Már akkor fel kellett volna, hogy tűnjön az éppen regnáló szovjet diktátornak, hogy valami nincs rendben az egyenlőséget hirdető kommunizmusban.

Jegyrendszer egy űrhatalomban

A jólét, az csak nem akart beköszönteni a piacgazdaságot nem ismerő tagköztársaságokban – amelyek persze nem voltak köztársaságok a szó valódi értelmében –, és ahol a harmincas években milliók éheztek.

De rá több mint fél évszázadra, a kilencvenes években is – a világ legnagyobb országában, egy űr- és atomhatalomban, amely elsőként küld embert a világűrbe – jegyre lehetett kapni nemhogy a vodkát (ennek főleg az alkoholkorlátozás volt az oka), de két pár gyerekzokni vásárlásához is fel kellett mutatnom egy kártyát, hogy moszkvai vagy moszkvai megyei lakos vagyok-e.

Közben az üzlet előtt feketén, kétszeres áron kínálták ugyanazt a gyerekzoknit háborítatlanul a némi jövedelemkiegészítésre vágyó asszonyok. Mellettük, egy másik üzlet előtt, kezükben cukorjegyeket szorongató nők várakoztak, hátha jön cukor. (Ennek eladását azért korlátozták, mert otthon vodkát főztek vele.) Generációk nőttek fel úgy, hogy kisgyermekkoruktól sorba álltak.

Egy rendszer haláltusája

Amit lehetett kapni, az viszont fillérekbe került, főleg a külföldieknek, mert mesterséges árakat alkalmaztak. A termékbe olykor még a gyárban beleütötték az árat – így aztán a kereskedőknek évtizedekig semmilyen üzletpolitikai szerep nem jutott.

A Szovjetunió még a kilencvenes években is olyan abszurd államközösség volt, amelyet magyar ésszel sem lehetett felfogni, nem hogy egy Nyugaton élő állampolgárnak, akárcsak elhinni is. A déli tagköztársaságokban dinnyehegyek magasodtak a piacokon, de Moszkvában szinte alig lehetett kapni gyümölcsöt, ha igen, akkor magyar jonatánalmát.

Ebben a birodalomban lett az ország első embere a tipikus pártkarriert befutó Mihail Szergejevics Gorbacsov. A pár éve róla megjelent könyv azt a címet viseli, hogy "Gorbacsov titkai". Bár nem elsősorban titkokról van szó, hanem abszurditásoktól, mármint európai szemmel nézve.

A Gorbacsov ellen elkövetett 1991-es puccs egy világrendszer haláltusája volt, de ezt még az  akciót elindító, keményvonalas, KGB-s puccsisták nem sejtették akkor. Moszkvában átélni azt az éjszakát, amikor tankok dübörögtek végig az elegáns sugárútnak számító Kutuzovszkij proszpekten, a szigorúan zárt kerítések mögött működő, ellenőrzött diplomatanegyed előtt, hogy aztán reggel elkezdjék lőni a közeli parlamentet… Közben már halálos áldozatai is voltak a tévészékház ostromának, amit egy ideig élőben közvetítettek. 

Pártember vagy ellenség? 

Gorbacsovot ez alatt egy távoli szigeten a családjával tartották fogva, hazugságokra próbálták kényszeríteni, miközben Borisz Jelcin ügyesen, ide-oda lavírozva egy tank tetején imbolyogva-szónokolva átvette az újabb diktátor-elnök szerepét. Az oroszok, de még a Moszkva külvárosában lakók sem tudták, mi történik, a metró járt, az óvoda nyitva volt, a tévében főleg mexikói szappanoperákat adtak helyszíni riportok helyett, a magyar újságíró pedig leszaladt az utcára és faxon adta le a tudósításokat.

A házunktól 800 méterre lévő egyik Sztálin-torta – azaz az Ukraina szálló – volt a „főhadiszállás”, ez ugyanis szemben magasodik az ottani Fehér Házzal.

Gorbacsovot, miközben a Nyugat lelkesen támogatta, a Szovjetunióban meg sem értették. A csekély számú, illegalitásban, börtönben, külföldön élő ellenzék pártembernek tartotta, a tömeg pedig a Szovjetunió ellenségének. Milliók azt sem tudták, mi az a peresztrojka és glasznoszty, hiszen generációk nőttek úgy fel, hogy fogalmuk sem volt másféle civilizációról, nem turistáskodhattak, sokáig még Moszkvába is csak engedéllyel lehetett elutazni. A tévében csak nagy ritkán mutattak nyugati filmeket, akkor is főleg történelmi témájúakat az amerikai gyarmatosításról. Nem volt mi után vágyakozni, ezért nem is akarták sokan a változtatásokat.

Ó, goszpogyin alkohol

A hatalomra kerülő Gorbacsov olykor „lement” a mai fogalmak szerint nyomorgó milliók közé, megőrjítve ezzel a rá vigyázó KGB-seket. Talán többször kellett volna, mert a Szovjetunió első embereinek talán fogalmuk sem volt, hogy abban az országban, amely elsőként küldött embert a világűrbe, nem lehet vécépapírt vagy olykor tojást sem kapni. Ez valahogy Gorbacsovnak is a fülébe jutott – a pártvezetők mellesleg zárt üzletekben vásárolhattak –, de nem tudta orvosolni egyik napról a másikra ezt a lehetetlen helyzetet, mert 70 év bebetonozott rendszerét nem lehet hirtelen megváltoztatni.

A puccs után Jelcin jött, Gorbacsovot pedig – rangjához képest – szégyenletes összegű nyugdíjjal küldték el, bár azért néhány különleges jogot megtarthatott a hajdani párt-szolgáltatásokból. De az orosz emberek nem sajnálták, sokan a Szovjetunió szétverőjének tartották az életük végéig, és nem tudták neki megbocsátani, hogy nem iszik, mint a kefekötő. Az alkoholkereskedelem visszafogása legalább olyan stratégiai ügy volt és lesz mindig az oroszoknak, mint Amerikában a fegyverkorlátozás.

Gucci és Cartier, sorbanállás helyett

A felesége, Raisza még népszerűtlenebb volt, mint a férje.  A művelt, angolul jól beszélő, elegáns, diplomás nő volt az első first lady, akit meg lehetett mutatni Nyugaton, és aki sokkal csinosabb volt, mint a mellette álló Margaret Thatcher, akivel Gorbacsov többször tárgyalt személyesen. A legnagyobb tekintélyű amerikai magazin, a Time, az év asszonyának választotta, és a címlapjára tette, de erről persze hazájában senki nem tudott, lévén nem tudtak hozzájutni a magazinhoz, a hírekben ezt be sem mondták, Amerikáról csak negatív hírek jelenhettek meg, és internet még nem létezett.

Az orosz – moszkvai! – asszonyok, akik műszak után sorban álltak hóban-fagyban az üzletek előtt, nem tudták igazán értékelni, országuk imázsának mennyire jót tesz, hogy Raisza Gucci táskában, Cartier fülbevalóban és Pierre Cardin ruhában feszít a külföldi fogadásokon. Ő már tudta, mire vágyakozzon – sőt, olykor elszaladt vele a ló. Százötven millió dollárnak megfelelő összegért építtetett magának és családjának luxus üdülőkomplexumot Foroszon – vagy legalábbis hagyta, hogy abba belemenjen a férje –, miközben az átlagnyugdíj egy hónapra pár dollárnak megfelelő rubel volt, Moszkvában még mindig dívott a társbérlet, és a hodály üzletek üresen kongtak.

Hol volt már a Krasznaja Moszkva…

Az orosz asszonyok, főleg a vidékiek, Csernyenko és Jelcin testes, nénis, ritkán megmutatott feleségeihez szoktak, nem egy okos, frissen fodrászolt, filozófiából diplomázott dámához, akit az elnöki különgépen szerelmesen ölel át a férje!

Raisza az 1991-es puccs előtt néhány nappal ott állt mellettem egy moszkvai fogadáson, ahol közeli pillantást vethettem kifogástalan megjelenésére. Finom könnyű kosztüm, kellemes illat (hol volt akkor már a Krasznaja Moszkva), félmagas sarkú cipő, fehér igazgyöngysor, hibátlan fogak. Mosoly, boldog család, az etikett és a protokoll hibátlan ismerete – minden adott lett volna még néhány sikeres évre. Akkor nem sejtette senki, hogy az orosz elnökfeleség élete boldog időszakának utolsó óráit éli, mert a kirobbanó puccs miatt sokkot és agyvérzést kap, és soha többé nem gombászhat az erdőben a családjával, ami kedvenc időtöltése volt.

A férje soha nem tudta feldolgozni a halálát, pedig még jó pár év adatott neki. Egészen 2022. augusztus 30-ig.