A kínai gazdaság lassulásának érezhető jelei vannak a társadalomban. Szaporodnak a munkahelyi konfliktusok, a fiatalok munkanélkülisége megugrott, a családok szegényebbnek érzik magukat, mert lakásuk értéke 2021 közepe óta csökken. Ezt tetézi, hogy megérkezett a defláció: júliusban 0,3 százalékkal zsugorodtak az árak az egy évvel korábbihoz képest – írja James Kynge a Financial Times Kínával foglalkozó szakírója az ország új realitásait összefoglaló cikkében.
A defláció tehát nagyon rosszkor jön. Éppen akkor vezethet a fogyasztás visszafogásához, amikor az ország vezetése vissza szerette volna terelni a gazdaságot a korábbi növekedési pályára a koronavírus-járvány okozta lefékeződés után.
Mivel Kínáról van szó, a probléma nem nemzeti szintű, hanem világgazdasági jelentőségű. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) várakozása szerint Kínának kellene hoznia idén a világgazdaság növekedésének 35 százalékát, ami jóval több bármely más ország hozzájárulásánál. Emellett az egész ázsiai-csendes-óceáni régiót húznia kellene maga után, amely együtt a világgazdaság GDP-bővülésének 67 százalékát adhatja az IMF szerint. Pekingben elkezdek a gazdaságösztönzés lehetőségéről beszélni. Az országban működő pártállami rendszer legfelsőbb vezető testülete, a kommunista párt politikai bizottsága, amely a kormány tükörképe, júliusi ülésén anticiklikus gazdaságpolitikai intézkedéseket javasolt. A fő cél a fogyasztói kiadások növelése lenne.
A baj súlyosabb annál, ami statisztikailag mérhető
Ez a megközelítés azonban figyelmen kívül hagyja a társadalomban mélyebben zajló folyamatokat. A brit üzleti lap szakírójának tapasztalatai szerint megjelentek a Szovjetunió harminc éven át tartó társadalmi stagnálásának idejére jellemző viccek a kínai értelmiségiek körében. Ha emellett figyelembe vesszük, miről beszélnek az emberek egymás között társaságban, akkor a szakíró szavaival a pszichológiai-politikai depresszió jeleit érzékelhetjük. Ezt egy technológiai tanácsadó cég munkatársának példájával érzékelteti, akinek nevét természetesen nem árulja el. Ez az illető ugyan jóval az átlag felett keres, 35 ezer jüan (1,7 millió forint) a havi fizetése, ám elkezdte korlátozni a fogyasztását. Ebédre például egy héten maximum ezer jüant (50 ezer forint) költ. Emellett ruhára és más kisebb tartós fogyasztási cikkekre is csak meghatározott összeget fordít.
Viselkedésének magyarázatában keverednek a geopolitikai helyzettel és a foglalkoztatás bizonytalanságával kapcsolatos aggodalmak. Sok más hozzá hasonló nagyvárosokban élő kínaival együtt ő is úgy látja, hogy a jövőt megkérdőjelezi a jelenlegi kínai vezetés politikája. Az ország élén állóknak fontosabb a nemzetbiztonság problémája, mint a gazdaság növekedési pályán tartása.
A példában szereplő férfi a lehető legnagyobb megtakarítást akarja felhalmozni arra az esetre, ha valamilyen súlyos válság következne be, például egy Tajvan elleni kínai invázió. Ezt a másodikon legnagyobb eséllyel az ingatlanpiac összeomlása követi.
Elbizonytalanodott az ország vezetése
Az egymáshoz társaságba járó kínai értelmiségiek körében állandó spekuláció folyik arról, mikor indulhat meg az invázió Tajvan ellen, amely a hivatalos kínai álláspont szerint Kína része. Már dátum is van, amit a legtöbbet emlegetnek: 2027.
Másik gond, ami arra késztetheti az embereket, hogy fogyasztás helyett megtakarítsanak, az ingatlanpiac megroppanása, illetve annak tovagyűrűző hatásai. Az ingatlanfejlesztésekbe beruházó tőkealapok és a befektetési bankok sok alkalmazottja vesztette el az állását az utóbbi időben. Akik maradtak, azoknak csökkentették a bérét. Emögött részben a piaci visszaesés, részben az ezzel járó zavarokra, de facto csődökre adott pénzügyi szabályozási változások állnak.
Hszi Csin-ping államfő természetesen tudja, milyen fontos a gazdaság, ám arról fogalma sincs, hogyan mentse meg a visszaeséstől – idézi a brit üzleti lap cikkírója Junhua Zhangot, az European Institute for Asian Studies kutatóintézet szakértőjét. – A kínai vezető szerinte messze nem modern gondolkodású politikus.
A kutató úgy véli, hogy Kínának vissza kellene térnie ahhoz a szabadpiaci nyitáshoz, amellyel az 1970-es évek végén Teng Hsziao-ping pártfőtitkár vezetésével elindult. Előbb azonban valamilyen gazdaságösztönző programmal kellene kimozdítani a kínaiakat politikai-pszichológiai depressziójukból.
Átmeneti zavar helyett fordulat
Ez a jó tanács azonban mit sem ér, ha beválik Peter Zeihan geopolitikai stratéga jóslata a kínai gazdasági jövőjével kapcsolatban. Zeihan alaptétele az, hogy a világ bizonyos térségeiben, például Kelet-Ázsiában a társadalmak elöregedése elérkezett ahhoz a szinthez, amikor leáll a gazdasági növekedés.
Japán az az ország, amely a legelőször került ebbe a helyzetbe, ezért példaként megmutathatja, hogy nagyjából mivel jár ez. A szigetország gazdasága évtizedek óta stagnál, és semmilyen gazdaságösztönző politikával nem lehetett ebből tartósan kimozdítani. Egyszerűen a társadalom korösszetételében relatíve túl kicsi az a középkorosztály, amelynek fogyasztása hajthatná a növekedést, megtakarítása pedig hozzájárulna ahhoz a makroszintű tőkefelhalmozáshoz, amelyből piacgazdaságokban a beruházásokat finanszírozzák.
Az idősek kevesebbet fogyasztanak, mert régen túl vannak a családalapításon, az otthonteremtésen és a gyermekeik felnevelésén is. Megtakarításaikat nem gyarapítják, hanem felélik. Zeihan szerint Kína korfája nagyjából a japán tükörképe. Ennek alapján a gazdaság lefékeződésének jelei már az elmúlt években megjelentek volna, ha a koronavírus-járvány okozta gazdasági gondok nem fedték volna el ezeket. Most azonban a defláció lehet az első olyan jelenség, ami a társadalom elöregedéséből fakadó drasztikus gazdasági fordulatra utal.
Miközben a világ fejlett országaiban fellendülés követte a pandémiát, Kínában ez elmaradt. Ebben persze szerepe lehet az Ukrajna elleni orosz agressziónak, ám lehet, hogy ez megint csak elfedi társadalom elöregedéséből fakadó tartós változást. Japán és Kína között két nagy különbség van. Az egyik, hogy a szigetország társadalma meggazdagodott, mielőtt lefagyott volna. A másik, hogy Japán a második világháború óta jó viszonyban van az Egyesült Államokkal és a többi fejlett országgal. Az utóbbi a legfőbb összetevője annak, hogy a japán gazdaság a stagnálás alatt is tovább tudta üzemeltetni azt az exportcentrikus gazdaságot, ami biztosítja jólétét a gazdasági növekedés hiányában is.
A kínai társadalomnak azonban csak egy része emelkedett feljebb a világtársadalom szociális hierarchiájában a gyors gazdasági növekedés időszakában és az országnak nincsenek barátai. Főleg olyan gazdag barátai nincsenek, mint az USA. Ezért ha a gazdaság stagnálása miatt le kell mondania arról az állandó életszínvonal-javulásról, ami az elmúlt évtizedeket jellemezte, az társadalmi elégedetlenséghez vezethet. És egy ilyen súlyú, erejű ország esetén az egész világnak van oka aggódni emiatt.
