Lemegyek a patakpartra. A meder, ahol víznek kellene lennie, kiszáradt. Negyven éve ismerem ezt a helyet, de ilyesmit itt még nem láttam. A patak mindig is ott volt, a víz mindig is ott csörgedezett. Most csak sáros katyvasz van a helyén. Kutya dagonyáz benne vidáman, ő nem gondol a világvégére.
Kisétálok a határba. A földutat vastag por lepi be, mintha száz éve nem esett volna. Jobb oldalt a kopár szántóföld teljesen száraz, mintha kimúlt volna belőle az élet.
Kicsit arrébb a kukoricás még tartja magát, de foltokban már az is kezd kiszáradni.
Pár száz méterre vékony erdőcsík húzódik.
Ez még olyan hűvös, mint régen, de valami furcsa, fülledt csend tölti be a levegőt – persze lehet, hogy csak képzelem.
Bemegyek egy boltba. A csomag keksz, ami két hónapja még 300-350 forint volt fajtától függően, most 490. Beletúrok a halomba, hátha van olcsóbb, de hiába. Mind 490. Plusz 40-60 százalék. Végül találok egy utolsó darabot 370-ért. Megveszem. Elmegyek a fodrászhoz, levágatom a hajam. Hatezer lesz, mondja. Egy éve még négyezer volt. Plusz 50 százalék. És mennyi lesz majd, ha érkezik a téli gázszámla? Csak két random példa, illusztrációnak. Ez ugyanis a valóság, amiben élünk – bármit is mondanak a hírekben.
Bekapcsolom a tévét. Megint lőtték az atomerőmű környékét. Az ukránok szerint az oroszok. Az oroszok szerint az ukránok. Mindenki hazudik, gondolom, vagy úgy torzítja a valóságot, ahogy neki jó. Innen úgysem látni el odáig. De ha a levegőbe repül az egész, azt mi is érezni fogjuk.
Megkeresem a Google-ban: Budapest – Zaporizzsja, 1637 kilométer.
Elolvasom a híreket. Azt írja egy nemzetközi jelentés, hogy eddig 5401 civil halt meg a háborúban, köztük 2081 férfi, 1420 nő, 147 lánygyermek, 169 fiúgyermek. 39 gyermek áldozat és 1545 felnőtt áldozat nemét nem tudták megállapítani. Ezek csak a regisztrált halálesetek, az áldozatok valós száma ennél "számottevően magasabb”, áll a jelentésben. A nem civil áldozatok számáról csak durva becslések vannak. Minimum sok tízezer.
Elolvasok egy helyszíni beszámolót egy ukrán kikötővárosból, Herszonból. Azt állítja, hogy elégetett holttestek szaga tölti be a várost. A szag az éjjel-nappal működő mobil krematóriumokból jön, amelyben az oroszok által megkínzott és megölt ukránok, meg az ukránok által megölt orosz katonák holttesteit égetik el a megszálló erők. Az oroszokra mesterlövészek lőnek és fiatalokból álló bandák vadásznak késekkel – elvágják a torkukat, ha tudják.
Ez itt a pokol, olvasom. Történik mindez a szomszédban. Ha csak a fele igaz, az is iszonyú.
Eszembe jut, hogy eközben a Szigeten a fiatalok önfeledten buliznak, csápolnak, ölelgetik egymást. Ugyanolyan fiatalok, mint akik a herszoni pokolban gyilkolnak. Akár ők is itt lehetnének, és ölelgethetnék egymást. Ha választhatnának, inkább ezt tennék, ebben biztos vagyok. Ehelyett átvágják egymás torkát és elégetik a holttesteket. Geopolitikai érdekből, úgymond. Valami nagyon kizökkent a világban.
Olvasom tovább a híreket. Itthon a hőség és az aszály is fokozódik a héten, tragikus a helyzet. A Tiszában Záhonynál már csak térdig ér a víz, a Velencei-tó egy része holdbéli tájra hasonlít – a sort hosszan folytathatnánk.
Franciaország leghosszabb folyója, a Loire egyes szakaszain már át lehet gyalogolni, Németország legfontosabb víziútja, a Rajna egyre kevésbé hajózható, a holland határnál négy centiméterre apadt, az olasz Pó kiszáradt medréből II. világháborús bomba került elő.
Ez az elmúlt 500 év legsúlyosabb szárazsága, mondja egy szakértő.
Folytatom az olvasást. Oroszország egyre jobban elzárja a gázcsapot, az EU teljes leállással is számol. A gázárak triplázódhatnak, roham indult a tűzifáért. Energiaár-robbanás. Vannak, akik mindent elveszítenek. "Ha nem kapunk gázt, felkelések lesznek", mondja a német külügyminiszter.
Eszembe jut egy könyv, "A hőség". Arthur Herzog írta a hetvenes években, vörösen izzó kör van a borítóján. Ponyvaszerű, ha jól emlékszem, de érdekes. Arról szól, hogy egyre bolondabb az időjárás, egyre vadabbak a viharok, egyre nagyobb a hőség.
Néhányan mondogatják, hogy bele fogunk pusztulni, de senki sem figyel rájuk. Végül mindenki belepusztul.
Eszembe jut egy film, a Mad Max. Disztópikus akciófilm a nyolcvanas évekből. Annak idején valami miatt nagyot szólt. A háborúk és az olajhiány nyomán lassan összeomlik a civilizáció, felbomlik a rend. Szinte csak Mad Max harcol az utakon fosztogató kegyetlen, gyilkos bandák ellen. Apokalipszis ausztrál módra.
Ez persze csak fikció.
De mégis van valami hasonló a levegőben. Egy nagyon veszélyes robbanóelegy. Háború, gyilkolás, elszabadult árak, zuhanó életszínvonal, elapadó energiaforrások, kiszáradó folyók, brutális hőség.
Ne keltsünk persze pánikot. De ne tegyünk úgy, mintha mindez csak apró üzemzavar lenne. Valami kezd szétcsúszni a világban – kérdés, van-e még erő, amely mégis egyben tartja majd a rendet.
Nagyító rovatunk korábbi cikkeit itt olvashatják.
Ez volt a legellentmondásosabb évük. 
