Bár akkor már bő egy hete Délkelet-Ázsiában, egész pontosan Vietnamban voltunk, a kambodzsai határ átlépésekor azért volt bennünk némi aggodalom. Kelet-Kambodzsába érkeztünk, egy olyan, akkor éppen nemrég megnyitott határátkelőn, amelyen keresztül semmilyen menetrendszerinti közlekedés nem volt, mi a közeli város piacára árut szállító kisteherautóra felkérezkedve jutottunk el a határ vietnami oldalára, a senki földjét túrahátizsákokkal a hátunkon, gyalog szeltük át, a kambodzsai határőrök hosszasan nézegették a számukra teljesen ismeretlen útlevelünket.

Kelet-Kambodzsa a világ egészét tekintve is igencsak isten háta mögötti és szegény vidéknek számít, Közép-Vietnamból átlépve is szembetűnő a különbség, betonutak mutatóba sincsenek, egy pillanat alatt olyan világ tárul az ember szeme elé, amit én korábban csak az afrikai nyomort bemutató dokumentumfilmekben láttam. Jellemző részlet, hogy az ide utazóknak azt javasolják, hogy bármilyen egy tapasszal, lázcsillapítóval vagy széntablettával megoldható bajnál komolyabb egészségügyi gond esetén azonnal induljanak egy vietnami vagy egy phompeni (Kambodzsa fővárosa) kórház felé, lehetőleg helikopterrel, mert Kelet-Kambodzsában egy steril injekcióstű beszerzése is problémás lehet, hiába van helyi viszonylatban sok pénzed és kötöttél drága biztosítást.

Baljós árnyak a múltból

Mégsem csak ettől éreztük magunkat kicsit kényelmetlenül a határt átlépve. Kambodzsáról nagyjából két dolog jut eszébe az emberek 95 százalékának: Angkor és a Pol Pot-i terror. Egy átlagos európai számára azonban a részletek általában már homályosak, példának okáért az angkori romokat hajlamosak vagyunk „érzésre” az ókorba helyezni, a vörös khmerek tombolását pedig úgy nagyjából a 20. század közepére, hiszen így jól párhuzamba tudjuk állítani a közeli hasonló példákkal, a piramisokkal és a holokauszttal. A valóság azonban más: az Angkort felépítő Khmer Birodalom a 9-15. század között állt fenn, Pol Pot pedig 1975 és 1979 között volt hatalmon, és csak 1998-ban(!) halt meg – ágyban, párnák közt.

A vörös khmerek története tehát 2012-ben (amikor mi beléptünk az országba), de még most sem annyira történelem, inkább a jelenkor kicsit már megfakult része, mint mondjuk Magyarországon a rendszerváltás. Pol Pot harcostársai, katonái és pláne gyerekkatonái ma sem százévesen a vádlottak padjára ültetett SS-tisztek, hanem életerős, aktív emberek, ahogy a terror túlélői, az áldozatok rokonai sem mind idős emberek, egy letűnt kor emlékei.

Azt is érdemes leszögezni, hogy a vörös khmer terrorja még az emberiség történetének tömeggyilkosságokban, népirtásokban bővelkedő történetében is kiemelkedően borzalmas volt. Európából nézve sajnos hajlamosak vagyunk némi sajnálkozó együttérzéssel, de alapvetően egy vállrándítással elintézni néhány ezer, tízezer, százezer, a világ számunkra ismeretlen, gyanús és szegény részén élő ember halálát. Miközben a nagyjából egy időben zajló vietnami háborúról filmek, könyvek százai szólnak, a kambodzsai borzalmakról inkább csak anekdotaszerű ismereteink vannak.

Részletezni különösebben most sem szeretném ezeket, csak a miheztartás végett néhány tény: Pol Pot négyéves uralmának következtében a legelfogadottabb becslések szerint 1,5-2 millió ember halt meg. Ez Kambodzsa 1975-ös, nagyjából nyolcmilliós lakosságának közel negyede. Egyáltalán nem túlzás tehát azt mondani, hogy valószínűleg nem lehetne ma sem olyan kambodzsait találni, akinek szűkebb családjából ne esett volna áldozatul valaki a terrornak.

Az áldozatok nagyjából felét kivégezték, a másik felük a kényszermunkába, az éhezésbe és a járványokba halt bele. A vörös khmerek kiemelten vadásztak a különböző etnikai és vallási kisebbségekhez tartozókra, de a rendszer minden „ellensége” célpont volt, automatikusan ide számított bárki, akit értelmiséginek minősítettek, ehhez elég volt, ha valakit könyvet olvasni láttak, ha beszélt valamilyen idegen nyelvet, sőt az is, ha szemüveget hordott. Ahogy az már az ilyen rezsimekben lenni szokott, persze még ilyen „bűnök” sem kellettek a borzalmas véghez, mindenki jelentett mindenkiről, egy csúnya nézés, egy rosszkor elejtett szó is végzetes következményekkel járhatott, de szó szerint minden ok nélkül is halálra kínoztak, kivégeztek embereket.

Szívélyes fogadtatás

Milyen iszonyatos sebeket hagyhatott mindez egy országon, a néplélekben? Milyen hangulat uralkodhat egy ilyen helyen? Nos, néhány nap után azt a megállapítást kellett tennünk, hogy a turistákkal sokszor idegenkedően, lenézően, esetleg ellenségesen viselkedő, a szívességeket és a kedvességet is gyakran csak pénzért adó vietnamiak után elképesztő változás átlépni Kambodzsába.

Ennyi őszinte mosolyt, viszonzást nem váró kedvességet talán semelyik országban nem kaptunk, ahol jártunk. Még aki pénzt szeretett volna, az is békésen, neheztelés nélkül elfogadta, ha nemet mondtunk. Amennyire meg lehet ezt ítélni a nyelvből egy árva kukkot nem értő kívülállóként, az emberek egyébként is nagyjából elégedettnek tűntek, láttunk nagy esküvőket, hallottunk rengeteg nevetést, úgy látszott, mindenki örül annak, hogy az ország megnyílt, jönnek a turisták, vannak lehetőségek. Néha már szinte kellemetlenül éreztük magunkat, hogy így kihasználjuk a szegény, kedves, jólelkű kambodzsaiakat, és magunkban szinte könyörögtünk, hogy próbáljanak meg már egy kicsit lehúzni, vagy haragudjanak már ránk, ha nagyon hülyék vagyunk. Egy jellemző példa: amikor egy tömött buszon a túrahátizsákommal szerencsétlenkedve többször, többeket orrbavertem, nemhogy az a közhangulat nem uralkodott el, hogy jobban szolgálnám az emberiség üdvét tigriseledelként, hanem az orrbavertek versengve kértek bocsánatot tőlem a kényelmetlenségekért.

Az Angkor melletti nagyvárosba, Sziemreapba egy 18 órás, nagyrészt földutakon bonyolított, több lerobbanással színesített buszút után megérkezve már-már túl sok is volt a jóból, letaglózó volt a pörgés, a „turistáknak itt mindent szabad” hangulat, a fények, a zűrzavar, a repülővel 2-3 napra Angkort megnézni „beejtőernyőző”, majd sietve távozó turisták tömege.

Mégis itt lett nyilvánvaló az is, hogy a boldog mosolyok mögött azért van egy sötétebb valóság is. Egy félreértés következtében ugyanis a kambodzsai turisztikai minisztériumban engem az angol BBC munkatársának könyveltek el – miután némileg elítélhető módon történelmi lapnál dolgozó újságíróként ingyenjegyet igyekeztem magamnak intézni Angkorba –, ennek folyományaként egy az angolt törve beszélő, de a romok közé is makulátlan bőrcipőbe bújva besétáló minisztériumi ember furikáztatott minket mindenhova egy fekete Volkswagen SUV-val (mivel arrafele az európai autók jóval drágábbak, mint mondjuk a japánok, ez nagyjából annak felelt meg, mintha Budapesten egy villogós, lesötétített S8-as Audival közlekedtünk volna).

A helyzet abszurditását fokozta, hogy az úriember nevét „Pippi”-nek kellett ejteni (ez magyarul és angolul is kevéssé illett a fekete autó komolyságához), és hogy Pippi semmilyen könyörgésünkre nem volt hajlandó elfogadni, hogy mi egy Anglián kívüli másik európai országból jöttünk, ezért a különböző általa szervezett találkozókon és programokon következetesen a brit BBC munkatársaként lettem bemutatva.

A Rejtő Jenőbe oltott Monty Python hangulatot viszont kicsit elrontotta, hogy Pippitől láthatóan tartott minden kambodzsai, akivel együtt kapcsolatba kerültünk, és a jelenlétében kizárólag azt voltak hajlandók ismételgetni, hogy minden mennyire szuper ebben az országban, hogy fejlődik minden, és mennyire lezárták azt a csúnya, de alapvetően említésre sem méltó kis epizódot a történelmükben.

Szerencsénkre Pippi szervezett nekünk egy idegenvezetőt az angkori romokhoz, ő maga pedig inkább a kocsiban üldögélve várta meg, amíg mi a 40 fokban sétálgatunk Chóval, az idegenvezetővel, aki egyébként elképesztő lelkesedéssel mesélt a látnivalókról, de ha másról kérdeztük, és hallótávolságon kívül voltunk Pippitől, rövid gyorstalpalót tartott nekünk a kambodzsai jelenkorról is.

Ennek lényege nagyjából annyi volt, hogy a nagy demokrácia csak színjáték, a kormánypárt mindent ural, aki túl sokat jártatja a száját, az a megélhetését, de akár a szabadságát is kockáztatja. A vörös khmer rémuralomról nem illik beszélni, de nem is nagyon lehet róla sokat tudni, néhány külföldiek által írt könyvből tájékozódhat a részletekről az a kambodzsai, aki szeretne. Az egykori tömeggyilkosok közül alig van, akit megbüntettek volna, sokan ma is magas állásokban vannak, az áldozatok hozzátartozói, a kisemmizettek, a megnyomorítottak pedig el kell tűrjék, hogy a terror végrehajtói és haszonélvezői vidáman élik életüket.

Tény, ami tény, Pol Pot maga is még két évtizedig folytatta gerillaháborúját az uralmának véget vető vietnami bevonulás után, és különösebben senki nem mozgósított túl nagy erőket kézre kerítésére és felelősségre vonására, végül egy saját életét féltő alvezére helyezte házi őrizetbe, ahol egy évvel később szívelégtelenség végzett vele. Utolsó interjúját halála előtt egy évvel adta, ebben kijelentette, „lelkiismerete tiszta”, mindent a hazájáért tett, illetve hogy „túlzás azt mondani, hogy milliók haltak meg” uralma alatt.

A dolog mögött még Kína fenyegető árnya is feltűnik, mivel a Pol Potot a végsőkig támogató, a nagy szabadságban pedig Kambodzsát lábon felvásárló, a kormányt is „fogó” nagyhatalom nem nézi jó szemmel, ha ezeket az ügyeket bolygatják. Majd a kocsiba visszaülve Cho lelkesen dicsérni kezdte a szép autót, illetve a mindenhol látható csodálatos fejlődést…

Külvárosi mészárszék

Az igazi mélyütést mégsem itt, hanem Phompenben kaptuk, ahol – immár minisztériumi figyelem nélkül – elmentünk a hírhedt Tuol Slengbe, azaz ahogy a tömeggyilkosságok idején futott, a 21-es számú börtönbe. A becslések szerint nagyjából 20 ezer ember került ide hosszabb-rövidebb időre, nagy többségük borzalmas kínok között halt meg (a vörös khmer keretlegények kimondottan kínozták is a foglyokat, és a gyors, fájdalommentes halál csak nagyon keveseknek adatott meg, lőszertakarékosságból ugyanis a kivégzéseket is botokkal, késekkel, kövekkel és más hasonló eszközökkel hajtották végre).

Ha e felvezető után valaki egy szögesdróttal, többméteres falakkal körbevett, a világ szeme elől eldugott, szigorúan őrzött komplexumot képzel el, hát csalódnia kell. A borzalmakat egy kedves, csendes, külvárosi lakónegyed közepén, egy hunyorítva akár Budapestre is elképzelhető kiállású, kétemeletes iskolaépületben követték el. Vannak történetek arról, hogy a vörös khmerek sok áldozata maga utazott fel vidékről a fővárosba, majd kopogtatott be a Tuol Sleng ajtaján egy idézésre vagy egy állásajánlatra jelentkezve, annyira nem tudták, mi is történik – de itt, ezekben az utcákban, ebben a városban mindenkinek tudnia és látnia kellett mindent.

Maga az itt berendezett múzeumban egyébként nincs sok látnivaló – nem is lehet. Az ide került szerencsétleneknek már eleve nem volt sok mindenük, elpusztításukhoz pedig nem kellett semmilyen komoly bürokratikus gépezet, sem németesen megtervezett gázkamrák: volt elég ember, aki agyonverje, felakassza, halálra éheztesse őket.

A holokauszt elkövetőit vagy mostanában az ukrajnai rémtettekkel vádolt orosz katonákat nézve mindig felmerül a kérdés: milyen emberek képesek ilyesmire? Kambodzsában még vélt vagy valós etnikai, vallási különbségek sem voltak (vagy legalábbis nem ezek voltak az elsődlegesek) lemészároltak és a mészárosok között. Idegen hatalom sem kényszerítette rájuk akaratát, Kambodzsa népének egyik része viszonylagos békében volt rávehető arra, hogy részben szinte puszta kézzel végezzen minden negyedik honfitársával.

Mi ebből a tanulság? Fogalmam sincs. Az mindenesetre biztos, hogy nagyon kell vigyázni azzal, hogy milyen ideológiákat és milyen érzelmeket csepegtetünk az emberek közé, ha még a világ egyik legkedvesebb népe is képes volt ilyen szörnyűségekre.

A Világjáró korábbi cikkeit itt olvashatják.