Salas – Tineo, 20 kilométer.

Reggel kényelmesen indultam. A szálláson volt reggeli. Kávé volt kitéve, pirítóshoz kenyér, a hűtő legfelső polcán vaj, lekvár és tej. No, meg édes keksz.

A szép kisvárost, vagy inkább falut elhagyva emelkedett az út. Erdőben futó kavicsos út. Találkoztam az ausztrál párral. Paul a botjáért indult vissza, egy holland pár férfitagja pedig a felesége telefonjáért ment vissza. Mindent végiggondoltam, hogy mit hagyhattam ott. Egy viccet is elsütöttem a hollandoknak, nem sikerült igazán jól. Nem biztos, hogy amit viccesnek találunk, az másoknak is az.

Egy kitérőt bevállaltam egy kis vízeséshez. Megérte.

Egy másikat is egy közeli zarándokszálláshoz, ami egy magában álló szép kis ház volt. Már messziről kinéztem magamnak. Az útjelző tábla szerint bárt is üzemeltetett, ezért elhatároztam, hogy betérek.

Kint kis kolomp szolgált csengőnek, de inkább benyitottam. Szólt a zene. Kellemes nappali kanapéval, kis konyha. Sehol senki. A falon gitár.

Ekkor mérges törpe ugrott elő a privát feliratú szobából. Miért nem csöngettem, ha egyszer ki van írva, és a bakancsom is vegyem le, ha a nappaliba kívánkozom.

Nyitva van? – kérdeztem. Kávét tejjel? – Igen. Van papucs, ha kell. És oda üljek le! – mutatott a padra, pedig én a kanapéra vágytam, de nem mertem ellenkezni. Van pirítós is. Kihozta, kiment, rám sem nézett. Megittam, megettem.

Mikor a fizetésre került a sor, mondta, hogy adomány alapú. A saccolt kávézós árnál többet adtam, majd köszönés nélkül távoztam. Dúltam, fúltam. Ha valaki utálja az embereket, akkor miért megy vendéglátósnak? Ha bezárta volna az ajtót, akkor mindenki csenget. Miért tolta ezt rám? Ha adomány alapú, akkor mélyen a szemébe nézve mondhattam volna, hogy “Nada!” azaz semmi. Ezt később elvetettem.

Ha adomány alapú, de valaki ebből akar élni, az szerintem nem tisztességes. Frusztrálja az erőltetett “adakozót”. Szerintem így, nyomás miatt, legtöbbször a piaci ár fölött adnak. Lehúzó taktikának éreztem.

Az emelkedő és a kibontakozó szép táj feledtette belső zúgolódásom. A hegytetőn szél fújt, kissé hidegebb lett, de hamarosan beértem egy kisebb faluba, ahol volt egy bár.

Megláttam a spanyol Sergiót Victoriából és meghívtam egy sörre. Előttem sodort gyógynövényes, dohányos cigit. A nyelvi korlátok miatt nem igazán tudtunk beszélni, de jó akartam lenni.

A kora délután többnyire erdei utakon telt, tehenekkel és szórványos zarándoktalálkozásokkal. Egy helyen nyitott templom, szép kihelyezett pecséttel. A zúgolódás után megnyugvást hozott.

Kellemesen gyalogoltam. Jól esett a mozgás, kicsit bele is feledkeztem. Kevésbé figyeltem a külső tájra.

Újabb templom. Piros pecsét. Itt ismét összefutottam a két lengyel lánnyal. A korábbi spanyol férfi kísérőjük helyett most egy francia akadt.

Már majdnem beértem a célba, Tineóba, amikor mögülem matatást hallottam. Nem volt benne a túrabotok kopogása. Hátranéztem, és megláttam a kaszást! Egy öreg paraszt vállára vetett kaszával közeledett. Az áthallás miatt megrettentem. Ugye nem értem jön? Hál istennek, egy másik úton elfordult.

Rettenetes dagonyázós, pocsolyás rész következett.  A mély sarat csak az út szélén sorakozó vagy kiálló köveken lehetett kikerülni. Itt viszont szögesdrót-kerítés volt, aminek tartóoszlopai már jórészt kiestek és csak a szögesdrótokon lógtak. Egy ideig ügyesen mentem, de egy helyen beestem a drótok közé, mivel az egyik oszlop semmit sem tartott. Felszúrtam az ujjam.

Gyerekkori vidéki tapasztalattal szívogattam a vért, amikor észrevettem, hogy az alkaromat kissé felvágta és több helyen kiszúrta a drót. Kötszerem nem lévén hagytam, hogy csíkokban folyjon a vérem, és így megalvadjon. Mire a városba értem, már nem csöpögött.

A tetanusz miatt aggódtam. Fel is hívtam Tamás barátomat, aki igazolta aggodalmamat: kérjek nyugodtan injekciót.

Drámai bal karommal némi kérdezősködés után egy patikába mentem, onnan az egészségközpontba irányítottak. Nyitva volt. Recepció, EU-s biztosító kártya, személyi. A szögesdrótot lefényképeztem, hogy legyen mit mutogatnom a helyzet jobb megértetése végett.

Az asszisztensnő letisztította a sebem, majd bekente, leragasztotta. Már mentem kifelé. És a tetanusz? A doki tanakodott: vajon hatrészes oltást kaphattam annak idején?

Hatalmas szerencsémre Tamás tud spanyolul, így konzultált a spanyol orvossal és megkaptam az emlékeztető oltást.

A szállásom egy négycsillagos hotel zarándokoknak fenntartott részében van. A WC-lejárón keresztül lehet megközelíteni vagy kívülről. Egy zacskóval védtem a sebemet, miközben bal kézzel zuhanyoztam.

Szobatársam a vancouveri Amir, aki zarándok, de dolgoznia kell innen is. Éjjel nem fogom zavarni, mert a társalgóban fog hajnalig dolgozni. Elismerésem, hogy ilyet is bevállal a Caminóért. Csak két hetes szakaszokban tud haladni, mivel nem adnak neki hosszabb szabadságot.

A főtéren a német Luissal találkoztam. Jót beszélgettünk. Kicsit el volt kenődve, próbáltam lelkesíteni. Szerintem sikerült. Az Alzheimer-kór kémiájából doktorált, de már nem igazán érdekli. Most a német Geo magazinnak ír cikkeket, de decemberben lejár a szerződése. Régebben festett, azt szerette. Rábeszéltem, hogy csatlakozzon a hotel átalakított kolostorban lévő éttermében elfogyasztandó zarándokmenühöz. Nem szeret ilyenre pénzt kiadni.

A vacsoránál felbukkant az ausztrál pár, Lilly és Paul, valamint Luis és Kristien Dániából.

A rendes menüben vaskos árak voltak, zarándokmenüt kértünk. Oldalsó asztalhoz ültettek. A “csumizás” jutott eszembe régről. Jelentése: a kispénzű vendégek – többnyire nyugdíjasok – a menüre hajtanak.

A skót Lilly elmesélte, hogyan ismerkedett meg Paullal Londonban. Két hét múlva lesz az eljegyzésük. Luis kapott egy ajánlatot, hogy segítenek neki állást találni Sydney-ben. Korábban a vacsora jó “mellékhatásai” miatt is győzködték Luist, hogy a közös étkezésre kiadott összeg nem kidobott pénz. No lám: a “mellékhatás”!

Kellemes mellékhatásokat Önöknek is! Holnap szerencsére rövid szakasz jön. Majd “nyalogatom sebeimet”.

Az El Camino-sorozat (Világjáró Extra) többi részét itt lehet elérni. A Világjáró cikkeit itt olvashatják.