Idei évem úgy indult, hogy nem fogok tudni időt szakítani vakációzásra, ám mégis úgy hozta jó szerencsém, hogy elutazhattam s kis időre kiszakadhattam budapesti életem rutinjából. Barátaim azzal az ötlettel álltak elő, hogy nézzük meg az Amalfi-Part vidékét. Kifejezetten csábító volt a gondolat, annál is inkább, mivel Olaszország délebbi részén csak röpke időre fordultam meg eddig.
Vegyes érzésekkel gondolok ma is az egykori kétségbeesett autózásra Bari városában, amit gyors északra menekülés követett.
A kétsávos úton háromsávos forgalmat teljes természetességgel és nagy sebességgel bonyolító dél-olaszok elriasztották sofőrünket, így órákon belül elhagytuk az országnak ezt az autósok számára nem túl hívogató környékét.
A Costiera Amalfitanát, ahogy az olaszok hívják, Nápoly felől érdemes megközelíteni, amennyiben repülővel vágunk neki a könnyű kalandnak Budapestről. Javasoltam, hogy töltsünk el legalább egy kis időt a városban, hisz csupa izgalmasat hallottam róla. Így alakult, hogy két éjszakára mi is megszálltunk Dél-Olaszország nem hivatalos fővárosában, a döntés pedig nagyon jónak bizonyult.
Indulásunk előtt terveztem, hogy mélyebben beleásom magam úticéljaink történelmébe és kultúrájába. Erre annyi időm maradt végül, hogy a reptéren kutyafuttában olvasgattam ezt-azt, majd arra jutottam, hagyom magam vezetni a város és megérzéseim által, ami – mint kiderült – az egyik legcélravezetőbb hozzáállás, pláne szűkre szabott idővel.
Érezd a ritmust!
Az rögtön a reptérről kilépve világossá vált, hogy minél előbb vesszük fel a helyi élet ritmusát, minél hamarabb engedjük el azon igényünket, hogy minden közérthetően ki legyen táblázva, mindenről pontos tájékoztatást kapjunk, s minden úgy történjen, ahogy fejbéli filmszínházunkban elképzeltük, annál hamarabb kezdhetjük meg ellazulva beleengedni magunkat a nápolyi élet áramába, élvezve a hely intenzív tempóját.
Tanácsosnak éreztük elengedni a ráfeszülést vagy az olyan banális kérdéseket, mint hogy hol van a városba tartó Ali Bus megállója.
Idővel kiderült: bátran bízhattunk abban, hogy mindenre megkapjuk időben a választ, így vagy úgy.
Jól bevált a stratégia, hogy a hozzánk hasonló, bőröndöt húzó emberek tömegéhez csatlakozva birkák módjára követjük az előttünk haladókat, hogy aztán végül a keresett megállóban találjuk magunkat.
A reptér egyébiránt nincs messze a város központjától, ám mivel a forgalom sűrű, fel kell készülni, hogy dugóban is lesz részünk jócskán, mire például a Garibaldi állomásra eljutunk.
Utazás előtt egy ismerős arra hívta fel figyelmem, hogy vigyázzunk majd értékeinkre, mert Nápolyban bizony megeshet, hogy a nem megfelelő helyen tárolt telefonnak vagy pénztárcának lába kél, ha nem vagyunk észnél. Ezt szem előtt tartva indultunk el felfedezni a helyet a szűkebb értelemben vett történelmi városrészben, a spanyol negyedben (Quartieri Spagnoli) található szállásunk elfoglalása után.
Nápolyról annyit tudtam élménybeszámolók alapján, hogy egy nagyon érdekes, színes és több szempontból is izgalmas hely, és van olyan ismerősöm, aki már sokadjára tér vissza, akkora szerelembe esett vele, és persze eszembe jutottak a híradások, miszerint annyi a szemét és akkora a kosz, hogy szinte ki sem látszanak belőle.
Ezek után egy valamelyest lepukkant, nagyon szemetes, egyszerű és sűrű, de mégis érdekes világra számítottam, ahonnan azért majd öröm lesz a Salernói-öböl csodás települései felé venni az irányt, de a várakozást a valóság jócskán felülírta a legpozitívabb értelemben.
Nem állt hegyekben a szemét, sőt a szelektív hulladékgyűjtés, legalábbis a város azon részein, ahol megfordultunk, kimondottan csúcsra lett járatva. Ezt a szállásunkon található komplex szelektív szemeteskuka-együttes is ékesen bizonyította.
Azt persze nem merem kijelenteni, hogy az utcák kockaköveiről már enni is lehet, hisz Nápoly továbbra sem Szingapúr, de láthatóan komoly előrelépés történt a hulladékkezelés frontján.
Vetődés a zebrára
A város sűrű, nyüzsgő, zajos, színes és szagos, a sikátorokban felbukkanó gépjárművek, a gyalogosok között cikázó motorosok elsőre váratlanul érik az olyan óvatlanokat, mint jómagam, aki bámészkodva, elbambulva egyszerre próbálta feldolgozni az összes beérkező ingert egy korántsem ingerszegény vidéken. Az első meglepetés azonban nem tartott sokáig, hamar megszoktuk, hogy itt a cikázás és a látszólagos váratlanság hétköznapi és élhető jelenségek.
Noha teljes mértékben életveszélyesnek tűnt, amit a nápolyiak autós és motoros közlekedés néven művelnek, a káosznak tűnő forgatagban valójában nagyon is odafigyelnek egymásra és az idelátogatóra.
Senki nem akar embereket elütni vagy megölni. Saját szabályaik, belátásuk és az általuk meghatározott észszerűség mentén közlekednek.
Kimondottan jó, önbizalmat építő gyakorlatnak tűnt gyalogosként ‘kamikaze’ módjára levetődni a zebrára, majd átadni magunkat autós és motoros embertársaink körültekintésének, hogy az univerzumról és a gondviselésről már ne is beszéljünk.
Mi is úgy döntöttünk, hogy rábízzuk magunkat a sodrásra, hiszen ha ki akartunk szállni belőle, bármikor leülhettünk valahol egy Aperol Spritzre, egy jó kávéra és haraphattunk hozzá valamit, legyen az egy pisztáciakrémmel megtöltött cornetto, egy szelet pizza vagy egy helyi sajttal, sonkával megrakott panino.
Nyugtáztuk, hogy ott van még a templomok csendjébe menekülés is, mert szebbnél-szebb templomokból Nápolyban nincs hiány, s még ha mélyen vallásosak nem is vagyunk, művészettörténeti szempontból meglehetősen értékes élményekben lehet részünk.
Ha pedig elmélyülésre vágyunk, az itt megadatik.
A Chiesa di San Domenico Maggiore a korai reneszánsz időszakába repített vissza minket egy ilyen kitérő alkalmával.
A vallásosság egyébként átitatja Nápolyt, különösen Szűz Mária kis szobraiba, kegyhelyeibe futhatunk bele a város eldugott, szűk utcácskáiban is.
Budapest egy kimondottan lassú, átlátható és csendes városként elevenedett fel bennem, amíg Nápoly forgalmasabb, erőteljesebb, zajosabb világát próbáltam befogadni, és jóllehet New York az a város, amely soha nem alszik, itt sem tart sokáig a csendes időszak.
Rend a káoszban
Mégis újra meg újra kiderült, hogy a látszólagos káoszban van rendszer. A nápolyiak nem feszülnek rá a dolgokra, vagy ha mégis kiélezettebb helyzet van, az sem tart túl sokáig; nem veszik magukat túl komolyan és nem kedveskednek erőltetett módon csak azért, mert turista vagy.
Sem a város, sem az emberek nem akarnak többnek látszani, mint amik.
Nápoly őszintének és egyszerűnek tűnik, ahol teljes erővel zajlik az élet, ahol az idősek ugyanúgy felpattannak a motorra, mint a fiatalabbak s ahogy a margherita pizzát vagy a kagylós spagettit, úgy egyebeket sem bonyolítanak túl.
A vendéglátás gyakorlatias és olajozott, odafigyelnek a részletekre, ám a vendégek felé tett gesztusokat nem övezi túlzott nyájasság vagy műmosoly. Ha nincs elég asztal, öt perc alatt előkerül egy a raktárból néhány székkel együtt, amiket kidobnak a kávézó előtti útra, ahol még pont nem sodor el a forgalom.
Minket sem hagytak az út szélén kiszáradni, s megállapítottuk, hogy itt bizony rugalmasságot, lazaságot is bőven lehet tanulni úgy, hogy a vendég mégsem érzi elhanyagolva magát akkor sem, ha nem beszél olaszul, és nem érti a Napulitanát sem, ami ma már önálló nyelvnek számít.
Ha pedig vendéglátás és pizza, akkor nem mehettünk úgy tovább utunkra, hogy ne fussuk meg a kötelező kört. Nápolyról tudtam, hogy a margherita őshazája, és állítólag Michele (L'antica Pizzeria da Michele) pizzázójában kínálják ebből a legjobbat a városban, mindössze 5 euróért.
A pizzájuk tényleg finom, a paradicsomszósz friss, érződik a napsütés belőle, a tészta pedig olyan állagú, amit eddig másutt nem kóstoltam.
Hirtelen szerzett kegytárgyboltos ismerősünk, akivel egy kis szuvenír vásárlás apropóján haverkodtunk össze, azt állította viszont, hogy Atanasio pizzájánál keresve sem találhatunk finomabbat.
Még ha nincs is akkora reklámja, ő bizony azt a pizzát szereti és a gyakran kifigurázott olaszos kézmozdulatokkal jelezte: igen nagy hibát követtünk el, hogy Michele-nél már teletömtük magunkat. Tudtunkra adta azt is, hogy a magyar gulyás bizony nem az ő gyomrának való.
Mivel barátnőm meg a pizza koncepcióját és az azt körülvevő hype-ot nem érti, az olasz és magyar konyhák büszkeségeinek vetélkedője nagy csodálkozások közepette döntetlenre zárult.
Mindennapi sfogliatellánkat add meg nekünk
Rövid látogatásunk során persze épp csak ízelítőt kaphattunk Nápoly varázsából, azt viszont szó szerint. A pizzán túl nem tudtam elmenni a kávézók üvegkirakataiból tömött sorokban ránk kacsingató édességek - sfogliatellák, Babà al rumok, cannolók, torta capresék, santa rosák, cornettók, biscotto amarenák - mellett úgy, hogy meg ne kóstolnék belőlük néhányat.
Cukrász barátnőmmel a “mindennapi sfogliatellánkat add meg nekünk” elvén azt elemezgettük, hogy melyik kávézó készíti a legjobbat, hol a legroppanósabb és hol a legfinomabb a töltelék.
Hiszen ez az egyik méltán legnépszerűbb helyi sütemény, ami az 1600-as évekből származik és 1818-ban került az eredeti recept egy nápolyi cukrászmester tulajdonába. A sfogliatella a helyi túrós batyu, amit csak azzal lehet elrontani, ha a búzadara és a ricotta aránya, esetleg a tészta levelessége nem megfelelő. Az angolok ezt az édességet homárfaroknak nevezik, ami igencsak találó formája miatt.
A fentiekből azt gondolhatnánk, hogy a kulináris élvezeteken túl nem is hagytunk magunknak időt másra, pedig egy, a Vezúv látképével felturbózott kikötői sétát, a várostól nem messze fekvő Pompeii ókori romjainak bejárását vagy a Castel dell’ovo (Tojásvár) meglátogatását is be tudtuk illeszteni terveinkbe.
A nyüzsgésen, zajon és a káoszon pedig mindig átsugárzik a hely sokszínű történelme a csodás épületek, terek, szobrok és templomok formájában.
Nagyon izgalmas terep még a metro 1-es és 6-os vonalán található 12 metróállomás installációival és más műalkotásokkal. Több mint 250 művészi munkával találkozhatunk a föld alatt. Mind közül az egyik legmegkapóbb a Via Toledón található, ahol a gyönyörű mozaikokkal kirakott állomás Oscar Tusquets Blanca spanyol tervező munkáját dicséri Acqua e luce (Víz és fény) címmel.
A szürreális látvány és az általa teremtett atmoszféra, ahogy a mozgólépcsőn haladtam lefelé, beszippantott engem is.
Nápoly ezernyi további meglepetést tartogat a felkészületlen átutazóknak későbbre is, így már akkor tudtam, hogy visszatérek még, mikor el sem hagytuk a várost, vezethet bár minden út Rómába.
A Világjáró korábbi cikkeit itt olvashatják.
Csökken az amerikai és német államkötvények hozama közötti különbség. 
