„Kétségem sincs, hogy Putyin a felelős, de ez nem felmentés nekünk. Több mint egy éve tart a háború, és mi innen nyugat felől úgy nézünk rá, mint egy sorozat harmadik évadára. Miközben a mi nyugati világunk egyik szélén egy húszévesnek joga lehet elvonulni egy biztonságos térbe, ahol nem érhetik a nyugalma megzavarására alkalmas kihívások, azalatt a másik szélén ukrán és orosz húszévesek ezrei gyilkolják egymást. Égbekiáltó és abszurd ez az egyenlőtlenség.”

Többek között ezt mondta Kemény István kortárs költő, író néhány hete a Magyar Hangnak adott interjúban a háborúval és kilátásainkkal kapcsolatos kérdésre.

Égbekiáltó egyenlőtlenség

Elgondolkodtató, fontos és sajnos ritkán hallható szavak ezek. Fontosak, mert végre új kontextusba helyezik mindazt, ami a szomszédunkban történik.

A régi kontextusokat ismerjük, ezeket harsogják a politikusok, ezekkel van tele a média. Szakértők elmagyarázzák nekünk a geopolitikai érdekeket meg a politikai játszmákat, olykor egymással szöges ellentétben álló narratívákat kínálva. Napi szinten értesülünk a katonai fejleményekről is – mennyi rakétát lőtt ki Oroszország, mennyi Leopardot kapott Kijev és mennyi utca van még ukrán kézen Bahmutban. A hírblokk végére még odabiggyesztik, hogy az ostromban ma több százan vesztették életüket. Aztán már jön is a következő hír.

Mintha természetes lenne, hogy itt, Európában naponta százak mennek a vágóhídra.

Az elmúlt egy évben hozzáidomultunk a háborúhoz – könnyű volt, mert itt nincsenek harcok. „Ugye ide nem jönnek?”, szegezte nekem a kérdést a háború kitörésének reggelén az egyik kolléganőm. Az emberek többségét a saját és a családja biztonsága érdekli, és ez érthető is.

Az már kevésbé, hogy a háborút beillesztettük a megszokott események sorába. Már úgy találgatjuk például az ukrán ellentámadás kilátásait, mint a kedd esti Real-Manchester City BL-elődöntő esélyeit. Zaporizzsja közelében indul a nagy támadás vagy a Luhanszki területen? Hány katona kell az ukrán hadseregnek az áttöréshez? Tényleg összeveszett a holttestek mellett őrjöngő Prigozsin Sojguval, vagy figyelemelterelés az egész? Aztán este megnézzük, ahogy mondjuk Benzema kilövi a bal alsót.   

És amíg mi a nyári célpontok között válogatunk – Balaton vagy Velencei-tó, Nápoly vagy Barcelona –, addig a korunkbeli ukránok és oroszok lövészárkokban fekszenek és rakétatűzben futnak az életükért. „Égbekiáltó és abszurd ez az egyenlőtlenség.”

Az áldozatok számáról nincs pontos adat, de becslések szerint már százezrek haltak vagy sebesültek meg. Egy nagyvárosnyi ember.       

A háború persze nem nonstop és nem mindenhol tombol. Ukrajna nagy részén normális az élet, a kocsmákban rezesbandák játszanak; Kelet-Ukrajna persze más, Bahmut meg maga a pokol, mesélte nemrég egy Ukrajnába gyakran átlátogató, a frontot is megjárt kollégám.

Kiért? Miért?

Ezzel együtt generációk tizedelődnek meg mindkét oldalon. Ukrajnában általános mozgósítás van, azaz minden hadra fogható férfit a frontra küldhetnek. Oroszországban ilyesmi egyelőre nincs, de ott is egyre bővül a besorozottak köre. Már rég nem hivatásos katonák gyilkolják egymást, hanem mérnökök, fodrászok, autószerelők.           

Az ukránok legalább elmondhatják, hogy a hazájukat védik, de hogy az oroszok mit keresnek egy másik ország földjén, azt alighanem ők sem tudják. Nem csoda, hogy sokan nem akarnak bevonulni.

„Nem tudom elképzelni, hogy megölök egy embert. Félek. Mi csak moszkvai srácok vagyunk, akik soha nem csináltak ilyesmit. Nem szeretjük a macsó dolgokat, nincsenek birodalmi ambícióink. Kiért? Miért? Nem értem.” „Akkor lennék kész fegyvert fogni, ha Moszkvát kellene megvédeni”.

 Ezt mondták moszkvai fiatalok az 1420 nevű orosz, független YouTube csatornának. Nézzük meg ezeket a srácokat (8:19-től láthatók) – mi közük nekik az egész őrülethez?  

Itt tartunk tehát most. 2023. május 9-én, a Szovjetunió náci Németország feletti győzelmének évfordulóján nincs mit ünnepelni, legalábbis a jelent tekintve. Tömeges gyász kíséri azt mindkét oldalon.

Az élethez való jog mindenekfeletti

De hogy lesz ennek vége? A tankokat Putyin indította meg Kijev ellen, és amíg ő hatalmon van, addig az oroszok nem fognak visszavonulni Ukrajna törvényes határai mögé, beleértve a Krímet. A közvéleménykutatások szerint ugyanakkor kizárt az is, hogy az ukránok belenyugodnának az újabb területi veszteségekbe.

Ennek az egyenletnek tehát egyelőre nincs megoldása. Marad „a katonai megoldás”, a másik megsemmisítése. Egyszer persze minden háború véget ér. A kérdés „csak” az, hogy addig még több százezer vagy több millió ember fog meghalni.

Ez az, amit nem szabadna megengedniük a döntéshozóknak, akik maguk soha nem fekszenek be a lövészárkokba.

„Hogy vagyok személyesen  háborúval? Azt szeretném, ha vége lenne, és azonnal. És ha azonnal nem lehet, akkor egy másodperccel se később, mint ahogy lehet. (…) Az élethez való jog mindenekfölött való. Nem tudom és nem is akarom elhinni, hogy az öldöklésnek nincs alternatívája, és hogy semmi többet ne lehetne tenni ellene, mint amennyi ma történik” – mondta Kemény István az említett interjúban.

Talán kompromisszum kellene. Vagy egy másik megközelítés. Vagy meg kellene tanulni elengedni dolgokat. Mindegyik jobb, mint a nonstop gyilkolás.

A Nagyító korábbi cikkeit itt olvashatják.