Küszöbön az Atlanti-óceán áramlásának összeomlása?

Amikor az éghajlatváltozás kockázataira gondolunk, megrémülünk a hirtelen változások gondolatától. A félelmünket pedig tovább táplálják az olyan katasztrófafilmek, mint a Holnapután. De míg Hollywood egyértelműen a katasztrófák sebességével és nagyságrendjével foglalkozik, addig számos tanulmány arra hívja fel a figyelmet, hogy egy döntő fontosságú óceáni áramlat ebben az évszázadban valóban leállhat, ami katasztrofális következményekkel járhat.

Ez a forgatókönyv a múltban is megtörtént, legutóbb több, mint 16 ezer évvel ezelőtt

– írja Yuxin Zhou, a földtudományok doktora és Jerry McManus, föld- és környezettudományi professzor új kutatásuk kapcsán. Vizsgálataik azt sugallják, hogy bár Grönland valóban hatalmas és aggasztó jégmennyiséget veszít folyamatosan, de nem biztos, hogy mindez elég hosszú ideig tart ahhoz, hogy le is állítsa az áramlatot. Ha közelebbről megvizsgáljuk a múlt bizonyítékait, kiderül, miért.

Éghajlati káosz vár ránk?

Az atlanti áramlatrendszer globális szinten osztja el a hőt és a tápanyagokat, kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy az emberi keringési rendszer rendszerezi ezeket a testben. A trópusokról származó meleg víz az Egyesült Államok partja mentén észak felé kering, mielőtt átjutna az Atlanti-óceánon. Ahogy a meleg víz egy része elpárolog, és a felszíni víz lehűl, úgy válik sósabbá és sűrűbbé. Ez a hidegebb és sűrűbb víz lesüllyed, és a mélységben visszafelé kezd keringeni dél felé. A hő és a sótartalom változásai táplálják a rendszer szívét.

De ha az atlanti keringési rendszer meggyengül, az éghajlati káoszt okoz.

A jégtakarók édesvízből vannak, így a jéghegyek gyors olvadása csökkentheti az Atlanti-óceán sótartalmát, és lassíthatja a rendszert pumpáló szívet. Ha a felszíni víz már nem tud mélyre süllyedni, és a keringés összeomlik, valószínűleg drámai lehűlés következne be Európában és Észak-Amerikában. Mind az amazóniai esőerdők, mind az afrikai Száhel-övezet kiszáradna, az Antarktisz felmelegedése és olvadása pedig felgyorsulna, mindez néhány év vagy évtized alatt.

Napjainkban a grönlandi jégtakaró valóban gyorsan olvad, és egyes tudósok attól tartanak, hogy az Atlanti-óceán jelenlegi rendszere az évszázad éghajlati fordulópontjához érhet. De indokolt ez az aggodalom? A válaszhoz vissza kell tekintenünk az időben.

Radioaktív felfedezés

Az 1980-as években egy Harmut Heinrich nevű fiatal tudós és kollégái egy sor mélytengeri üledékmagot hoztak fel az Atlanti-óceán mélyéről, hogy megvizsgálják, biztonságosan el lehet-e temetni nukleáris hulladékot az óceán fenekén. Az üledékmagok tartalmazzák mindannak a történetét, ami az óceánfenéken több százezer év alatt összegyűlt. Heinrich több réteget is talált sok ásványszemcsével és szárazföldi kőzetdarabokkal.

De az üledékszemcsék túl nagyok voltak ahhoz, hogy a szél vagy az óceáni áramlatok az óceán közepére vigyék őket. Heinrich rájött, hogy a kőzetek és ásványok minden bizonnyal jéghegyekből származnak, melyekbe akkor kerültettek, amikor a jéghegyek még a szárazföldi gleccserek részei voltak.

A legtöbb kőzet- és ásványi törmeléket tartalmazó réteg megjelenése egybeesett az atlanti áramlatrendszer súlyos gyengülésével még azokból az időkből, amikor a jéghegyek erejük teljében voltak. Ezt az időszakot ma Heinrich-eseményeknek nevezik.

A két szakértő a paleoklíma tudósaiként a „természet feljegyzéseit”, például üledékmagokat használnak a múlt megértéséhez. Az üledékekben lévő uránizotópok mérésével meg tudták határozni a jéghegyek által elejtett üledékek lerakódási sebességét. A törmelék mennyisége pedig lehetővé tette számukra, hogy megbecsüljék, mennyi édesvizet adtak ezek a jéghegyek az óceánhoz, hogy összehasonlíthassák a mai helyzettel, s felmérhessék, hogy ismét megismétlődhet-e ez a közeljövőben.

Ezért nem valószínű, hogy bekövetkezik

Tehát éghajlati fordulópont felé tart-e az atlanti rendszer a grönlandi olvadás miatt?

„Szerintünk ez nem valószínű a következő évtizedekben” – jelentik ki a szakértők.

Míg Grönland jelenleg hatalmas mennyiségű jeget veszít, amely aggasztóan hasonlít egy középkategóriás Heinrich-eseményhez, a jégveszteség valószínűleg nem fog olyan sokáig tartani, hogy magától leállítsa az áramlatot. A jéghegyek sokkal hatékonyabban szokták megzavarni az áramlást, mint a szárazföldi olvadékvíz, részben azért, mert a jéghegyek közvetlenül azokra a helyekre szállíthatják az édesvizet, ahol az áramlat vize süllyed.

A jövőbeli felmelegedés azonban arra kényszeríti majd a grönlandi jégtakarót, hogy korábban visszahúzódik a parttól, mielőtt a jéghegyein keresztül friss vizet adna.

Az úgynevezett Atlantic Meridional Overturning Circulation (Atlanti-óceán meridionális borulási körforgási) ereje az előrejelzések szerint 39 százalékról 24 százalékra csökken 2100-ra. Addigra Grönland jéghegyképződése közelebb kerül a történelem leggyengébb Heinrich-eseményeihez. Ezzel szemben a heinrichi események körülbelül 200 évig tartottak.

Grönland elvékonyodásának fő oka az előrejelzések szerint az lesz, hogy a sziget pereméről fog az Atlanti-óceánba belecsurogni az olvadékvíz. Az olvadékvíz még mindig friss vizet juttat az óceánba, de keveredik a tengervízzel, és inkább a part mentén mozog, ahelyett, hogy közvetlenül frissítené a nyílt óceánt, ahogyan a sodródó jéghegyek teszik.

Ez nem jelenti azt, hogy az áramlat nincs veszélyben

Az atlanti áramrendszer jövőbeli pályáját tehát valószínűleg a lassuló, de hatékonyabb jéghegyek és a gyorsuló, de kevésbé befolyásos felszíni lefolyás kombinációja határozza meg. Ezt tetézi az óceán felszíni hőmérsékletének emelkedése, ami tovább lassíthatja az áramlatot.

Tehát a Földet pumpáló szív továbbra is veszélyben lehet, de a történelem azt sugallja, hogy a kockázat nem olyan közvetlen, mint ahogyan egyesek tartanak tőle. A Holnapután című filmben az atlanti rendszer lassulása lefagyasztotta New York városát. A fenti kutatás alapján tehát megnyugodhatunk, hogy egy ilyen forgatókönyv valószínűleg nem lesz a mi életünkben. De továbbra is határozott erőfeszítésekre van szükség az éghajlatváltozás megállítására a jövő generációinak védelme érdekében.