A nagy orosz impérium fogalma már beszüremkedett a divatiparba is: azon elmélkedik az egyik divatmárkát bemutató cikk írója a Kommerszant nevű, tekintélyes napilapban, hogy mennyire kellene nemzetinek lennie az új orosz ruházati cikkeknek.
Az apropót az adja, hogy a világmárkák és fast fashion cégek nagy része kivonult az orosz piacról, vagy legalábbis úgy tett. Mi helyettesítheti termékeiket? Nyilvánvalóan a hazai gyártás. De az milyen legyen?
A fast fashion sem volt elég
Az oroszországi rendszerváltás és privatizáció nem tette oly mértékben tönkre az ottani textilipart, mint Magyarországon. A két piac nagyságát persze nem lehet összehasonlítani, mint ahogy a textiliparét sem. Ott, a szocialista időkben korántsem volt annyira jellemző – és sokáig megbecsült – része az ágazatnak például a nyugati bérmunka, mint nálunk.
Több mint 143,4 millió – az oroszországi népesség számának meghatározása mostanában különösen nehéz, hiszen százezrek menekültek el, vagy haltak meg az ukrán fronton – embert felruházni sosem voltak képesek a külföldi cégek. A kínai boltok térhódítása nem volt annyira jellemző, mint nálunk, jóllehet, a beáramló külföldi áru nagy része Ázsiában készült. Arról nem beszélve, hogy ennyi embert munkaruhával, alsóneművel, pizsamával ellátni csak hazai nagyüzemek képesek.
A hazai tervezők egy szűk értelmiségi rétegre számíthatnak
Az orosz milliárdosok többnyire eddig sem – mondjuk - a Krasznij Oktyabr nevű, egyébként neves ruhagyár öltönyeit és kosztümjeit hordták, hanem világmárkás cuccokban tetszelegtek és tetszelegnek ma is. Csak egy szűk, értelmiségi, tehetősebb réteg az, amelyik a hazai fiatal tervezők alkotásait megvásárolja.
Ennyit érdemes tudni annak, aki elolvassa a fent említett cikket, amely bemutatja az egyik legnépszerűbb, a Nina Donis-t. (Most maradjunk a nem fonetikus írásmódnál, ugyanis márkanévről van szó.)
Ki öltöztette a bábuskákat?
Eddig szó sem volt arról, hogy mennyire kellene nemzetinek lenni az orosz divatnak, főleg a szovjet időkben, amikor a bábuskákat és gyévuskákat elsősorban az érdekelte, hogy meleg és kényelmes legyen a ruha. Az árral nem volt gond, azt mindenki meg tudta fizetni.
A jelenlegi, importhelyettesítésre kényszerülő helyzetben ugyanakkor szinte elkerülhetetlenül felmerül, mennyire legyen az orosz divat nemzeti – olvasható a lapban. A modern orosz design eklatáns példájaként a Nina Donis ruhákat emeli ki a szerző..
Most akkor jó a nyugati dizájn vagy sem?
Azt mindnyájan tudjuk, hogy a nyugati márkák távozásával párhuzamosan szintet ugrott az orosz ruhaipar jelentősége. ”A legtöbb gyár azonban olyan - jobb vagy rosszabb minőségű - öltözékeket készít, amelyek a világ bármely pontjáról származhatnának, vagy hagyományos stílusúak, vagy másolják az átlagos nyugati dizájnt. Pedig vannak olyanok is, amelyek ragaszkodnának nemzeti viseleteikhez, és a hagyományos orosz divat mai változatát keresnék” – olvasható a lapban.
Nina Neretina és Donis Pupis 2000-ben alapították márkájukat. Tudatosan soha nem akartak nemzeti divatot teremteni. Ők abban a szellemben alkották meg modern ruhaterveiket, miszerint „az egész orosz kultúra az elmúlt három évszázadban elválaszthatatlan volt az európai kultúrától”. (Ez kissé meglepő logikai ugrás az eddigi okfejtéshez képest.)
Matrózöltönyös fiúk és Bergman filmjei
De nézzük, mit is tud az alkotópáros. Nos, a leírás alapján ebből nem lesz tömegdivat… Legújabb téli kollekciójuk mindössze két színre, a sötétkékre és a fehérre épül, kontrasztos tengerész-kontúrokkal. Nina és Donis a svéd (!) Fanny és Alexander című film egy képkockáját is felidézi. Miközben, a kék rövidnadrágos és matrózöltönyös fiú az orosz kulturális emlékezetben a cári család utolsó fotóját idézheti fel. Bő nadrág, hosszú ujjú kabát, melynek mellrészén sötétkék kereszt van. Az öltözék leírója több festő nagyságra is utal, mint ihletadóra, köztük Watteau-ra, és Cezanne-ra, a Bergman filmen kívül.
Kérdés, hogy minden ma élő orosz fiatal tisztában van-e azzal, mit viselt a cárevics azon a bizonyos fotón, amikor még nem sejtette, hogy megölik. Az sem biztos, hogy felismerik a piros és sárga színblokkokban Malevics 1920-as évekbeli parasztfiguráit.
A Bauhaustól a Michelin-hirdetésig
Ezután még inkább átmegy a nemzetieskedés európai művészeti leltárrá. A szerző szerint a ruhák fő motívumai, amelyek minden tekintetben azonnal „orosznak” tűnnek, a moszkvai avantgárdból, a német Bauhausból, a francia modernizmusból, az amerikai pop artból, valamint a Deauville-i tengerpart sokszínű esernyőiből állnak.
Megemlíti még ihletadóként Rodcsenko grafikai munkáit és Majakovszkij könyveinek borítóját, a retro sportruházatot, és a szovjet rajzfilmeket is. A Nina Donis által rendszeresen készített steppelt (kissé pufajkás) termékek között szerepel egy pulóver, amely a híres Michelin-hirdetésből származó alakra emlékeztet.
Kitalálni az orosz népviseletet
Nem másolni kell, hanem kitalálni – legalábbis ez a tervezőpáros ars poeticája. Nyugaton a divattervező kollégák - állítólag - Nina Donis ruháit elsősorban az orosz kultúra kvintesszenciájaként érzékelik, akárcsak egykor Bakst és Benois jelmezeit Gyagilev balettelőadásaihoz. Ezek nem másolták az orosz történelmi viseletet, hanem kitalálták.
Nina Neretina és Donis Pupis Oroszországa megközelítőleg hasonló módon épül fel. Semmilyen divatot – és egyáltalán valódi dizájnt – nem lehet létrehozni ismétléssel, valaminek a múltból való mechanikus átvételével, hanem csak egy új esszencia megalkotásával, beleértve a nemzeti identitást is – vallja a sztárpáros.
Rendben, de mindezt mennyiért? A márka webáruházában felsorakoznak az androgén küllemű, 180 centis csontsovány manökenek. A néhol a pufajkákra emlékeztető részletekben gazdag pulóverek 500 dollárnál kezdődnek, a ruhák némelyike közelít a 900 dollárhoz.
Cárevicsek, a 21. században
Az öltözékeket megpillantva, tényleg van benne valami, ami fiatal cárevicsekre emlékeztet, bár azok sosem hordtak a méretükhöz képest kétszer akkora holmikat. Abban tehát biztosak lehetünk, hogy avantgárd műveik nem befolyásolják majd a milliók igényeit kiszolgáló, textilipari gyártófolyamatokat.
Valahogy az a helyzet a tehetséges, neves alkotópárossal, mint annak idején volt Judaskinnal, aki Zajcev után a legnépszerűbb orosz divattervező volt, már a rendszerváltás után. A milliárdosok és a Nyugat dédelgette, de öltözékei csak egy szűk réteg számára voltak elérhetők. Sok pedig „csupán” műalkotás maradt, amelyik jól mutat a kifutókon, főleg Párizsban.
Brüsszel szorosabbra fűzi a viszonyt két európai miniállammal. 
Nagy a zaj az AI körül, de hova érdemes a pénzünket rakni?
