Mélykék mágia – bejártuk Európa legcsodásabb szigetét

„Hoppá” – kiáltok fel önkéntelenül, amikor kilépünk a hajóból, és megpillantjuk Caprit. Harminc fok, vakító napfény, mélykék tenger – a kikötőben jachtok ringatóznak, lengén is jól öltözött emberek járnak-kelnek, a közelben pedig ott magasodnak a sziget jellegzetes, meredek sziklái.

Mindent áthat a jólét, az elegancia és a nyugalom – egy hely, ahol szinte csak jó dolgok történhetnek.

Gyalogút a hegyre

Caprira eljutni egyébként nem olyan bonyolult és drága, mint azt elsőre gondolnánk. A közeli Nápolyba – ha szerencsénk van, és rugalmasak vagyunk – már néhány tízezer forintért el lehet repülni, onnan pedig a belvárosból induló kompokkal egy-másfél óra alatt elérhetjük a szigetet, fejenként oda-vissza 30-60 euróért, attól függően, hogy melyik hajótársaságot és járatot választjuk.

Turistákból természetesen itt sincs hiány, mégis van valamiféle „szűrő”. Ide már nem jut el mindenki, és a nagyvárosokra jellemző „csordafíling” is csak mérsékelten van jelen. Utoljára a Comói-tó partjánál, a mesés Varennában és Belaggióban volt ilyen érzésem.

A parton rögtön egy heggyel találjuk magunkat szembe, amelynek tetejére – azaz Capri belvárosába – két módon juthatunk fel: a szerpentineken száguldozó kisbuszokkal vagy gyalog.

Mi utóbbit választjuk, és nem bánjuk meg: ahogy haladunk felfelé a szűk, hangulatos, villákkal és ciklámenszínű virágos fákkal szegélyezett gyalogúton, úgy tárul fel előttünk a tenger és a sziget szépsége. Az út meredek, és tempótól függően fél-egy órába is telhet, míg feljutunk, de minden fáradtságot megér.

Már a rómaiak is szerették

Eszembe jut, hogy bő kétezer évvel ezelőtt talán pont ezen az úton kaptattak felfelé a Római Birodalom költői és császárai.

A sziget ugyanis már az ő idejükben is kedvelt üdülőhely volt – Augustus császár például templomokat, villákat és pompás kerteket építtetett itt, hogy nyugodtan élvezhesse „magánparadicsomát.”

Utódja, Tiberius szintén számos villát hozott létre a szigeten – a leghíresebb a Villa Jovis, amely az egyik legjobb állapotban megmaradt római kori villa Olaszországban. Tiberius Kr.u. 27-ben ide költözött Rómából, és innen irányította a birodalmat haláláig, Kr. u. 37-ig. Persze nemcsak a szépség vonzotta, hanem az is, hogy itt kisebb volt az esély arra, hogy megmérgezik vagy tőrt döfnek a hátába (ami a római császárokkal elég gyakran megesett).

Tiberius kicsapongó partikat is tartott a villában – legalábbis ezt beszélték anno a rómaiak –, és a helyet ma is belengi a szabadosság érzése. A jelenkor sajtójában a „Szerelem szigete”-ként is emlegetik, ahol a gazdagok úgymond elengedték (és talán még ma is elengedik) magukat. 

Capriért persze nemcsak a gazdagok, hanem a művészek is rajongtak és rajonganak – előszeretettel időzött itt például Rainer Maria Rilke, Thomas Mann, Pablo Neruda vagy éppen Norman Douglas is.

Na de vissza a gyalogúthoz, ahol a csúcs előtt pár méterrel egy díszes, kék csempével kirakott és rajzokkal díszített luxustoalett várja a megfáradt látogatókat – itt még az ilyesminek is megadják a módját.

Mindennek persze megkérik az árát: Caprin minden minimum 2-3-szor drágább, mint Nápolyban, és – hacsak nem hátizsákból eszünk-iszunk – egyetlen nap is meglehetősen megterheli a pénztárcákat.

A panoráma, amit kapunk a hegytetőn, ugyanakkor tényleg varázslatos: a meredek hegyoldalt színes villák díszítik, az utak mentén pálmafák lengedeznek a kellemes szélben, a távolban pedig hajók araszolnak a mesésen kék Tirrén-tengeren, a háttérben a Vezúvval.

Óriások a tengerben

Magunkba szívjuk a látványt, aztán leereszkedünk a sziget másik oldalára. A keskeny, meredek út ugyanolyan gyönyörű, mint felfelé: díszes villák, kövekkel kirakott kerítések, virágzó fák szegélyezik. Néha szembejön egy csapzott hajú fürdőző, az árnyékban macskák nyújtóznak.                 

Körülbelül negyedórája araszolunk lefelé, amikor egyszer csak elénk tárul Capri egy újabb csodája:

A Faraglioni három, a tengerből kiemelkedő óriásszikla – sajnos nincs időnk közelebbről szemügyre venni őket, de a távolból is lélegzetelállító látványt nyújtanak. És csodás az összkép is: zöld hegyoldal, kéklő tenger, kecsesen ringatódzó jachtok, színes napernyőkkel borított strandon nyüzsgő tömeg.

A mintegy 100 méter magas sziklák neve a görög „pharos”, azaz „világítótorony” szóból származik – az ókorban tüzeket gyújtottak a tetejükön, hogy így navigálják a közeledő hajókat. És természetesen már az ókori írók is megörökítették: Vergilius például a szirénekkel kapcsolatos mondakörben említi őket egyik eposzában.

Az ókori rómaiaknak a sziget ezen sarka volt a kedvenc helye, és úgy építették gigantikus villáikat, hogy jó rálátásuk legyen a sziklákra.

Tényleg van bennük valami enigmatikus – mintha megkövült óriások néznének vissza ránk sok ezer év távolságból.

Barlang és hullámok

A három szikla egyikében van a legendás Blue Grotto, azaz a Kék-barlang is, amely a fénytörés miatt kék színben pompázik, és szintén nem áll távol a misztikától – Tiberius alatt nemcsak az uralkodó személyes úszómedencéjeként, hanem tengeri templomként is szolgált, számos szobor díszítette.

A barlanghoz sajnos nem jutunk el, és fürdőruhát sem hoztunk, de a zsúfolt strandra azért lemegyünk pár percre – arra gondolok, hogy mekkora flash lehet itt éjjel, teliholdnál fürdeni. Aztán leveszem a szandálom, és hagyom, hogy a lábamat lassan körbenyaldossák a hullámok.

Mintha Capri arra akarná emlékeztetni a jelenkort, hogy milyen is az igazi élet. Egy jel a nagyon távoli múltból – egy rég elsüllyedt világ egyetlen megmaradt darabkája.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.