Aktuális tanulmányában, amely a Társadalmi Reflexió Intézet kutatása keretében készült, azt írta, hogy nemzetközi szinten az elmúlt években rohamosan emelkedik a klímaperek száma – tehát az olyan pereké, amelyben államokat vagy cégeket perelhetünk a klímaváltozásban játszott szerepük miatt. Ezt akár pozitív fejleménynek is tekinthetjük az éghajlatváltozás elleni küzdelemben?
Az egyik eljárástípus valóban az, amikor a klímaváltozás okozásáért próbálnak felelősségre vonni államot vagy például egy nagy kibocsátót, tipikusan olajvállalatot.
A cél azonban nem is az utólagos felelősségre vonás a károkért, hanem a kötelezés érdemi fellépésre, a korábbinál ambiciózusabb üvegházgáz-kibocsátás csökkentésre.
A perek száma pedig azért növekedett meg az utóbbi években, mert egyrészt ma már teljes a konszenzus a klímatudósok körében arról, hogy az emberi tevékenység okozza a klímaválságot. Az ENSZ Kormányközi Éghajlatváltozási Tudományos Testülete, az IPCC idei jelentése egyértelműen kimondja, hogy körülbelül 2025-ig van mód megfékezni a veszélyes mértékű klímaváltozást.
Utóbbit a párizsi klímaegyezmény (ez 2016-ban lépett hatályba – a szerk.) definiálta: ebben az aláíró államok azt vállalták, hogy a globális felmelegedést jóval 2, de lehetőleg 1,5 Celsius-fokon belül tartják az évszázad végéig az ipari forradalmat megelőző értékhez képest. Ennek érdekében kell 2025-ig drasztikusan csökkenteni a globális üvegházgáz-kibocsátásokat.
Ez azonban nem történik meg, az államok csökkentési vállalásai nem elegendőek és a már megtett vállalásokat sem hajtják végre. Ebből az ellentmondásból születnek ezek a perek.
Ráadásul ez egy jogilag kreatív terület: sokféle jogalapon sokféle felperes (társadalmi szervezetek, kiskorúak és szüleik, klímatudósok, civil szervezetek, szövetségi államok) egyre többféle alperest perel.
Jellemzően államok vagy magáncégek ellen indítanak pereket?
Most még döntően államok ellen, és ezek nagy része sikeres is. Németországban, Belgiumban, Írországban és Hollandiában is voltak állam ellen indított sikeres perek a kibocsátáscsökkentési ambícióhiány miatt.
És míg korábban elképzelhetetlennek tűnt, hogy nagy kibocsátókat, például olajvállalatokat kötelezzenek a bíróságok az addiginál hatékonyabb kibocsátás-mérséklésre, tavaly nyáron ez is megtörtént: egy holland bíróság a Shell-csoportot kötelezte erre.
Mostanában pedig már vállalatok vezetői ellen is indulnak perek: egy civil szervezet például a Shell igazgatótanácsának tagjait perli angol bíróságok előtt. Szerintük az angol jogszabályokat sérti, hogy a cégcsoportnak nincs a párizsi megállapodással összhangban lévő klímastratégiája, és ezért nem tesz érdemben semmit a kibocsátások mérséklésére.
Egy másik eljáráscsoportban a fogyasztók és a részvényesek megtévesztése miatt perelnek vállalatokat. A cégek ugyanis nagy kockázatot okozhatnak a részvényeseknek azzal, hogy nem tárják fel kellő mértékben a befektetésekhez kapcsolódó klímakockázatokat.
A fogyasztókat pedig a felperesek szerint azzal tévesztik meg a nagy olajvállalatok, hogy azt mondják magukról: zölden működnek.
Egy újabb percsoport a finanszírozók felelősségét is felveti: nemrég a Belga Nemzeti Bank fosszilis kötvényvásárlási programját is megtámadták felperesek. A dekarbonizációs és egyéb klímacéloknak ugyanis ellentmond a fosszilis energiaprojektek finanszírozása akár egyes tagállamok, akár az EU által.
Ráadásul a klímaváltozás problémája alapvetően finanszírozási probléma is: hogyan tudja az állam saját és a magánszektor forrásait mobilizálni, hogy 2050-re megvalósuljon az átmenet a nettó zéró kibocsátás felé?
A klímaperek hány százaléka sikeres körülbelül?
Erről pontos kimutatások nincsenek. Konzervatív becslés szerint a párizsi megállapodás elfogadása óta több mint ezer ilyen eljárás indult, más kimutatások szerint akár kétezer ilyen eljárás is lehet, a klímaper definíciójától függően.
Az esetek nagy többségében – főleg az Egyesült Államokon kívül – az elbírálhatóságnak nincsen perjogi akadálya, a perek pedig egyre nagyobb számban sikeresek.
Mondana erre néhány fontosabb európai példát? Olyanokra gondolok, amikor a pernek köszönhetően érdemi változás történt a törvénykezésben vagy egy cég magatartásában.
Hollandiában 2019-ben a Legfelsőbb Bíróság kötelezte a holland kormányt a korábbinál sokkal ambiciózusabb kibocsátás-csökkentési vállalások elfogadására – és ez meg is valósult –, mivel a kormány addig többször is elnapolta az érdemi mérséklést.
2021 nyarán a német Szövetségi Alkotmánybíróság pedig részlegesen megsemmisítette a német klímatörvényt azzal az indokkal, hogy az ellentétes a német alaptörvénnyel.
Utóbbi ítélet háttere, hogy a német klímatörvény 2030 utánra irányozta elő az érdemi kibocsátáscsökkentéseket, amivel a jövő nemzedékre hárította volna az érdemi fellépés terhét és vészfékezés szerű átállásra kötelezte volna életvitelében a 1,5-2 fokos felmelegedési korlát betartása érdekében.
A drasztikus átállás azonban csak a szabadságjogok korlátozásával lett volna megvalósítható (például jegyrendszer bevezetése, energiafogyasztás korlátozása, egyéni utazási módok korlátozása), márpedig az alaptörvény szerint a szabadságjogokat generációkon átívelően egyenlően kell biztosítani.
A döntés hatására a német törvényhozás elfogadott egy új klímatörvényt, amely már jóval ambiciózusabb kibocsátáscsökkentést irányoz elő, sokkal gyorsabban.
És a cégek esetében milyen példa van sikeres perre?
A Shell-ügy másodfokon van, még nem ismerjük a fellebbezés kimenetelét. Néhány éve mindenesetre még nem gondoltuk volna, hogy fel lehet vetni egyes kibocsátók egyedi felelősségét is a globális klímahatásokkal kapcsolatban, most viszont azt látjuk, hogy egyes bíróságok nyitottak erre.
Mennyire van visszatartó erejük ezeknek a pereknek?
A társadalmi nyomásgyakorlás szempontjából nagyon fontosak. Nem is visszatartó, hanem ösztönző erőről van szó, hiszen ezek a perek fokozzák a kibocsátáscsökkentési vállalásokat. Ahol megállapítják a nemzeti klímatörvény jogellenességét, ott a kormányoknak muszáj újat elfogadniuk.
A probléma gyökere, hogy a párizsi megállapodás csak a globális hőmérsékleti célt írja elő, de az államok szabadon határozhatják meg saját kibocsátáscsökkentési vállalásaikat és azok ütemezését.
Az egyezmény ugyanakkor azt is kimondja, hogy az emberi jogokat ennek során is tiszteletben kell tartani. Ebben gyökerezik a klímaperek nagy többsége, amelyek emberi jogi jogsértésként fogalmazzák meg az államok tétlenségét.
A folyamatban lévő, nagy hatású ügyek jelenleg épp a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága előtt vannak.
Pontosan hogyan lesz egy klímaperből emberi jogi kérdés?
Ha az államok nem tesznek kellő lépéseket a kibocsátáscsökkentésre, akkor a mostani fiatalok vagy akár az idősek alapvető emberi jogai is sérülnek a közeli jövőben.
A 75 év feletti svájci hölgyek pertársasága például az egészségükhöz való jogra hivatkozva perli a svájci államot az elégtelen klímavállalások miatt, fiatal portugálok pedig azért perelnek 32 országot, mert az évszázad végére az egyre fokozódó erdőtüzek miatt a lakáshoz, magánszférához, élethez való joguk csorbul majd, és e jogsértések végső oka az államok mostani, nem kellően szigorú klímapolitikája.
Hozhatnak fordulatot a klímaperek a klímaváltozás elleni küzdelemben?
Ezek nagyon fontos eszközök – az utolsó jogi eszközök az érdemi fellépés kikényszerítésére. A nemzetközi klímatárgyalások nem jutottak eredményre ilyen szempontból, hiszen nagy mozgásteret adnak az államoknak a fellépés halogatására.
A kormányok pedig mindig kormányzati ciklusokban, 4-5 éves távlatokban gondolkodnak – a hosszútávú tervezés mindig is a demokratikus rendszerek vakfoltja volt.
Eközben sajnos ezek a kockázatok egyre rövidebb idősíkon jelentkeznek, akár néhány évtizeden belül bekövetkezhetnek.
És mi a helyzet itthon?
Magyarországon is van egy fontos klímaper: ellenzéki képviselők utólagos normakontrollt kértek az Alkotmánybíróságtól a magyar klímatörvényről. Az eljárás folyamatban van.
A törvény 40 százalékos üvegház-kibocsátás-csökkentést ír elő 2030-ig az 1990-es szinthez képest, ami messze elmarad az IPCC-ajánlásoktól.
Az ENSZ tudományos testülete ugyanis a 2019-es kibocsátáshoz képest is legalább 48 százalékos mérséklést tart szükségesnek globális szinten a 1,5 fokos felmelegedés betartása érdekében. Ráadásul az 1990-es bázisév kibocsátása a 2019. évinél jóval magasabb, így az IPCC-ajánlásának a harmadával már teljesülne a magyar klímatörvény vállalása.
Ez azért is fontos kérdés, mert a tudományos konszenzus szerint a 1,5 fokos felmelegedés a 2 fokoshoz képest sokkal enyhébb következményekkel jár klímahatásait tekintve.
Mindezeken túl, bár a magyar klímatörvény rögzíti a vállalást, hogy 2050-re Magyarország klímasemleges lesz, de nem rendel felelősöket a célok végrehajtására, és a finanszírozási hátteret sem biztosítja hozzá.
Mekkora az esély arra, hogy – Hollandiához vagy Németországhoz hasonlóan – itthon is sikerrel zárul ez a per?
Erős érvek szólnak amellett, hogy a jelenlegi törvény ellentétes az Alaptörvény P) cikkével, amely szerint az állam köteles a jövő nemzedékek érdekeinek védelmére. Ráadásul a német klímatörvény nagyon hasonló volt a magyarhoz, és a magyar Alkotmánybíróság, a világ más bíróságaihoz hasonlóan, már többször figyelembe vette a német Alkotmánybíróság gyakorlatát. És a régióban, Csehországban és Lengyelországban is vannak sikeres perek.
A magyar vállalás egyébként már a hatályos uniós vállalásokkal sincs összhangban, mivel az Európai Bizottság 2021-ben megemelte az unió egészére vonatkozó ambíciószintet. Tehát ez alapján is úgy tűnik, hogy többet kellene teljesítenünk a kibocsátások mérséklése terén.
A kibocsátások ugyan itthon is jóval csökkentek az 1990. évi szinthez képest, de ez a rendszerváltáshoz és a későbbi válságokhoz köthető, természetes folyamat eredménye, a jelenlegi törvény 2030-as célszáma pedig már további érdemi intézkedések nélkül tartható lesz.
Nagyon fontos, hogy a törvény elkötelezi magát a 2050-es nettó zéró kibocsátás mellett, de ennek teljesítéséhez a most előirányzott, túlzottan enyhe 2030-as célszám mellett olyan drasztikus csökkentésre lenne szükség 2030 és 2050 között, amire csak nagy gazdasági válságok idején volt példa.
Ugyanakkor egy alacsonyabb, ám most rögtön megkezdett, folyamatos mérsékléssel is hozható lenne a 2050-es nettó zéró kibocsátási cél, de ehhez a 2030-ra ütemezett 40 százalékos csökkentést mindenképp meg kellene haladni.
A karbonsemlegesség elérése az évszázad közepére az IPCC szerint is szükséges a 1,5 fokos hőmérsékleti cél tartásához.
Eddig általános klímacélokról és nagyívű perekről beszéltünk, de végezetül nézzünk egy hétköznapi, kézzelfogható esetet. Beperelheti például egy civil szervezet Budapestet vagy a magyar államot az egészségkárosító szintű légszennyezés miatt? Az Európai Bíróság 2021-es ítéletében már kimondta, hogy Magyarország megsértette a környezeti levegő minőségével kapcsolatos uniós jogi szabályokat – a szálló porra vonatkozó napi értékek több térségben rendszeresen és tartósan túllépték a megengedettet.
Igen, volt már hasonló eljárás. Korábban egy civil szervezet megtámadta Budapest levegőminőségi tervét, amiért az csak elégtelen intézkedéseket tartalmaz. A bíróság azonban eljárásjogi okok miatt nem jutott el a terv érdemi vizsgálatáig.
Elvi lehetőség tehát lenne egy ilyen perre, és kötelezettségszegési eljárás is indítható levegőtisztaság kérdésében.
A klímaváltozás esetében ez utóbbi azonban már problémásabb, mert – mint jeleztem – az EU közös vállalást tett a párizsi megállapodás keretében, tagországokra lebontott uniós célszámok nincsenek.
Ezért nagyon fontos, hogy nemzeti szinten az Alkotmánybíróságok az alkotmányos és emberi jogi kötelezettségek figyelembe vételével adjanak iránymutatást arról, hogy milyen kibocsátáscsökkentési ambíciószintet várhatunk el az államtól.
Igaz, volt honnét erősödni. 
