templom közeli helyeket kedvelem.

Már majdnem kiértem a faluból és mindenképp be szerettem volna ülni valahova. A főutcán semmi, de egy kis tábla jelezte, hogy balra van egy bár. Több kis utcán, kacskaringósan jutottam el a helyhez, egy jellegtelen emeletes új épülethez.

Ekkor villant be, hogy az étterem szállás is, és hat éve itt szálltam meg. Betértem, de ezt a tényt nem akartam a pultosnak, szerintem tulajdonosnak is elmondani. Elég volt belül felidézni. Innen már az emlékek alapján találtam meg a zarándokútra visszavivő faluszéli utcát.

Nem mindig jó visszatérni oda, ahová pozitív élmény fűz. Másodjára már nem olyan.

Az útelrendeződés nemigen változott: platánsor. Csak a szél kezdett egyre erősebb lenni. A következő faluban El Burgo Raneróban összefutottam a Szent Keresztből ismerős két olasz fiúval. Ők hamarabb indultak.

Itt akartam ebédelni, mivel a nap második részében hosszú út várt még rám. Egy éttermet találtam nyitva. Volt napi leves, rendeltem, és mivel sült hal nem volt, ezért házi készítésű marhaburgert ettem. A pincérnő a vállamat lapogatta, majd átölelt és lefényképeztetett bennünket egy vendég nővel. Nem igazán értettem a helyzetet, de nem ellenkeztem. Persze az én telefonommal is kértem egy ismétlést. A leves és a burger is finom volt.

A szemközti asztalnál galambhajú német hölgy ült, és az útikönyvét lapozgatta aggodalmas képpel. Itt akart volna megszállni, de nem volt már hely – vettem ki egy korábban elkapott beszélgetésből. Mikor útnak indult, megszólítottam és azt mondtam neki, hogy minden jóra fordul majd. Valami miatt késztetést éreztem, hogy ezt mondjam. Nem vagyok egészen biztos abban, hogy helyes volt. Jószándékunkat se erőltessük másra. Hol a határ?

A szél egyre erősebb lett, ha nem tartom, akkor elfújta volna a sapkám. Természetesen túlbiztosítottam magam és előkerült az útra vásárolt csősál, most éppen sapka funkcióval. Az úton jobbára csak a hangszórós pár tűnt fel. Előzgettük egymást.

A célállomás Reliegos falu. Itt van a híres Elvis kocsma, amely ma zárva volt, gondolom, az utószezon miatt.

Szállást keresve leszólítottam egy ténfergő férfit. Elmondása és internetes ellenőrzés után a hely, ahol ő szállt meg, szimpatikus volt. Azonban már nem volt hely.

Az önkormányzati zarándokszálláson éjszakázom. Itt nincs vacsora, csak konyha. A két olasz fiatalember felajánlotta, hogy ehetek a paradicsomos, tonhalas tésztájukból. Az útról beszélgettünk, az elnéptelenedő falvakról és a vályogépítészetről. Kissé elhúzódott a beszélgetés, amelybe egy Amerikában élő koreai ápoló és két francia frissdiplomás lány is beszállt.

A vízhólyagot gyógyulni láttam, de a fáradtság miatt egy szabadnapot tervezek holnaputánra, Leónban.

(Folytatjuk.)

Az El Camino-sorozat (Világjáró Extra) többi részét itt lehet elérni.

A Világjáró cikkeit itt olvashatják.