Moammer Kadhafi néhai líbiai vezető egy interjúban azt állította: ő is finanszírozta Nicolas Sarkozy volt francia államfő 2007-es kampányát. Ez nem biztos, hogy egy szerencsés beismerés volt, mert Sarkozy irányításával aztán 2011 márciusában Franciaország vállalt vezető szerepet a líbiai katonai akcióban, és elsőként mértek légicsapásokat líbiai célpontokra. Sarkozyt aztán tavaly a francia ügyészség vád alá helyezte az 50 millió eurós illegális líbiai kampányfinanszírozás miatt.
Óriási károk
Ez azonban már nem segített a polgárháborúba süllyedt országon, amely az ENSz adatai szerint 2010 és 2020 között 580 milliárd dolláros kárt szenvedett el. Ezeket az óriási károkat főként az olajtermelés és export kiesése okozta. Míg 2010-ben még a napi olajtermelés 1,487 millió hordót tett ki, 2016-ra ez 389 ezerre esett. Ha nem sikerül békét kötni az országban, akkor a kárt a 2021 – 2025-ös időszakra 465 milliárd dollárra becsülik az ENSz szakértői.
Az egyik fő nehézség a proxi háború lezárásának megjóslásában – vagy akár annak elképzelésében – , hogy a konfliktus elképesztően komplex természetű. Mintegy 6-10 regionális és távoli hatalom szállt be mára a proxi háborúba. Mi több, a konfliktus része a líbiai partoknál fekvő offshore gázmezők is, hiszen a tengeri demarkációs határokról is már tüzes vita alakult ki a Földközi-tengeren.
Ki kivel van?
Jelenleg Tripoliban székel egy nemzetközileg elismert nemzeti egységkormány (GNA), másrészt pedig a tobruki központú parlamentre támaszkodó, Khalifa Haftar tábornokhoz köthető vezetés, amely az ország keleti felének legnagyobb részét ellenőrzi.
Haftar sokáig Kadhafi ezredes ellenfele volt, aki amerikai (azon belül CIA) védelem alatt élt az Egyesült Államokban évtizedeken keresztül, és csak 2011-ben tért vissza Líbiába, hogy részt vegyen a polgárháborúban. Aztán oldalt váltott, és négy éve már Sojgu orosz védelmi miniszterrel tárgyalt egy videó-konferencia keretében (a Kuznyecov repülőgép-anyahajó fedélzetéről), pár hónappal korábban pedig az orosz külügyminiszterrel személyesen is találkozott Moszkvában.
Washington viszonylag passzív hozzáállást tanúsított az ország iránt Trump évei alatt, akinek a kormányzata főként Egyiptomra, egyes Arab-Öböl menti országokra, Törökországra, Oroszországra és az európai szövetségesekre hagyta a káoszba süllyedő ország kezelését. Bár Washington papíron a központi kormányt támogatja, Richard Norland nagykövet egy éve tett első líbiai látogatásán még csak el sem utazott a líbiai fővárosba, hanem csak Haftarral találkozott Bengáziban. Az USA biztonsági okokból jelenleg Tunéziában működteti líbiai nagykövetségét.
Biden Rómát támogatja
Idén azonban Biden hatalomra kerülésével ez a hozzáállás megváltozhat, hiszen az új elnök és belső köre több fronton is vissza akarja szorítani a világban Moszkva befolyását, és ez alá Líbia is beletartozhat. Kijelenthető, hogy – Párizs kivételével – az európai NATO-szövetségesek támogatnák a Biden-kormányzat GNA-t fokozottan megtámogató kurzusváltását. Giuseppe Conte olasz miniszterelnök három hete beszélt telefonon Bidennel, és támogatásáról biztosította Washington nagyobb odafigyelését az országra.
Az új amerikai kormányzat felhasználhatja komoly befolyását Egyiptomra és az Egyesült Arab Emirátusokra, hogy függesszék fel katonai támogatásukat Haftarnak. Ezzel a lépéssel Moszkva számára jóval borsosabb lenne a számla, és elkezdhetne olyan partnereket támogatni az ország keleti felében, amelyek nyitottabbak a GNA-val történő kiegyezésre.
Moszkva Haftar támogatására két éve zsoldosokat dobott át a paramilitáris Wagner Csoportból. Igazán döbbenetes fejlemény ennek kapcsán a Le Monde tavalyi értesülése, miszerint Szaúd-Arábia pénzügyi támogatást nyújt az orosz zsoldosok tevékenységéhez.
Az elmúlt években Moszkva jól ki tudta használni Líbiában és a térségben Washington gyengülő befolyását. Az orosz beavatkozás a Kreml 2016 őszén nyilvánosságra hozott Közel-Kelet és Észak-Afrika stratégiája mentén halad. Eszerint Moszkva főként (de nem kizárólag) politikai eszközökkel járul hozzá a konfliktusok megoldásához, mégpedig a helyi szövetségesekkel összefogva.
A GNA kétségbeesésében egy nem-arab országtól, Törökországtól kért és kapott támogatást. Tavaly aztán a líbiai fővárosban, Tripoliban és környékén folyó harcban a GNA a török drónok segítségével állította meg Haftart, legyőzve az orosz Pantsir légvédelmi rendszerek ellenállását. Sokatmondó, hogy Mohammed al-Szulami, az Iráni Tanulmányok Rijádi Központjának igazgatója tavaly kijelentette: „a neo-ottomán zsoldosok bevetése Líbiában emlékeztet azon síita szélsőséges katonára, akiket Irán küldött harcba Szíriában”.
(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)
A magyar fizetőeszköznek nem volt jó napja a nemzetközi piacon. 
