De most akkor kik azok a spekulánsok és kell-e félni tőlük?

Mottó: „És monda József a Fáraónak: …

A hét szép tehén, hét esztendő, a hét szép gabonafej az is hét esztendő; az álom egy és ugyanaz.

A hét ösztövér és rút tehén pedig, melyek amazok után jöttek ki, az is hét esztendő, és a hét vékony, keleti széltől kiszáradt gabonafej, az az éhségnek hét esztendeje.

Ez az a mit mondék a Fáraónak, hogy a mit Isten cselekedni akar, megmutatta a Fáraónak.

Ímé hét esztendő jő, és nagy bőség lesz egész Egyiptomban.

Azok után pedig következik az éhség hét esztendeje, s minden bőséget elfelejtenek Egyiptom földén, és megemészti az éhség a földet.”

/Mózes I. könyve 41. fejezet/

A spekuláló fáraó

A cikk mottójában olvasható történetrészlet eleje, hogy az egyiptomi fáraó többször is álmodik, először hét kövér majd hét sovány tehénről, aztán hét duzzadó búzakalászról, majd hét elsorvadt kalászról. Az álmok minden esetben ugyanúgy végződnek: a soványak, a satnyák felfalják a kövéreket, az erőtől duzzadókat. A fáraó nem érti az álmot, összehívja a bölcseket, hogy fejtsék meg azt, ők azonban tanácstalanok. Ekkor hívatják az Egyiptomban fogságban levő Józsefet, aki megfejti az álmot: hét bő évet, majd hét szűket jósol, rossz terméssel, éhínséggel, szűkölködéssel. A fáraó az okos tanácsra hatalmas gabonaraktárakat épített, a hét jó évben ötödöt szedett, adót emelt, felhalmozott, ugyanis arra „spekulált”, hogy a hatalmas készletek megmentik az országot abban a hét évben, amikor éhínség és aszály lesz.

A jóslat, azaz a spekuláció be is jött, annyira, hogy a szűk esztendőkben híre ment az egyiptomi gazdagságnak és a környező országok is oda járultak gabonáért, amit a fáraó busás haszonnal tudott eladni. Sarkadi-Szabó Kornél a Hungária Értékpapír Zrt. stratégiai igazgatója szerint ez a bibliai történet az egyik első írásbeli emlékünk egy nagyszabású történelmi spekulációról, amiben semmi más nem történt, mint hogy valaki egy várható eseményre készülve előkészületeket tett, ha úgy tetszik pozíciókat vett fel. Ebben a spekulációban természetesen keveredik a misztikum (pl. 7-es szám) a legendavilág és a hit, ugyanakkor ékes példája és bizonyítéka annak a ma is élő gyakorlatnak, ami a raktározást, illetve a hiány időszakában a nagy haszonnal értékesítést jellemzi.

Ördög a Házban

"Ott van a kísértet a ganénál!"

- Regős Bendegúz

A következő szavakat Orbán Viktor mondta a tranzakciós adóról: „…azok a pénzügyi spekulánsok, nagyban játszó svihákok, akik milliókat, milliárdokat utalnak, sokkal többet fognak fizetni az átlagembernél. Ez a rendszer az embereknek előnyös, a spekulánsok számára hátrányos…” Ugyancsak a miniszterelnök szavai egy másik interjúban: „A pénzünk árfolyamának alakulása rövid távon azonban nem áll összefüggésben az ország valós gazdasági teljesítményével. Ez egy spekulációs szélhámosság, ami rángatja az európai valutákat, köztük Magyarországot is. Beetetnek bennünket az államcsőd veszélyével, amiről egyébként butaság beszélni is, miközben a külföldiek veszik a magyar állampapírt, mert nagyon jó üzlet...”

A fenti retorikát természetesen nem csak a kormányfő használja és természetesen nem csak Magyarországon divat. A globális politikai beszédstílus része, amikor a hatalom valamilyen külső erőt, rendszerint valamilyen megfoghatatlan ellenséget okol bizonyos események bekövetkeztéért. A bűnbakképzés a magyar gazdaság esetében ugyanakkor abból a szempontból jogos, hogy a forintot valóban érték spekulatív támadások. Mindössze egyetlen nem elhanyagolható momentum marad ki általában a „karvalytőkét” okoló politikai beszédekből, mégpedig az, hogy az elmúlt évek aktuális kormányai folyamatos ziccerhelyzeteket biztosítottak a spekulációknak. A rendszerváltás óta regnáló kormányok sorra elmulasztották kezelni a magyar gazdasági fundamentumok legnagyobb problémáit. Hosszasan lehetne sorolni a téves és hiányzó intézkedéseket, ezt nem fogjuk megtenni, de a legfontosabbakat érdemes megemlíteni.

A mai napig nem sikerült megállítani a központi költségvetés túlköltekezését, miközben nem sikerült megfelelően ösztönözni a magánszektor termelését. Nem sikerült átalakítani a vízfejű, pénznyelő, nem hatékony oktatási és egészségügyi rendszert. A hozzánk irányuló befektetésekkel többnyire nem sikerült magas hozzáadott értéket teremteni, összeszerelő üzemeket annál inkább. Ráadásul a bonyolult és több ponton igazságtalan adórendszerrel átláthatatlanná és riasztóvá tették az országot a külföld számára. A magas államadósságszint és a központi költségvetés folyamatos hiánya rendszeres hitelt igényel, amit – tekintettel az ország nem biztonságos voltára – csak magas hozammal tudunk beszerezni, ez pedig hatványozottan növeli az ország támadhatóságát. A rövid távon népszerű és látványos intézkedések pedig a legtöbbször szembemennek azzal az iránnyal, amit az országnak követnie kéne. Azonban nem csak a kormányok hibáztak. A pénzügyi rendszer egészségéért felelős szervezetek, az MNB és a PSZÁF végignézték, ahogy a lakossági és az állami devizaeladósodás állambiztonsági kockázattá burjánzik. Ráadásul eközben a sérülékeny Magyarország belesodródott a gazdasági világválságba.

 

Sarkadi-Szabó Kornél az egyes országok devizáit és országot ért pénzpiaci támadásokkal kapcsolatban emlékeztetett, hogy az országkockázatot jelző CDS-ek (credit default swap) piaca a mai napig nincsen szabályozva, több nagybefektető, köztük Soros György is többször felhívta már a figyelmet erre a hiányosságra. Sarkadi-Szabó megjegyezte, hogy a CDS-eket a nagy piaci szereplők összejátszása egyértelműen manipulálni tudja, ezen keresztül pedig eladási hullámot tud generálni vagy kikényszeríteni egy-egy CDS forrásországához kapcsolódó állampapír vagy deviza piacán, de persze ehhez a gyenge fundamentumok is szükségesek.

Amikor a piac tényleg nekiment a forintnak

Az egyik legnagyobb, forintot ért spekulációs támadássorozat 2003 – 2005-ben volt. Röviden összefoglalva ekkor az történt, hogy a forint korábbi – 2001-ben bevezetett – árfolyamsávját 2003 nyarán felfelé tolták. Ettől kezdve a forint ugyanúgy +/- 15 százalékkal ingadozhatott az euróval szemben, csak a korábbi 276,1 forintos sávközép 282,36 forintra módosult. A védett sáv így 240,01 és 324,71 forint közé került. A jegybank szándéka annak kifejezése volt, hogy gyengébb forintárfolyamot tartana szükségesnek, hiszen az azt megelőző nagyjából hat évben az EUR/HUF szűk és erős sávban, 245 – 255 között ingadozott.

A jelenlegi helyzet ismeretében már furcsa visszaemlékezni az eseményekre, ugyanis 2003-ban, aztán 2005-ben nem a gyenge, hanem az erős sávszél ellen indult összehangolt pénzpiaci támadás. Nagy (elsősorban londoni) pénzintézetek hatalmas mértékben kezdték venni a forintot, többször is egészen a sávszélig erősítve azt az euróval szemben. Tudva, hogy az akkori kormánynak feszültségei vannak a jegybankkal a forintárfolyamról arra számítottak, hogy a kitartó próbálkozás eredményeként az MNB eltörli majd a sávszélt, amivel a forint jelentősen tovább erősödhetett volna. A spekulánsok így jó eséllyel nagy haszonra tehettek volna szert ebből a mozgásból, illetve utána az árfolyam visszagyengüléséből is. A sávszél támadásának önmagában nem lett volna értelme, ugyanis azt az MNB korlátlan mennyiségű forinteladással tudta védeni. Egyébként ha már itt tartunk, napjainkban valami hasonló kezd kirajzolódni a svájci frank piacán. Az alpesi ország jegybankja kijelölt egy ingadozási szintet az euróval szemben, amit egyre keservesebben tud tartani. A frank nagyon hosszú ideje az erős sávszélen mozog.

1992 szeptember 22: Soros György hazavágja az angol jegybankot

A modern pénzpiaci történelem egyik legismertebb és legnagyobb szabású spekulációs támadását Soros György magyar származású nagybefektető indította az angol font ellen. Olyan mértékű és olyan kockázatos akciót vezényelt le, ami már talán nem is spekuláció volt, inkább pénzpiaci hadművelet. Lássuk mi történt:

A mai napig emlegetett eset 1992-ben történt, amikor még nem volt sem eurózóna, sem euró, ugyanakkor már létrejött a közös európai árfolyammechanizmus (ERM), amibe hasonlóan szigorú feltételekkel lehetett bekerülni. Ebbe bekerült Nagy-Britannia is a fonttal, amiről nem sokkal a csatlakozása után egyre egyértelműbbé vált, hogy túlértékelték, a brit gazdaság teljesítménye nem tükrözi az angol font hivatalosan megállapított erejét. Soros György befektetési alapjainak vezetői kiszúrták, hogy több európai vezető is feltűnő vehemenciával igyekszik védeni a rendszert. Abban az időben zajlott a német újraegyesítés, ami feltételezte, hogy a németek nem fognak kockáztatni, viszont éppen német részről hangzott el a legtöbb védőnyilatkozat. Nemcsak Soroséknak tűnt fel a helyzet, feltevésüket alátámasztotta az is, hogy a nagy jegybankok elkezdték feltűnően kerülni a fontot, inkább márkával töltötték fel a tartalékokat.

 

Soros alapjai abból indultak ki, hogy ha kellően nagymértékben támadják a fontot (a deviza tömeges piacra öntésével), akkor a Bank of Englandnek le kell értékelnie a devizát az azt megillető helyre. Nem tévedtek. Az alapok több hullámban hatalmas mennyiségű font-hitelt váltottak német márkára, miközben a devizapiacon a gyengülésre játszó, short-pozíciót vettek fel a brit és erősödésre játszót (long) a német devizára. Az angol font hamar esésnek indult. Soros György ráadásul a tranzakció nagy részét komoly fonthitelből finanszírozta, így a gyengülő árfolyam miatt annak a visszafizetésekor már busás hasznot tudott realizálni. Az angol jegybankra akkor szakadt rá a tető, amikor a német Bundesbank akkori elnöke azt mondta: az árfolyamrendszert valószínűleg ki kell igazítani. A kijelentés tornádóvá fokozta az orkánt a font piacán. Egy nappal a német nyilatkozat után – 1992 szeptember 16.-án - a Bank of England kétszer 200 bázispontos kamatemelésre kényszerült, majd néhány nap múlva, szeptember 22.-én kapitulált, leértékelte a fontot. Az angol pénzügyminiszter megbukott, a jegybank tartalékai vészesen megcsappantak, Soros egymilliárd dollárt tehetett zsebre.

De akkor most a spekuláció jó, vagy rossz?

Sarkadi-Szabó Kornél, a Hungária Értékpapír Zrt. stratégiai igazgatója szerint a spekuláció negatív értelmű emlegetése helytelen és elsősorban a politikai retorikát jellemzi. A szakértő szerint mindenki spekulál aki a pénzéről dönt, aki azt számolja, hogy milyen befektetési formát válasszon a vagyonának. Ekkor az ember eldönti, felméri, elemzi, hogy milyen eséllyel tudhatja biztonságban a pénzét, illetve milyen feltételek mellett tud hasznot elérni vele. A spekuláció tehát motiváció a nyereség elérésére. Ezt az attitűdöt pedig nehéz lenne negatív színben feltüntetni. Az elemző szerint a spekulációnak egy bizonyos mérték feletti szintje lehet káros. Sarkadi-Szabó úgy véli, hogy a spekulációknak nagyon nagy teret biztosít az egyre terjedő derivatív, nagy tőkeáttételes kereskedés, aminek korlátozására ugyan rendszeresen vannak próbálkozások, de egyelőre sikertelenül. Az amerikai nem elsőrendű jelzálogpiacon kirobbant krízis a Lehman-csőd 2008-as robbanása után nem csak a piacokat, hanem a szabályozókat is arcul csapta. Az azóta tett kísérletek egy része még nincsen hatályban, a legtöbb javaslat azt sem éri meg, hogy az amerikai kongresszus elé kerüljön. A két legfontosabb szabályozási kísérlet a Dood-Frank törvény és a Volcker-szabály.

Barack Obama, elnökké választása után azonnal ígéretet tett a pénzpiaci szabályok szigorítására. Ennek első látványos eredménye volt a Dodd-Frank törvény2010-es elfogadása, ami a származékos piacokon folyó kereskedés szigorítását célozta meg. A törvény szigorította az elszámoló-, és kereskedőházak beszámolási kötelezettségét, egységes sztenderdeket vezetett be, és egyebek között szigorúan előírta, hogy a származtatott ügyletek szereplőinek bizonyíthatóan rendelkezniük kell a szükséges fedezettel. A Volcker-szabály azon pénzintézetek működését szabályozná, amelyek kereskedelmi és befektetési banki tevékenységet is folytatnak. Volcker javaslata szerint ezeket szét kéne választani, hogy a kockázatos befektetések ne veszélyeztessék az ügyfelek pénztartalékait, ahogy az a J.P. Morgan esetében történt. A Volcker-szabályt a mai napig nem sikerült hatékonyan bevezetni, köszönhetően a kiterjedt ellenlobbinak, amiből egyébként a Dodd-Frank törvény esetében sem volt hiány.

Sarkadi-Szabó Kornél szerint amíg az emberi gondolatot nem lehet felügyelni, addig a spekulációt sem lehet, mert ugyan ki dönt el, hogy egy-egy nagy szereplő célja csak nyereségszerzés volt vagy esetleg politikai, stratégiai céllal „támadta be” egy-egy ország fizetőeszközét. Az elemző szerint a szabályozói környezet szigorítása az egyetlen módszer arra, hogy a nagyobb károkat meg lehessen előzni, ehhez viszont globális megoldásra volna szükség.  Felhívta a figyelmet arra, hogy egyrészt az erre irányuló törekvések rendre megbuknak, másrészt, hogy a derivatív kereskedés, amivel hatalmas tőkeáttételekkel mozdulnak meg pénzek, eleve gerjesztik a spekuláció egészségtelen mértékét. Sarkadi-Szabó emlékeztetett arra, hogy a Lehman-csőd idején már régóta hatalmas derivatív pozíciók uralták a parketteket, így a globális piaci zuhanás is hatványozottan hatott, és ez gerjesztette a példátlan piaci turbulenciát. Sarkadi-Szabó Kornél megjegyezte, hogy az elmúlt években főleg az árupiacokon és az agrártermékek piacán söpört végig a spekulációs hullám. 2007-ben a búza, 2008-ban a kukorica és az olaj piacán fújódott 5-6-szoros buborék, de nem maradt ki a szója, a rizs, a gyapot és a cukor sem. A derivatív kereskedésnek köszönhetően szinte korlátlanul lehetett fújni a lufit, mindamellett, hogy egy idő után egyértelmű volt, hogy az árfolyamokat csak a spekuláció és a mohóság és nem a reális kereslet-kínálati viszonyok emelik. Az agrár-, és nyersanyaglufi azóta kidurrant, viszont többször is újrafújták azokat. Sarkadi-Szabó Kornél szerint amíg a piacra „mindenkit beengednek, addig nem is lehet megállítani a spekulatív kereskedés egészségtelen volumenének növekedését." Az új szereplők – akár intézményi, akár magánbefektetők – mindig újra gerjesztik a buborékok fújását, hiszen mindegyiküknek ugyanaz a motivációja: a minél nagyobb haszon elérése minél rövidebb idő alatt minél nagyobb tőkeáttéttel.