Nem ma kezdődött a magyar miniszterelnök kokettálása Kínával. Már évekkel ezelőtt kaput nyitott az ázsiai ország számára Európa felé, de közben nem törődik a politikai és nemzetbiztonsági kockázatokkal, amelyek pedig nagyon is aggasztják az EU és a NATO-t.
Így kezdődött
A mérföldkövek közé tartozik hazánk 2010-es "Keleti Nyitás" elnevezésű külpolitikai stratégiája - amelynek célja, hogy több ázsiai közvetlen külföldi befektetést és hitelt vonzzon, valamint új piacokat nyisson az országban -, valamint a 2017-es „kínai-magyar átfogó stratégiai partnerség” elindítása. Jelenleg Kína Magyarország kilencedik legnagyobb kereskedelmi partnere, a legnagyobb közvetlen külföldi befektetője, és a kínai vállalatok számára a Németországtól keletre fekvő európai térség legfontosabb befektetési célpontja.
A múlt hónapban Orbán Viktor Pekingbe utazott, hogy találkozzon Hszi Csin-ping elnökkel, jelezve, hogy a magyar kormány nem - vagy csak kevéssé - tervezi követni az EU Kínával kapcsolatos "kockázatcsökkentési" stratégiáját. Orbán jelenléte - az egyetlen uniós tagállamként, amely küldöttséget küldött a harmadik Övezet és Út Nemzetközi Együttműködési Fórumra - jelzi, sőt emblematikusan jelképezi az EU-ban jelenleg tapasztalható nézeteltérést a Kínával való jövőbeli kapcsolatokra vonatkozó közös álláspontot illetően.
Az EU széthúzása
A jelentős és növekvő kereskedelmi függőség ellenére az EU és Kína közötti kapcsolatok az elmúlt években folyamatosan romlottak. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke az EU és Kína közötti kapcsolatokról szóló márciusi beszédében felvázolta a blokk "kockázatmentesítés, nem szétválasztás" ("de-risking, not decoupling") megközelítését. A diplomáciai és gazdasági "kockázatmentesítés" fogalmát az EU stratégiai ágazatokban folytatott ipari, kereskedelmi és külpolitikájának átértékeléseként és újraszabályozásaként határozta meg.
A globális „polikrízis” jelenlegi állapotában nem meglepő, hogy az EU küzd az érzékeny geopolitikai kapcsolatokkal kapcsolatos egységes stratégia kidolgozásával. A populista és illiberális kormányok a nemzeti gazdasági aggályokat fegyverként használják fel az uniós szintű vitákban, ami alapvető nézeteltéréseket okoz azzal kapcsolatban, hogy miként kell eljárni a releváns és sürgető globális kérdésekkel kapcsolatban.
Az európai jogok és értékek közös értelmezéséhez kapcsolódó közös álláspontok összehangolásának hiánya gyengíti az EU döntéshozatali folyamatait és az EU mint egységes és erős külső szereplő kifelé irányuló legitimitását (amint azt például a problémás orosz szankciókra vonatkozó tárgyalásokon láthattuk).
Budapesti elutasítás
A harmadik Övezet és Út Fórumon tartott ünnepi beszédében Orbán elutasította mind a "kockázatmentesítés", mind a "leválasztás" megközelítését, és egyúttal az "elszigetelődés" és a "blokkok" veszélyeiről beszélt. A Vang Ji külügyminiszterrel folytatott kétoldalú találkozót követően Szijjártó Péter ugyanezt a hangnemet ütötte meg, és azt állította, hogy "a [magas szintű együttműködés] megszakítása ... tragikus következményekkel járna". Sőt elment odáig, hogy kijelentette: Magyarország "ellenáll a Nyugat-Európából érkező nyomásnak, hogy csökkentse a Kínával való gazdasági együttműködést".
Különösen figyelemre méltó Orbán Viktor azon terve, hogy Peking segítségével az országot az elektromos járművek akkumulátorainak gyártásában vezető európai szereplővé kívánja tenni a kínai gyártók által a magyar vidéken épített "gigagyárak" révén. Ezeket a terveket a gyárakból eredő lehetséges ökológiai és egészségügyi kockázatoktól függetlenül valósítják meg – a helyi lakosság élénk tiltakozása ellenére.
A Pekingből érkező, kevéssé ellenőrzött befektetések növekedése a jelenlegi budapesti illiberális hatalom bebetonozását szolgálja. A kínai vezetés számára ez a helyzet gazdasági és stratégiai lehetőséget jelent, mivel Magyarország laza közbeszerzési előírásai könnyű hozzáférést jelentenek az uniós piachoz, megkerülve a más tagállamokban érvényben lévő szigorúbb uniós szabályokat.
A trójai faló
A bizalmi kapcsolat továbbá lehetőséget biztosít a politikai befolyásolásra, amely mindkét vezető számára előnyös lehet. Orbán az EU-val folytatott tárgyalások során kihasználhatja az ország pozícióját – azzal rendszerszinten visszaélve -, ahogyan azt a múltban is hatékonyan tette, például az Európai Tanácsban egyhangúságot igénylő uniós kezdeményezések akadályozásával, késleltetésével vagy leállításával (például a Kína új biztonsági törvényét és a hongkongi "demokrácia eltiprását" bíráló uniós nyilatkozat blokkolása két éve). Az érdekek ilyen összefonódása már most is Kína javát szolgálja, és megzavarja az EU lehetőségét arra, hogy koherens külpolitikai álláspontot tartson fenn az országgal szembeni nyilatkozatok, szankciók és intézkedések tekintetében.
A jövőre nézve valószínűleg még nagyobb nyilvánosságot kap a két ország közötti együttműködés - ezt látszólag Hszi elnök is megerősítette a legutóbbi fórumon, amikor kijelentette, hogy a diplomáciai kapcsolatok közelgő 75. évfordulója "lehetőség lesz arra, hogy a kínai-magyar átfogó stratégiai partnerséget új szintre emeljük".
Donald Tusk lengyel kormányfő aggódik. 
