Kezdjük egy aktuális történéssel. A decemberi EU-csúcsnak volt egy beszédes momentuma: Orbán Viktor kisétált az Európai Tanács üléséről, amikor az arról szavazott, hogy az EU megkezdje-e a csatlakozási tárgyalásokat Ukrajnával. Mennyire szokatlan lépés ez a diplomáciában?
Az Európai Tanács ülésein egyes kérdéseket minősített többséggel lehet eldönteni, más kérdésekhez viszont teljes egyhangúság kell. Arra, hogy valaki egy utóbbi kategóriába tartozó szavazásról – amely esetében de facto vétójoga van – kisétáljon, eddig nem volt példa ismereteim szerint. Jogilag egyébként érvényes a döntés, mert a távollét nem jelent vétót, és nem akadálya a döntés megszületésének.
Az ülés napjának reggelén volt egyébként egy reggeli Olaf Scholz (német kancellár), Emmanuel Macron (francia elnök) és Orbán Viktor között. A reggeliről kijőve, a Tanács ülésére tartva Orbán Viktor még azt mondta, hogy jottányit sem engedünk, és ezt szajkózta hetek óta az egész magyar államapparátus is. Ezek után a miniszterelnök Olaf Scholz indítványára mégis kisétált az ülésről.
Az emlékiratokból egyszer talán majd megtudjuk, hogy mi történt. De a miniszterelnök álláspontja a legutolsó pillanatban változott, és nyilván nem önként. Ennyire fontos vétópozíciót ugyanis senki sem ad fel önként.
Ha egy olyasmi deal lett volna, hogy a 10 milliárd euróért cserébe (ennyi, addig zárolt uniós forrást szabadított fel a Bizottság Magyarország számára egy nappal az EU-csúcs előtt – a szerk.), akkor a magyar álláspont szerintem elkezdett volna puhulni már az ülés előtt.
Az nem lehetséges, hogy Orbán Viktor heves ellenkezése a csatlakozási tárgyalások megkezdésével szemben – amit például az EU-csúcs előtti parlamenti beszédében is láthattunk – a hazai választóknak szólt, Brüsszelben viszont más arcát mutatta a miniszterelnök? És esetleg már tudta, hogy egy köztes megoldást választ majd?
Lehetséges, hogy tudta előre, de akkor nem szólt róla senkinek.
A 135 képviselőből, a komplett külügyi apparátusból és a brüsszeli állandó kirendeltség munkatársainak legnagyobb részéből is hülyét csinált öt perc alatt. Ha ezt ő maga előre eldöntötte, akkor ez – abban a formában, ahogy történt – szakmaiatlan.
Diplomáciai szempontból hatalmas feszültséget generált teljesen feleslegesen.
Tehát nem tartja életszerűnek, hogy mindez egy alku – 10 milliárd eurós uniós forrás a nem vétóért cserébe – része volt?
Lehetséges, hogy benne volt ez is. De akkor szakmaibb lett volna a forrás felszabadításáról hozott döntés után az álláspont puhulására utaló jeleket tenni. De nem ez történt. Az Országgyűlés előtt lévő határozattervezetben például az szerepel, hogy az Országgyűlés ellenzi a csatlakozási tárgyalások megkezdését. És a Magyar Külügyi Intézet is publikált egy utólag visszatekintve eléggé vicces – úgy értem, viccesen szakmaiatlan, és elég szokatlan módon névtelen – elemzést arról, hogy az miért nem indokolt.
Arról pedig, hogy mit gondolhatnak minderről külföldön, egy vicc jut az eszembe. A mérges malacka irdatlan nagyot esik a biciklivel, amire mindenki odarohan hozzá, és kérdezgeti, hogy jól van-e. Malacka erre azt mondja: „Kuss, én így szállok le!”
Úgy tudom, hogy Orbánt kinevette a többi kormány- és államfő, amikor visszament a terembe. Tehát azt gondolom, hogy a legutolsó pillanatban mondtak neki valamit, amitől meggondolta magát.
Talán a történészi kutatások egyszer majd kiderítik, hogy pontosan mi történt. A csúcson terítékre került egy másik fontos téma, az 50 milliárd eurós uniós támogatási csomag Ukrajna számára, amit viszont megvétózott a magyar miniszterelnök. Mi áll a döntés mögött? Az, amit ő hangoztat – ne adják oda a pénzünket a háborúra –, vagy az, amit itthon és Nyugaton is sokan mondanak, nevezetesen hogy az Orbán-kormány Putyin elnök trójai falova?
Ha pontosan tudnám, hogy a kormány Putyin trójai falova, akkor biztosan nem mondhatnám el. Ősszel volt Sanghajban az Orbán-Putyin találkozó, amiről Orbán Viktor azt üzente nyugati szövetségeseinek diplomáciai csatornákon, hogy Putyin kezdeményezte a találkozót, és nem lehetett kitérni előle.
Tehát tőle tudjuk, hogy ha Putyin hívja, akkor menni kell. Tehát a trójai faló analógia nem teljesen pontatlan. Ez pedig aggasztó.
Ami a vétó okát illeti, épp az említett, utolsó pillanatos nem vétó mutatta meg, hogy semmit nem jelent a kormány és beszélő fejeinek épp aktuális álláspontja. Hiszen bármikor változhat 180 fokot.
Az 50 milliárdos keret négy évre előre lett volna rögzítve. Ahelyett, hogy 4 évre előre garantálja az EU ezt a pénzt – az ő szempontjából ez lett volna az ideális és az olcsóbb –, hatalomtechnikai oldalról és a magyar kormány szempontjából praktikusabb az évenkénti megegyezés. Hiszen akkor négy egymást követő vétópozíciója van, és nem ad előre garanciát négy évre.
Ha a kormány továbbra is fenntartja a vétót, akkor az EU megkerülheti: a többi 26 tagállam kormányközi alapon folyósítja ezt a pénzt. Egy picit drágább és bonyolultabb, de megoldható. Tehát ez a vétó nem igazán erős.
Térjünk rá konkrétan az orosz-ukrán háborúra. Az ukrán ellentámadás nem hozta meg a várt áttörést – ezt Valerij Zaluzsnij, az ukrán hadsereg főparancsnoka is elismerte –, az EU-s és az amerikai támogatás újabb köre csúszik (a tengerentúlon a Szenátus nem hagyta jóvá azt eddig belpolitikai okok miatt), az ukrán vezetésben is mintha megbomlott volna az egység, miközben az orosz támadások erősödni látszanak. Mekkora a baj Kijev szempontjából?
Nem látunk bele az ukrán vezetés belső működésébe. Feszültségek vannak, de stratégiai szintű törésre utaló jelek egyelőre nincsenek. És Zaluzsnijt és nagyon közeli embereit nem mozdították el.
Néhány magasrangú katonai vezetőt leváltott már Zelenszkij elnök.
Voltak személycserék a védelmi minisztériumban és a vezérkarban részben korrupció miatt, de a belső rendszer egyelőre kitart. Csaknem két év háború után természetesek a feszültségek, és míg a sikernek ezer apja van, a kudarc mindig árva. Az ellentámadás kudarcának a felelőssége tehát egy olyan kérdés, amire folyamatosan válaszokat kell találni. De nem látok olyan törést, ami veszélyeztetné az ukrán ellenállás folytatásának a képességét, legalábbis Ukrajnán belül nem.
És mi a helyzet a nyugati fegyvertámogatással? A külföldi támogatás elapadása miatt Ukrajnának vissza kellett fognia a hadműveleteit, nincs kellő mennyiségű muníció, például tüzérségi lövedék. Valóban elapadhat a támogatás vagy ez csak ideiglenes zavar?
Mindkettő. A legfontosabb kérdés messze az, hogy az Egyesült Államok tudja-e folytatni a támogatást az eddigi szinten. A szenátusi képviselők később mennek szabadságra, hogy meg tudjanak egyezni az Ukrajna és Izrael katonai támogatását, valamint a republikánusok követelését, azaz a bevándorlási szabályok radikális szigorítását magában foglaló csomagról. Azt senki sem tudja most hétfőn (december 18-án – a szerk.), amikor beszélgetünk, hogy meglesz-e ez a deal karácsonyig.
Az sem katasztrófa, ha január első-második hetére tolódik a megegyezés, jelenleg ugyanis az amerikai védelmi adminisztrációnak – elnöki különkeretekkel és hasonlókkal együtt – még 4,4 milliárd dollárja van Ukrajna támogatására. De ez a csúszás már szoros helyzetet eredményezne.
Fontos látni ugyanakkor, hogy még ha lesz is amerikai megegyezés, azt a tüzérségi lőszermennyiséget, amit idén tavasszal és nyáron átadott a Nyugat, jövő év elején már nem tudja átadni. Ugyanis fizikailag nincs akkora lőszermennyisége.
A Nyugat ugyanis későn kezdte el felpörgetni a saját haditermelését. Tehát ha minden klappol, az ukrán hadsereg még akkor is lőszerszűkében lesz, elsősorban 2024 tavaszán.
Ennek milyen következményei lesznek a háborúra nézve?
A lőszerszűke azt jelenti, hogy takarékoskodni kell, tehát nagy támadóműveletet biztosan nem lehet csinálni tavasszal. A vonalak megtartására viszont feltehetően elég lesz.
A lőszerellátásban voltak áthidaló megoldások, Dél-Korea például sokat szállított Ukrajnának amerikai finanszírozással. Ha az izraeli-palesztin konfliktus rendeződik (erről a háborúról itt olvashatják híreinket és háttéranyagainkat - a szerk), akkor az Izraelbe menő hadianyag-szállítások átterelődhetnek Ukrajnába.
Jelenleg azonban az a valószínű, hogy ez a lőszerszűke meghatározza majd 2024 első felét ukrán oldalon.
Ebből ugyanakkor az is következik, hogy a Zelenszkij által hangoztatott cél, tehát a 2014 előtti határok visszaállítása lehetetlen. Módosulhat-e ez a politikai-katonai realitást figyelembe véve?
A 2014 előtti határok visszaállítása, tehát a Krím és a Donbász visszaszerzése rövidtávon biztosan nem lehetséges, középtávon pedig nagyon erősen kérdőjeles. Hosszútávon attól is függ, hogy lesz-e változás a Kremlben, történik-e valami Putyinnal, és ha igen, akkor kérdés, hogy egy új orosz vezetés is meg akar-e tartani egyes, az ukrán hadsereg által folyamatosan tűz alatt tartott ukrán területeket a világ nagy részétől való elszigeteltségért cserébe.
Mit ért az alatt, hogy Putyinnal történik valami?
1952-ben született. Nem kifejezetten tinédzser.
Tehát nem puccsra gondol?
Bármi történhet. Egy orosz férfi várható élettartama átlagosan kicsit több, mint 64 év. Putyin ezen már picit túl van. Ennyi idős politikusoknál – főleg, ha az ország láthatóan rossz irányba megy – érdemes a váltás lehetőségét is figyelembe venni. Hogy ez természetes vagy kevésbé természetes okból következik be, ez a végeredményt tekintve majdnem mindegy.
Beszéljünk az orosz célokról is. Putyin múlt heti nagyszabású, televíziós sajtóeseményén azt mondta, hogy Ukrajna „nácitlanítása” és „demilitarizálása” a cél. Valóban „csak” ennyi, vagy van távolabbi cél is?
Ennek a műfajnak a hivatalos neve élő adás, amibe online be lehetett küldeni kérdéseket. A „különleges katonai művelet” céljai mellett megkérdezték tőle azt is – legalábbis megjelent a kérdések között a helyszíni képernyőn –, hogy miért van az egekben a tojás ára, mikor nyitják meg a tiktokot, és mikor lehet átköltözni abba az Oroszországba, amiről az állami tévében beszélnek? A fél orosz internet azon röhögött, hogy milyen kérdések jöttek be.
De visszatérve a kérdésre, Putyin szerint a célok változatlanok: nácitlanítás, demilitarizálás és Ukrajna semlegessége.
A nácitlanítást pontosan nem fejtette ki – mint ahogy a 2022. február 24-i hadüzenetben sem –, de ez gyakorlatilag az ukrán vezetés elmozdítását jelenti, demilitarizáció alatt pedig az ukrán hadsereg legyőzését, megsemmisítését érti.
Néhány nappal korábban Maria Zaharova külügyi szóvivő az AFP-nek adott hosszú interjúban olyasmit is mondott, hogy Ukrajnának fel kell hagynia Oroszország földjeinek támadásával. És az is kiderült az interjúból, hogy Oroszország magáénak tekinti Herszon, Zaporizzsje és Donyeck megyének azokat a részeit is, amelyeket nem ellenőriz: a 300 ezer lakosú Herszon városát, a 800 ezres Zaporizzsjét, és Donyeck megye legnehezebben bevehető részeit is.
Tehát ez alapján Oroszország meg akarja szerezni a négy annektált megye teljes területét.
Tehát ez egy területszerző háború?
Abszolút. Ha nem az lenne, akkor nem lett volna annexió. Pusztán befolyásszerzéshez az nem kell. Ráadásul az orosz alkotmány nem teszi lehetővé, hogy Oroszország lemondjon egy „szubjektumról” (területről), miközben „új szubjektumok” csatlakozását lehetővé teszi. Tehát területi kompromisszumhoz az orosz alkotmány módosítására is szükség lenne.
A célokat azért is kérdeztem, mert – Putyintól függetlenül – Oroszországnak is lehetnek jogos biztonsági igényei. Tehát valószínűleg egyetlen orosz vezetés sem nézné jó szemmel egy ellenséges vagy rivális katonai szövetség, jelen esetben a NATO folyamatos terjeszkedését a térségében.
Képzeljük el, hogy én ebben a lakásban fenyegetve érzem magam, és nagy, biztonságos tereket szeretnék magam körül, és titeket erővel kiraknálak ebből a lakásból szerkesztőségestül. És ha megpróbál valamelyiktek visszajönni, akkor keresztüllövöm, arra hivatkozva, hogy megsértitek az én biztonsági igényeimet. Na, pontosan ezzel próbálkoznak Ukrajnában: a biztonsági igényeikre való hivatkozással próbálják legitimálni az agresszív, területszerző háborút.
A biztonsági igényekre hivatkozást elismeri az ENSZ alapokmánya, ugyanakkor az tiltja a határok megváltoztatását erővel.
Ha egy ország nem érzi magát biztonságban, akkor saját biztonsága garantálására köthet szövetségeket, fegyverkezhet és kérhet biztonsági garanciákat az általa fenyegetőnek érzékelt szomszédoktól. De a szomszédos állam területének elfoglalásával túllépi a vörös vonalat.
Oroszországnak biztonsági igényei tehát lehetnek legitimek, de az a mód, ahogy azokat érvényesíteni akarja, az nem az.
Sokszor történészek és újságírók is úgy beszélnek erről a háborúról, mintha az egy nagy sakkjátszma lenne. Ugyanakkor mindkét oldalon hatalmas társadalmi tragédia bontakozik ki, amit egyre több család érez a saját bőrén. Nemrég írta egy Facebook-posztjában, hogy orosz oldalon 325 ezer halott és sebesült lehet. Ukrán oldalon egy novemberi amerikai becslés 70 ezer halottat és 120 ezer sebesültet említ. Lát arra esélyt, hogy a társadalmi nyomás a célok újragondolására készteti a politikai vezetést valamelyik oldalon? Vagy ez illuzórikus elképzelés?
Ez nem illuzórikus, hanem demokrata elképzelés. Az ilyen típusú irányváltásra késztetés demokráciákban lehetséges. Az Egyesült Államok esetében például a vietnámi háború befejezésében jelentős szerepet játszott az, hogy a társadalom elkezdett belefáradni.
Az ukrán jóval demokratikusabb és plurálisabb társadalom, mint az orosz, és ott vannak hagyományai az aluról jövő politikai kezdeményezéseknek, forradalmaknak. Oroszországban a bolsevik puccs óta minden ilyesmi felülről jött.
Az ukrán oldalon a katonai veszteségek mellett ott van a 18 százalékos területveszteség és több millió menekült. Ugyanakkor minden közvélemény-kutatás azt mutatja, hogy az ukrán társadalom 80-85-90 százaléka szerint folytatni kell a háborút és vissza kell szerezni a területeket.
Egyébként próbáljuk magunkat beleélni a helyzetükbe: a saját hazájukból vesz el területeket egy ellenséges hatalom. Ha Magyarország lenne hasonló helyzetben, én harcolnék a legutolsó határmenti faluért is, mert ez Magyarország. Az ukránok döntő többsége ugyanígy van vele, minden nehézség ellenére.
Ukrán oldalon tehát nem látszik alulról jövő nyomás. Az orosz helyzetről még kevesebbet tudunk, mint az ukránról, mert sokkal autoriterebb a rendszer. De ott sem látszik ilyen törés. És van még egy különbség: Oroszország – mint kemény autoriter hatalom, egyes értelmezések szerint teljes diktatúra – nagyon erős állami eszközök vannak a társadalmi megmozdulások elnyomására. És ha a puha eszközök esetleg csődöt mondanak, ott van az izomerő, a 400 ezres Roszgvargyija. Ez egy közvetlenül az elnök alá rendelt paramilitáris szervezet, amelynek fő feladata bármely tüntetés vagy erőszakos megmozdulás elnyomása.
Tehát arra sem számítok, hogy Oroszország alulról jövő társadalmi nyomásra hagyná abba ezt a háborút.
Magyarország szempontjából mi a legveszélyesebb ebben a háborúban?
A legveszélyesebb nyilván az, ha tömegpusztító fegyverrel végrehajtott eszkaláció következne be. Ennek nagyon kicsi a valószínűsége, viszont óriási lenne a hatása.
A nagyobb valószínűségű forgatókönyveket tekintve a legveszélyesebb végkifejlet egy orosz győzelem. Teljes orosz győzelem, tehát amikor már Záhonynál is orosz határőr lenne, nyilván nem lesz. De ha Ukrajna nyugati támogatása elapad, és az ország belekényszerül egy számára előnytelen fegyverszünetbe, területeket és lakosságot veszít, egy gyenge, szétzilált, feszült és belső konfliktusoktól terhelt államronccsá válik, az magyar szempontból a legrosszabb végkifejlet. Mégpedig két okból.
Egyrészt az ukrajnai magyar kisebbség számára katasztrófa volna, ha egy legyőzött államban kellene élnie – ráadásul olyan nemzeti kisebbségként, amelynek anyaországa finoman fogalmazva nem tett meg mindent Ukrajna győzelméért. Másrészt, ha Oroszország meg tudja nyerni a háborút – szerintem nem tudja –, az azt jelenti, hogy a szabályokra alapuló nemzetközi rend egésze szenved vereséget.
Ez egy világrend-konfliktus, arról szól, hogy meg lehet-e változtatni erővel a határokat. Ha ezt meg lehet úszni, akkor esetleg Kína felbátorodhat Tajvan, Venezuela pedig Guayana kapcsán, és egy csomó ország gondolhatja úgy, hogy fegyverrel fogja rendezni a számlákat.
Egy ilyen helyzet Magyarországnak, egy kicsi, gyenge, erős természetes határokkal nem rendelkező, megosztott, belső konfliktusokkal terhelt országnak nem lenne jó.
De NATO-tagok vagyunk. Az elég erős garancia.
Igen, addig, amíg a szövetség működőképes. Amíg az 5. cikkely mögött valóban ott van a védelmi garancia. Eddig úgy tűnik, hogy ott van. De Magyarország jelenleg az ellen tevékenykedik, hogy a NATO elég erős legyen, lásd a svéd csatlakozás folyamatos halogatását és az ukrán NATO-kapcsolatok kitartó blokkolását. Ha pedig a szövetségről kiderül, hogy gyenge, ne adj Isten működésképtelen, akkor Magyarország ott lesz kint egyedül a dzsungelben. A szabályokon alapuló világrend megszűnésével ugyanis a dzsungel törvényei lennének érvényesek. És ne gondoljuk, hogy a negyvenegynéhány Leopardunk megvédene bármitől.
Reméljük, hogy sosem kerülünk ilyen helyzetbe. Hamarosan karácsony van, térjünk ki személyesebb jellegű témákra is. Az elmúlt években az ukrán háború elemzőjeként tett szert hírnévre és egyre több fórumon nyilvánult meg, az orosz-ukrán téma mellett közéleti-belpolitikai kérdésekben is. Ha jól tudom, Facebookon már komoly követőtábora van. Miért lett történészből közéleti szereplő?
Ebben nyilván van hiúság is. A Facebookot egyébként a mai napig magánemberként használom, és szándékosan nem közszereplőként nyilvánulok meg. Majdnem 20 ezer követőm van, ami a nagy influenszerekhez képest kutyafüle, a történész mezőnyben viszont kicsit erősebbnek számít.
Egyébként 2019-ben kezdtem el facebookozni, amikor kiköltöztem Németországba. Utána jött a Covid. Mivel a volt feleségem nagyon jó infektológus, emiatt az átlagnál picit többet tudtam a járványról, és úgy gondoltam, hasznos erről is írni. Eközben önkénteskedtem is, szintén a járvány kapcsán, bár ezt régóta csinálom amúgy, például a Vöröskeresztnél. Szóval a Covid alatt kezdtem el többet írni nyilvánosan, de az még döntően nem a saját tudásom volt, ami megosztottam, hanem a járványról megalapozott ismeretekkel rendelkező ismerősöké.
Aztán jött a háború, és döbbenetes üzeneteket kaptam ismeretlen emberektől, naponta több tucatnyit, például az ukrán határhoz közeli magyar településekről. Arról kérdeztek, hogy kell-e félniük, és mi lesz a háborúból. Látszott, hogy sokan félnek és nem tudnak tájékozódni.
A közmédia ugyanis alkalmatlan volt erre, főleg a választási kampány idején. Hasonló helyzetben kerültem, mint a Covid idején azzal a különbséggel, hogy most már a saját tudásomat oszthattam meg. Kicsit patetikusan fogalmazva, talán valami ilyesmi az írástudók felelőssége. Nekem ezért egyébként senki egy vasat sem fizet, szóval nem csaptam fel profi influenszernek, és nem is tervezem.
Van ambíciója közéleti szerepvállalása kiterjesztésére? Például mozgalmi-politikai szinten?
A Momentum mozgalommal már többször voltam közös rendezvényen, de nem vagyok párttag, ez nem is férne össze azzal, hogy a Német Külpolitikai Társaságnál dolgozom. De úgy gondolom, hogy értelmiségiként nyugodtan politizálhatok, hiszen ez elemi állampolgári jogom.
Persze, kapok gyalázkodó üzeneteket is, de ezt már megszoktam. Eddig egyetlen, nagyon konkrét, életveszélyes fenyegetés volt a Facebookon keresztül. Megtettem a feljelentést, a rendőrség azonnal reagált, és jelenleg zajlik is a nyomozás. De erről az ügyről most nem akarok többet mondani. Lehet engem fenyegetni, de annak következménye van.
Az intézményes politikai szerepvállaláson jelenleg nem gondolkodom. Egyrészt a háború sok időt elvesz, másrészt nem tartom politikus alkatnak magamat. És nem hinném, hogy a jelenlegi konstellációban nekem politikusként volna a legtöbb hasznom.
A társadalmi felelősségvállalás jegyében jelenleg úgy van a legtöbb hasznom, hogy az eddigiekhez hasonlóan kommentálom a háborút, amíg az ezen az intenzitáson tart. Persze, tévedek én is, az ukrán ellentámadás esélyeit például markánsan túlbecsültem.
Mi a legnagyobb baj a magyar közélettel?
Az atomizáltság és a bizalomhiány. Ennek egy csomó történelmi előzménye és oka van, például a nagyon individualista társadalom.
Amikor kiköltöztem Németországba, egészen meglepődve tapasztaltam, hogy sűrűn átszövik a társadalmat mindenféle nem kormányzati szervezetek és szerveződések.
Egy működő civil társadalmat láttam, ahol sakk-klub, dalárda és mindenféle helyi egyesület van, a bélyeggyűjtőktől a karatéig, és rengeteg ilyen kisebb-nagyobb szervezetben tagok az emberek.
Tehát a hierarchikus, állami és céges struktúrákon kívül rengeteg a társadalmat keresztirányban összekötő kapcsolat. Ezt, az önszerveződésnek az alacsonyabb szintjét hiányolom itthonról.
Az atomizáltságra és bizalomhiányra erősít rá egy, az orosznál is hangosabb propaganda. Az orosz propaganda ugyanis sokkal kifinomultabb a magyarnál. Oroszországban negyedórát kapcsolgathatod a tévé távirányítóját, több mint 100 csatornát találsz még nagyon vidéken is. A fő üzenet ugyanaz, de mindegyiknél kicsit más a tálalás, értelmiségi vagy éppen nacionalista. Ez egy jól megkonstruált, kifinomult rendszer, amit a 2000-es évek eleje óta építenek. Nálunk viszont a megyei napilapok mindegyikében szó szerint ugyanaz van, ami azért elég buta megoldás.
Magyarországon a meglévő atomizáltságot teljesen tudatosan erősíti az állami propaganda-apparátus, az oroszokkal együttműködve.
A Political Capital például kimutatta, hogy a magyar kormány propagandáját terjesztő Facebook-profilok közül több száz olyan van, amelyek eredetileg orosz profilként indultak.
A magyar külügyminiszter rendszeresen találkozik orosz kollégájával a gázfüggőségre hivatkozva. Ha zavarná a gázfüggőség, akkor a csökkentésére törekedne, de ennek az ellenkezője történik, extra mennyiségeket vásárolunk. A svéd NATO-csatlakozás ügyében közvetlenül Törökországgal koordinálunk, de a belépés csúszása Moszkva érdekeivel sem ellentétes. Az viszont nem látszik, hogy ez Magyarországnak miért jó.
Ha három dolgot kívánhatna az országnak a jövő évre, mi lenne az?
A legtöbbet az segítene, ha a kormányzat belátná, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése az nem csak az ország, de a nemzet gazdasági és biztonsági érdeke is. Ebből következne egy komolyabban vett oktatás- és egészségügy-politika, egy valódi Klebelsberg-központ.
Amint mondtam, kicsi, gyenge, megosztott, erős természeti határokkal nem rendelkező országnak az oktatás az egyetlen kitörési esélye.
És én nem szeretném ezt az országot 10 év múlva a szalagmunkások hazájaként látni.
