Utazom a pesti négyeshatoson, pár napja már itthon, túl egy négynapos portugáliai látogatáson már a múlt emlékei között bolyongok. Elhúzom az okostelefon háttérképét, a piktogramok között keresgélve pedig rányomok a galériára.
Egy kép Guimarães főteréről; a Largo do Toural bár a középkori városmag szélén, azzal határosan fekszik, mégis minden épülete, a barokk templomtól a favázas szerkezetű, többutcányi hosszúságú századfordulós nagyszállóig maga is a múltról regél.
Beülök egy kávéra a sarki Cafe Milenárióba, a berendezéshez látszólag nem nagyon nyúltak a hatvanas évek óta, kicsit, mint a Bambi, sok minden retro itt, a székek és lámpák biztosan, de hogy a hely talán még ennél is régebbi, arra egy, a kirakatban elhelyezett roncsolt-rozsdás fémtábla figyelmeztet: itt alakult meg 1922. szeptember 22-én a híres Vitória Sport Klub.
Megiszok egy remek presszót csöppnyi tejjel, szigorúan a helyi Sical kávéból lefőzve, majd komótosan kifordulok a térre. Alkalmi hirdetőoszlop figyelmeztet: egy év híján ötven esztendeje döntötte meg a kapitányok mozgalma a Salazar-rezsimet. Portugália becsben tartja demokratikus hagyományait. Erős szégyenérzet kerít hatalmába, csak most irigylem igazán a portugálokat, amiért 1974. április 25-én volt erejük megszabadulni saját haszontalan diktatúrájuktól.
Az ősi városmag pár órás sétával abszolválható, az Oliveira téren ott a középkori városháza, árkádjai alatt hűsölhetünk a májusi hőségben, a Padrão do Salado ősi ámbitusa őrzi, védi Krisztus szent keresztjét, a tér fölé pedig a maga komor szürkeségében magasodik a Miasszonyunkról elnevezett bástyás, várszerű katolikus templom.
A ma 150 ezres lakosú Guimarães egy időben egyfajta fővárosként is funkcionált, bár ha a tényeket a maga történetiségükben kívánjuk kezelni, helyesebb királyi, uralkodói székhelyként tekinteni rá, egyfajta portugál Esztergom ez, ha már mindenképpen valami hazai párhuzam után kutatunk.
Hódító Alfonz tökéletes épségben megmaradt hatalmas sziklavára uralja az egész várost, a büszkeség indokolt is, ő volt az, aki kivívta országa függetlenségét Leon és Kasztília uralkodójával szemben, és a mórokkal is derekasan hadakozott a rekonkviszta (a muszlim megszállás alóli felszabadulás) idején.
Veszprém bizony felkötheti a gatyáját, ha versenyre kíván kelni Európa kulturális fővárosaként Guimarãessel. Az észak-portugáliai város különösebb erőfeszítések nélkül tudta megrendezni 2013-ban a kulturális fesztivált, ugyanis gyakorlatilag minden „kellék” a rendelkezésére állt a sikerhez. (Maga az óváros egyébként is az UNESCO világörökség része.)
Az óvárost a kilencvenes években már egy nagy, átfogó munkával helyreállították, az egész kifejezetten ízlésesre, hitelesre sikeredett.
Ahogy korábban Lisszabon és Porto belvárosában, úgy itt is bemegyek egy régi antikváriumba, az öreg tulaj valamit szöszmötöl a bolt mélyén, írógép és egy kivénhedt PC az asztalon, arra kérem, hogy üsse be a Google fordítóprogramjába a Seara Nova címet, egy szélsőbalos periodika a forradalom turbulens éveiből.
Új vetés, mutatja a képernyőn magyarul, a lap példányai halmokban tornyosulnak a sarokban, jórészt érintetlenül, egy euróért én egyet azért megreszkírozok, a lay out izgalmas, a tartalom kevésbé.
Másnap iránybusz visz fel a várost övező egyik magaslatra, utam hivatalos helyszínére, a helyi lakástextil-gyártók éves seregszemléjének otthont adó Pousada Mosteiro De Guimarãeshez. Lenyűgöző barokk kolostorépület luxusszállóvá alakítva, benne mindenhol nemes lakástextilek, talán az egyedüli méltó helyszín, ahol az ilyesféle anyagoknak helye van.
A kolostor apró lakócellái pár napra kiállítói térré lényegülnek át, a fehér falak, a lőrésnyi ablakok, a puritán környezet alkalmas csak igazán arra, hogy kiemelje a nemes textilek gazdag textúráját; a luxus és a visszafogottság kontrasztja jót tesz az anyagoknak, így még azok a részletek is komoly figyelmet kapnak, melyek amúgy elvesznének egy minden elemében gazdag, túlburjánzó környezetben.
Pár kiállítóval beszédbe elegyedek, szerintük a magyar piac messze van, és az árérzékeny magyar vásárlók nem szívesen fizetik meg a portugál textilekbe fektetett rengeteg munkát. Büszkeségük érthető, Guimarãesben egymást érik a kisebb, nagyobb textilüzemek, a míves gyártás itt jelentős múltra tekint vissza, van tartásuk és szép árujuk, a spanyol, angol és francia piac nekik az igazi.
Viszont találkoztam egy magyar párral, Budán viszik a boltjukat, nekik évek óta vannak portugál beszállítóik, a minőségre és megbízhatóságra tették fel az életüket, ahogy mondják, ezeket az értékeket itt pont megtalálják, pontosabban pont itt találják meg.
Vissza a városba, a szerpentinen lesétálva ejtőzöm, próbálom a gazdag traktát valahogy lemozogni, az út mentén egyszerű lakóépületek, egymáshoz simuló, sebezhető kis kőviskók; talán nem túlzó, ha azt mondom: a portugál életszínvonal valamiképp’ a magyarral korrelál.
Úgy érzem, megérdemlek még egy jutalom városnézést.
A várost övező hegy egyikére, vélhetően a legmagasabbra kabinos felvonó visz, negyedórás rázkódás, billegés a tériszony szorításában, talán mindezért majd kárpótol a föntről elénk táruló látvány, a középkori városmag pompásan kirajzolódó városszerkezete, és mellette a méretben majdnem ugyanakkora városi stadion tiszteletlenül elterpeszkedő ellipszise.
A meghitt pillanatot kihasználva intek búcsút a városnak, Ver você de novo, mormolom halkan magamban, és csak remélni tudom, hogy óhajom meghallgatásra lel; a hegytetőn a közelemben magasodik a Fatimai Szűzanya tiszteletére emelt templom…
A Világjáró korábbi cikkeit itt olvashatják.
A Közel-Keleten élő amerikaiakat figyelmeztették a nagykövetségek.
