Pola de Lena – Oviedo, 32 kilométer.

Pola de Lenából negyed kilenckor indultam. A négy szimpatikus spanyol, illetve a holland mama a fiával nem keltek korán. Reggel még a kisvárosban kihasználtam az egyik nyitva lévő kávézót, sőt egy kis fánkot is bekebeleztem. A kínálkozó lehetőséget, ha szerényebben adatik, ki kell használni!

A kisvárosból kivezető út egy lakótelepen keresztül vitt. Biztos ilyen helyekre költöznek be a környékbeli kisebb elnéptelenedő falvakból – gondoltam. Más életforma.

Hosszabb aszfaltos út következett, de sok kis virág nekem nyílt. Le is fényképeztem őket, hegyekkel a háttérben. Kellemes reggel, melegebb idő volt, körülbelül 15 fok. Az élet apró szépségeire gondoltam.

Egy ipartelep mellett is elhaladtam. Itt legalább van munka! Az épületek valóban kocka alakúak, egy-két színnel absztrakt módon díszítve. Nemzetközi jellegtelenség? A helyi stílus abszolút hiánya?

Ösvény következett, emelkedővel. Egy elhagyott iskola mellett vitt az út. A szomszédos házból a kutyák ugatására kinézett a házigazda asszony. Némi mutogatással egybekötve mintha azt mondta volna, hogy annak idején ő is oda járt.

Mire lehetne használni a környéken, gondolom, nagy számban üresen álló kis iskolákat? Egy része lehetne szálló hátizsákosoknak. A többi? Közösségi ház bárral? Egyre több a horeo, a lábakon álló magtár.

Az út érdekes fordulatot vett: egy lakattal lezárt kapu és birtokkerítés, valamint egy kerítéssel körülvett benzinkút között embernyi résen nyíló gazos ösvényen haladt tovább. Mint később megtudtam, a kanadai pár, akik hajnalban jártak erre, nem is vették észre, és a nagyforgalmú műúton folytatták. A benzinkút kerítésén átnyúlva egy markoló épp a sűrű gazt pucolta el. Tiszteletemre abbahagyták a munkát.

Innen a műút melletti árokba kerültem, hisz páfrányok között erre vitt az út. Buja növényzet, párás levegő, kis vízfolyások. Üde táj, kissé őserdei hangulattal. Gyakran kellett a növények közt átbújni.

Egy újabb ipari rész jött, ahol egy régi csarnokot szépen felújítottak. Téglaépület, külső díszítéssel. A korábban látott modern ellentéte –olyan értelemben is, hogy ez most üres. Funkciótlan, míg a mai üzemel.

Egy folyó mellett haladtam tovább, és máris ott volt Uxo kisvárosa. Román kori alapokon álló templom, a templomkertben garázsok. A templom zárva, mellette bár: itt találkozom a szimpatikus spanyolokkal. Elbúcsúztunk, mivel ők két nap alatt jönnek Oviedóba, míg én egy nap alatt, hosszabb szakaszt bevállalva. Jó volt velük újra és újra találkozni.

Uxóból kimenet az út a következő városig egy folyóparti aszfaltos sétány, lámpákkal és néha padokkal. Városias környezet. Csak egy helyen, egy nagy mezőn keresztül van ösvény. Megjelentek a kutyás emberek. Vajon a fényképezésükhöz milyen engedélyre van szükség? Az utcai fotózást megölték-e a személyiségi jogok, amit meglátásom szerint csak a “fontos emberek” védelmére találtak ki? Kit érdekelnek a közemberek jogai? – méláztam magamban.

A már nagyobbacska város, ahová beér az út, Mieres de Camín. Itt nagy a nyüzsgés. Sokan vannak. Lakótelepek. Az út a folyó mentén vezet a sétányon. A folyó két betonfal között fut. Partjára lemenni képtelenség. A város a folyó innenső oldalán jószerivel egy utca, és kezdődnek a hegyek. Mindkét oldalon vasút fut.

Javarészt autójavító műhelyek előtt haladtam el, majd egy gyaloghídon átmenve értem a városba. Kellemes kávézók, üzletek és egy nagy park, de az összes épület magas, lakótelepszerű új építmény. Ilyen helyen lüktet az élet? A templom is újabb, bár nem modern, de így is “kiszorult” a város szélére.

Kifelé haladva egyre több a lepusztult épület, de az elhagyatottak mellett itt többen laknak is. Szomorú érzés kerített hatalmába, megcsapott az igazi szegénység szele.

A táj a hegyek között nagyszerű, de az együttérzés miatt nem igazán tudtam élvezni. Ha egy-egy házat fel is újítanánk, az sem segítene az összképen. Ez más, mint korábban, ahol csak szórványosan voltak házak. Itt sem állnak sűrűen, csak sok van belőlük.

Az út felment a domboldalba. Végig aszfalton haladtam, kacskaringós úton. A szórvány házak egy-egy falut alkotnak. Ki is van mind táblázva. Ha véget ér az egyik, rögtön kezdődik a másik. Egyre magasabbról egyre fantasztikusabb kilátás tárult elém a hátul húzódó többszörös hegyvonulatokra. Alattam jól működő feldolgozóüzemek.

Ekkor tudatosult bennem, hogy valamilyen bányavidéken járok. Valószínűleg a korábbi bányászélet elmúlta hozta el a hanyatlást a környékre. Innen a sokszor nagy, díszes épületek enyészete.

Alaposan fel kellett kapaszkodnom. A nagy forgalom egy alagútba futott alattam. Lehet hogy amin jártam, az alagútépítés előtt a főút volt?

Majd tehenes rétek mellett le a völgybe, ahol újabb kisváros: Olloniego.

Itt a templom mellett felfedeztem a bányászat jelképeit egy emlékművön. Egy szendvics elfogyasztása után mentem tovább, a bár tulajdonosa egy kéttenyérnyi nagyságú kulccsal követetett. A főút mellett lévő nagy horeót, magtárolót nyitotta ki. Most fém söröshordók és miegyéb van benne. A kisváros szélén középkori erődítmény és egy kőhíd romjai.

Egy másik, kétszáz éves hídon áthaladva, újabb hegyen át közelítettem meg Oviedót. A városhoz közelebb egyre több a szép, lakott tanya. A városba járók élhetnek itt.

A telefonom egy százalékra merült, mire a szálláshoz értem. Épp aggódtam, hogy hogyan fogom jelezni érkezésem a beengedős helyre, amikor nyílt az ajtó, és beengedtek.

Zuhanyzás után épp vacsorázós helyet kerestem, amikor a katedrális előtt rábukkantam a kanadaiakra. Meginvitáltak. A helyben lakó portugál Rui ült még velük, aki a brazil Paulo jóbarátja, akivel egy korábbi zarándokúton ismerkedett meg.

Később Paulo is csatlakozott, felidézte a szerencsésen végződő eltévedéses kalandját, amikor is helikopterrel mentették ki. Egy elágazásnál az útleírás által nem ajánlott, csak vérprofiknak alkalmas hegyi útvonalat választotta. Kezdetben ment vele még valaki, de egy idő után otthagyta.

Miután eltévedt, lecsúszott egy meredélyen. Helyzetét megadva kért segítséget a kanadaiaktól, akik azt mondták neki, hogy csak pár száz méter és kint van az úton. Igen ám, de egy hatalmas szakadék tetején volt az út fölött. Miután hívta a segélyszámot és megadta koordinátáit, a diszpécser helikoptert küldött a veszélyes lejtőre a szakadék felett.

A főtér kávézója után Rui egy garantáltan kiváló és helyi étterembe vitt minket. Tömve volt, de az emeleti különteremben intézett helyet nekünk. A helyi almaborból, amit cidrnek hívnak, jól kijutott. Magasból öntik a pohárba, hogy felszabaduljon némi szénsav, ami a jellegzetes ízét adja. Egyszerre keveset töltenek, de azt illik gyorsan meginni, mielőtt elillan a szénsav. Alacsonyról kiöntve, szénsav nélkül élvezhetetlen.

Végül Ruiz nagylelkűen az egész asztaltársaságot meghívta! Szerencsés ember vagyok.

Az El Camino-sorozat (Világjáró Extra) többi részét itt lehet elérni. A Világjáró cikkeit itt olvashatják.