Olyan királyság ez, ahol maga a huszonéves király kiáltotta ki 2008-ban a demokráciát, ahol GDP helyett Bruttó Nemzeti Boldogsággal mérik a gazdasági előrehaladást, ahol a kicsi, Kína és India közé szorult ország területének fele nemzeti park, és ahol az ott élő 850 ezer ember húszféle nyelven beszél.
Mégis nagyjából megértik egymást, talán mert többnyire angolul folyik az oktatás. Bhutánban, ebben a Magyarország felénél is kisebb ázsiai királyságban csak 1999 óta létezik televízió és internet, de már több mint félmillió embernek van okostelefonja. A mozikban csupán helyi gyártású filmeket vetítenek – némelyik sikere azóta túllépett határaikon –, de az internetről bármilyen film letölthető.
Az egészségügyi ellátás és az alapfokú oktatás ingyenes. A Bruttó Nemzeti Boldogság (GNH) összetett fogalom, mind elviekben, mind a gyakorlatban. Beletartozik az oktatás, az egészségügy, a természeti környezet, illetve az azzal való bánásmód, a hatékony kormányzás, az időbeosztás, a kulturális sokszínűség, a közösségi élet, a lelki egyensúly és az életszínvonal.
Világ bhutánjai, egyesüljetek!
Mindezt Valcsicsák Zoltán közgazdásztól tudtam meg, aki szomszédom volt Budán hosszú évekig. Zoltán többször találkozott a bhutáni királlyal és jó barátja a volt miniszterelnöknek is. 2011-ben járt először ebben a furcsa XXI. századi királyságban, és rögvest beleszeretett. Azóta csoportokat vezet, 16-szor járt már ott, előadásokat tart itthon, webshopja van, ahol nemcsak a saját könyve kapható, hanem a messzi földről érkező iparművészeti tárgyak is, nem mellesleg a Magyar-Bhutáni Baráti Társaság elnöke. Szervezésükben épp a minap tartottak sikeres konferenciát Budapesten az Európában működő bhutáni társaságok vezetői, a kis ország brüsszeli nagykövete, és tiszteletbeli konzuljai részvételével.
Bár fontos bevételi forrás itt a turizmus, nem céljuk a tömeges idegenforgalom mindenáron való növelése. Ezért is kell mindenkinek napi 200-250 dollárt fizetnie azért, hogy ott tartózkodhasson, igaz, ebben minden költség benne foglaltatik, a szállodától a múzeumi belépőkig, az idegenvezetőig, a közlekedésig és az étkezésig.
Évente így is több ezer turista érkezik ide. Közülük csupán 80-100 a magyar, ami nem véletlen, hiszen ide el is kell jutni, és az inflációval csak még drágább lett e különleges úti cél. Szerencsésen megúszták a Covidot, a szigorú korlátozásoknak és határlezárásoknak köszönhetően.
Vezető nélkül ne járjuk be az országot
Legalábbis ez a rendszer uralkodott egészen a járvány kitöréséig, de mára megváltozott a helyzet. A fent szereplő dollárösszegből anno 65 dollárt vett el adó gyanánt az állam – egyebek mellett ebből finanszírozták a „Bruttó Nemzeti Boldogságot”.
Most ez az arány még magasabb, belépett a részleges piaci gazdálkodás, már az is megoldható, hogy ne csak szervezett csoportok keretében lépjünk az ország területére, és válogathassunk a szállások között.
De az egyéni turistáknak is kötelező idegenvezetőt fogadni, ami nem formalitás, hiszen sokszor életeket menthet egy ilyen személy, mert ő tudja, hogy például melyik szikla peremére veszélyes kióvatoskodni. Előfordultak itt már halálesetek is, a helyi ismeretek nélküli túrázásból.
Ezen a reptéren egy dzong körül forognak a csomagjaink
A nemzetközi turisztikai szaksajtó is hírt adott a bhutáni turizmus változásairól. A Travel and Leisure amerikai online lap abból az alkalomból ír Bhutánról, hogy szeptember 23-án az ország újra megnyílt a külföldi utazók előtt. Ezzel együtt jelentősen megemelték az idegenforgalmi adót, amely most napi 200 dollárba kerül (a napi 65 dollár helyett). Ezt az adót Fenntartható Fejlődési Díjnak (SDF) hívják, és a szociális programok, az infrastruktúra és a környezetvédelem finanszírozására szolgál.
Ugyanakkor a tömegturizmust is hivatott megakadályozni, mivel a látogatók száma az elmúlt húsz évben igen megugrott. A Covid miatti bezárások idejét az ország arra használta fel, hogy turizmusát fejlessze, beleértve a szállodafelújításokat, a közlekedést és a személyzet képzését.
A Paro nemzetközi repülőtérre sétálva úgy éreztük magunkat, mintha a bhutáni művészet és építészet emlékművébe léptünk volna be – jegyzi meg az amerikai lap szakírója. A király 60 művészt bízott meg, hogy az ország legnagyobb galériájává és kiállítóterévé alakítsák a repteret, egy 17. századi dzong (kolostor) másolata körül forog a csomagkiadó.
Kolostoroktól a QR-kódokig
A régóta várt Trans-Bhután ösvényt, az országot az 1960-as évekig összekötő évszázados gyalogutat és főútvonalat helyreállították a helyiek és a külföldi túrázók számára egyaránt. Nem csak a buja növény- és állatvilág nyűgözte le az amerikaiakat, hanem az út mentén található botanikai jelek, történelmi jelzők és QR-kódok is.
A folyó mentén, Thimphu belvárosában a Centenáriumi Farmers Market vadonatúj kültéri egységgel rendelkezik, kézműves ételstandokkal, zenés színpaddal, gyerekparkkal és divatos éttermekkel. Paróban a Bhután Nemzeti Múzeum épp most nyílt meg, miután kilenc éven át restaurálták a 17. századi épületet, és bővítették annak anyagát.
A hétemeletes őrtorony kőből készült folyosóinak és kanyargós lépcsőházainak mindegyike olyan multimédiás kiállításokhoz vezetett, amelyek az ország hagyományos viseletétől a modern monarchiáig mindent lefednek.
Csípős street food és íjászverseny
Ami az utazásszervezőket illeti, személyre szabottabb és egyedibb élményekkel bővítik a kínálatukat. „Mindenképpen kreatívnak kell lennünk, új és érdekes útvonalakat, valamint tevékenységeket kell készítenünk” – mondta Fin Norbu, a Bridge to Bhutan társalapítója. „Már megszerveztünk néhány új túrát a Haa, Paro és Thimphu régiókban.”
Megszüntetik a napi 24 órás idegenvezetés követelményét, az előre jóváhagyott útvonalak követésének kötelezettségét, és a bevándorlási ellenőrző pontokon való megállást. Most, akár a repülőtéren, leinthet valaki egy taxit, ami elviszi Paróba vagy Thimphuba, barangolhat a kézműves üzletek utcáin, falatozhat az ételárusító standok között – jó csípősek az ételek –, részt vehet egy íjászversenyen (ez az ország nemzeti sportja), és találkozhat a helyiekkel a plázákban és parkokban.
Azonban a város fő látnivalóinak meglátogatásához, túrázáshoz vagy Thimphu-n és Paro-n, a két nagyobb városon kívüli terület felfedezéséhez továbbra is idegenvezetőre van szükség. Az utazók a helyszínen is fogadhatnak idegenvezetőt egy luxusszálloda közvetítésével – bár természetesen az utazásszervezőn keresztül történő előzetes foglalás is működik.
A Bridge to Bhutan nevű utazásszervező cég naponta 185 dollárt kér személyenként (az adón felül), ami fedezi a sofőrt, az idegenvezetőt, a műemlékjegyeket, az összes étkezést, a szállodákat, a vízumdíjat és a portaszolgálatot.
Az indiaiak kedvelik a Mennydörgő Sárkány földjét
Az azonban nem változott, hogy a határátlépők többsége a szomszédos Indiából érkezik, ők nem is igen tekintendők külföldinek, nem vonatkozott rájuk eddig semmiféle kötelező költési keret. Kicsit úgy járnak át ide, mondja Zoltán, mint amikor évtizedekkel ezelőtt mi tettünk kirándulásokat Jugoszláviába, jól felpakolva ennivalóval, és az apartmanokban való főzögetéssel megoldva a család napi étkezését.
A külföldi turisták többsége azok közül kerül ki, akik már a világ minden luxus üdülőhelyén jártak, és most valami különlegesre vágynak. A magyarok között szintén akad ilyen jónéhány, de olyan is, aki 15 éve készül arra, hogy végre ide is eljusson. Aki Bhutánba készül, feltétlenül tájékozódjon előtte a helyi viszonyokról, viselkedési szabályokról, praktikus tudnivalókról, bár erről a szervezők – az első magyar csapat most indul a Covid miatti kényszerű szünet után – minden esetben előzetes tájékoztatást adnak.
Az a hír járja, hogy aki egyszer is megfordult itt, az örökre beleszeret a Mennydörgő Sárkány földjébe, ahol a királyság ellenére igazi demokrácia működik, és furcsa szabályok, amelyek többnyire a buddhizmusból, a spiritualitásból erednek. Az országban 2008-ban például egyetlen elektromos közlekedési lámpa működött, azt is megszüntették, mert nem szimpatizáltak vele a lakosok.
Az ifjú király Oxfordban tanult, és szeret focizni
Bhutánt Ázsia Svájcának is nevezik, hiszen az égbeszökő hegyek, a nemzeti parkok, a védett, endemikus állatfajok, a gyógynövénykertek, kolostorok, erődök, az imakerekek, imamalmok, Buddha-szobrok együttese páratlan. Ráadásul a szomszédos országokhoz – mint például India vagy Nepál – képest biztonságosabb, nyugodtabb és tisztább vidék ez, és az életszínvonal is magasabb. A helybélieknek is megfizethetők az élelmiszerárak. Szeretnének hamarosan teljesen átállni a biogazdálkodásra.
A királyságot az 1980-ban született Dzsigme Khesar Namgyel Wangchuck vezeti, aki iskoláit az Egyesült Államokban és Oxfordban végezte, mint minden koronaherceg. 28 éves volt, amikor megkoronázták. Felesége az esküvő idején 21 éves volt, szintén helyi nemesi családból származik, a Druk Air nemzeti légitársaság egyik pilótájának a lánya. Az ifjú királyi pár hazájában és külföldön egyaránt népszerű – német társasági magazinokban is gyakran szerepelnek – Japánban és Thaiföldön tett látogatásuk nyomán több ezer turista érkezett ezekből az országokból Bhutánba.
Zoltán Londonban találkozott velük, akik megdicsérték autentikus népviseletét, és gratuláltak a Magyar-Bhutáni Baráti Társaság megalakulásához. Dzsigme focizni is szeret, méghozzá nem akárhogyan. Ahogy a könyv szerzője fogalmaz, „azt mondják, a sportpályán megmutatkozik egy ember igazi énje… Amit azon a hideg estén láttam, annak alapján elmondhatom, hogy a királyságot egy megfontolt, körültekintő uralkodó vezeti, akinek pályán a helyezkedése jó, de a lövőtechnikáján még csiszolni kell.”
Mi köze van az Osztrák-Magyar Monarchiának a Himalájához?
A legutóbbi időkig az volt az ország hivatalos turisztikai szlogenje, hogy A boldogság helyhez kötött, vagy eredetiben: Happiness is a place. Most az új szlogen: Higgy Bhutánban. Ez a hely a Himalája védfalai között található, hegyektől körülvéve, veszélyesen megközelíthető reptérrel, de termő folyóvölgyek biztonságában. Felvilágosult uralkodók és buddhista lámák keze alatt virágzik, távol a modern világ zajától. A domináns életforma egyfajta archaikus falusi, a nem beállított fotókon népviseletbe öltöztetett lurkók játszadoznak. Híres a helyiek vendégszeretete.
Nincs olyan ország, ahol ne élnének vagy éltek volna magyarok. Köztük van Darabant András, aki évekig dolgozott ott, mint erdőmérnök, munkája elsősorban Bumthang megyéhez kötötte, beszéli is az ottani nyelvet. Amint Zoltán könyvbéli beszámolójából is kiderül, Bécsben szeretett bele az országba, és amikor megérkezett a parói reptérre, egy helyi népviseletbe öltözött osztrák optikus fogadta. Aki nagyon örült, hogy végre németül beszélhet valakivel – az Osztrák-Magyar Monarchiáról…
Csak ugyanazt teszik, mint a „barátságtalan” nyugati országok, állítják. 
