A magyar élelmiszeripar az uniós rangsorban hátulról a második legkevésbé hatékony. Ezzel szembesítette a szakmát Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter egy tavaszi kecskeméti rendezvényen. E fájó beismerésnek a Magyar Nemzeti Bank (MNB) tanulmánya a forrása, amire a miniszter is utalt. Az MNB tavalyi versenyképességi jelentése is kitér arra, hogy az uniós országok közül a magyar élelmiszeripar munkatermelékenysége a második legalacsonyabb. Az egy munkavállalóra jutó hozzáadott érték egyedül a bolgár élelmiszeripar termelékenységét előzi meg. A bennfentesek szerint azonban a beismerést a jegybank - az Európai Központi Banknak küldött - negyedéves, nem nyilvános jelentése alapozza meg, amely részletesen értékeli a szektor versenyképességét.

Az anyag, úgy tudjuk, több oldalon keresztül - konkrét tészta- és húsipari cégeket is megnevezve - értékelte, mennyire rossz a magyar élelmiszeriparba fektetett ezermilliárdok hatékonysága. Mennyire nem képesek kitermelni a következő időszak fejlesztési hiteleit. 

A kapacitás fele sem kell

Az anyag azt is taglalja, hogy a romló versenyképességgel miként csökkent az 1991-ben még 11 millió darabos sertésállomány a jelenlegi 2,6 milliósra. Így - hiába épültek uniós forrásból új üzemek - a magyarországi vágókapacitás alig több mint negyven százalékát használják már csak ki, egyre több a bezárt feldolgozóüzem. Az évtized beruházásaként létesült mohácsi nagyvágóhíd is például jó ideje már csak heti néhány napot vág. 

A Közös Agrárpolitika agrártámogatásának radikális átalakítására készülő uniós döntéshozók fókuszába is az élelmiszergazdaság került. Mint hasonló esetben mindig, most is azt is vizsgálják az illetékesek, miként hasznosultak a felhasznált támogatások. A reform is rákényszeríti ugyanis az EU-t, hogy az agrárkassza költségeit csökkentse, mert a következő uniós ciklusban radikálisan átalakul, több tevékenység, jogcím esetében tovább apad a Közös Agrárpolitika támogatási forrása.

A tagországokban egyebek között azt is vizsgálják, hogy a feldolgozók mennyiért kapják az önköltséget - termelői árat - nagyrészt meghatározó áramot, gázt és a vizet. Erre pedig a helyi kormányoknak a legnagyobb a ráhatása akár olyan speciális szabályozással, mint a magyar. A hazai kistermelők ugyanis - rezsicsökkentett kisfogyasztóként - a nagyüzemeknél jóval olcsóbban kapják a gázt, az áramot. Ezért a szolgáltatókat az év végén a költségvetésből több száz-, vagy ezermilliárdokkal kell megtámogatni! Az uniós vizsgálatok, úgy tudjuk, most erre is kitérnek majd, miután kiéleződött a vita az energiaárak versenyképességet befolyásoló hatásáról.

Sok az eszkimó, kevés a fóka

Elgondolkodtató az is, hogy az egyes tagországokban az új beruházások uniós támogatásában mennyire más stratégiát követnek a tagországok. A cseh, a lengyel, a szlovák élelmiszeriparban nem törekednek az EU-s pénzek 100 százalékos lehívására, mint itthon. Kevesebb új beruházással is megelégednek, mert így az újak nem fojtják meg a már meglévőket. A lehető legtöbb új beruházás támogatásával egy-egy évben ugyan látványosan megugrik a tagországi GDP, de sok üzem tönkre is megy. A visszafogottabb ösztönzéssel viszont az új üzemek önfenntartóvá válnak, nem zárnak be hét év múlva, és a beruházáshoz adott EU-s pénzek tartós új munkahelyeket teremtenek.

Ezzel szemben Magyarországon szinte egymást érik a néhány éve uniós támogatásból épült új, de már bezárt hús-, savanyító-, sajtüzemek, amelyek szintén az EU-s revízió célkeresztjébe kerültek. 

A vizsgálatokkal teremtik meg ugyanis a jogalapot, hogy a következő időszakban az adott tagországban jogtalanul felhasznált pénzeket a tagországi támogatásokból levonja az EU.

Az új vizsgálat, úgy tudjuk, nemcsak a beruházások versenyképességét rontó tagországi energiapolitikára, hanem tágabb körre, a piaci feltételek befolyásolására is kiterjed. Magyarország esetében ilyen körülmény volt a részben a kormányzati intézkedések következtében kialakult 2022-2023-as uniós rekorder pénzromlás, különösen az 55 százalékot közelített élelmiszer-infláció. Ennek nem csak a drámaian megugrott költségek és a lezuhant fogyasztás miatt volt drámai következménye a szektorban.

Hasonló krízisek idején ugyanis a kormány rendre pénzügyi segítséget nyújtott az emiatt bajba jutott vállalkozásoknak. A piaci szereplők még most is az állami kompenzációra várnak. Az évek óta deficites költségvetés, a jogállamisági eljárások miatt elmaradt uniós eurómilliárdok miatt erre már nincs pénze a kínai hitelekre fanyalodott kormánynak.

A hazai vállalkozások az uniós riválisokkal szembeni versenyképességi, hatékonysági hátránya, technológiai lemaradása így napról napra nő. Hiába hirdette meg a szaktárca az utófinanszírozású fejlesztési pályázatokat, ha a veszteséges évek után úgy leromlott a vállalkozások hitelképessége, hogy nem tudják előteremteni a saját erőt a beruházásokhoz. Pedig ha nem költenek erre, még inkább lemaradnak.

A hazai élelmiszeripari termelés egyre növekvő ár- és versenyhátrányát jól mutatja, hogy az idei második negyedévtől egyre több a német hús itthon a kereskedelmi láncokban. Például a magyar lapockát nem tudják kilónként 1900 forintnál olcsóbban adni. Ezzel szemben a német termékeket 1600 forint alatt is kínálják. Más üzletágakban, a sütőiparban is hasonló a helyzet a konkurens uniós termékekkel, mert úgy elszállt a hazai önköltség, hogy sok termékpályán nem tudnak engedni az árakból. 

Áfa-rekord

Bár a fogyasztók visszacsalogatására több termékcsoportban már némileg mérséklődtek az árak, a szintén uniós rekorder hazai áfakulcs még nem! Úgy tudjuk, az uniós vizsgálódás erre nem terjed ki - bár az MNB-anyag utal arra, hogy a 27 százalékos áfakulcs hosszú távon nem tartható fenn, főleg az alapélelmiszereknél. Pedig az uniós rekorder forgalmi adó most “öngyilkos” gazdaságpolitika, mert csak akkor hoz bevételt, ha a széles néprétegeknek van elég jövedelme és nő a fogyasztás, de ennek nyoma sincs.

Több mint húsz éves uniós tagként tehát ne csodálkozzuk, ha e furcsaságokat az utóellenőrzéseken számonkérik.